2015. szeptember 17., csütörtök

67.rész Másik én

Sziasztok!
Mielőtt elolvasnátok a részt szeretnék bocsánatot kérni, amiért még rengeteg kommentre nem válaszoltam. Képtelen vagyok egyszerre annyi időt eltölteni gépközelben, a részt is éjszakánként írom, és darabonként állítom össze. A mostani elég pocsék lett, nem volt semmi ihletem hozzá, úgyhogy csak szenvedve hoztam össze ezt is. Sajnálom, igyekszem összehozni valami jobbat jövőhétre.
Amit észrevettem az az, hogy sokan csak akkor írtok kommentet, amikor csütörtökön egy bizonyos idő után még nincs fent a rész, ez kb egy mondat "nagyon jó volt de még mindig nagyon szomorú" és aztán a kérdés, hogy mikor lesz rész. Nos, ezzel kapcsolatban annyit szeretnék mondani, hogy szólni fogok előre, ha egyszer valamilyen okból nem lesz rész, de a csütörtök is 24 órából áll, és szoktam aludni, 8 órám van a suliban, visszaesek a koliba és ennék is valamit, és a tanulás jelenleg egy fokkal feljebb áll a blognál az életemben. Kérlek titeket, hogy ne türelmetlenkedjetek, és ne csak azért írjatok 1-2 kedves mondatot, mert nem akarjátok csak úgy megkérdezni, hogy mikor jön a következő rész.
~Mira Hemmings~

Szükségem van néhány napra emberek nélkül, bezárkózom a lakásomba, és a telefonom is csak akkor veszem fel, ha muszáj, a hangüzeneteket kitöröm anélkül, hogy megnézném kitől vannak. 
Napokat töltök el azzal, hogy csak fekszek, a jégkrém soha nem segített nekem, mégis azt tömöm magamba, és sírok, habár megfogadtam, hogy ennek véget fogok vetni. Véget is fogok, de ahhoz, hogy megtegyem, előbb muszáj kiadnom magamból mindent. Egyszer-kétszer felveszem Niallnek a telefont, hogy a tudatára adjam, élek, de hamar lerázom, ahhoz, hogy elérjem a célom az kell, hogy minél kevesebbet beszéljek vele. Megtudtam tőle, hogy visszamentek Londonba, de másra nem vagyok kíváncsi, és jobb is talán, ha nem tudom mi történik ott.
Mazochista lehetek, mert napok óta nem veszek fel mást, csak Liam pólóját. Megfürdök, felveszem, eltöltöm benne a napot az ágyban, majd az este elérkeztével megfürdök, és újra visszaveszem. Magam sem tudom, miért teszem, amikor szeretném őt kitörölni örökké az életemből, és az emlékeimből. 
Állóhelyzetbe küzdöm magam, és elvonszolom a testem az ajtóig, amikor halkan kopognak, még csak nem is morgolódok azon, hogy Luke már megint elvesztette a kulcsát, csak kinyitom az ajtót, hogy beengedjem, és eltöltsem vele a napi 1 órámat, amikor ugyanis megpróbál arra a belátásra bírni, hogy ideje befejeznem amit szerinte művelek. Magam is tudom, és be is fogom fejezni, ha készen leszek rá.
Ám nem Luke néz szembe velem, látszólag a rám bámuló szempár tulajdonosa is ugyanolyan meglepett, mint amilyen én vagyok.
- Szia - szólal meg esetlenül Ashton. Még sosem használtam rá ezt a jelzőt, sem semmi ilyet, mert ő nem az a típusú ember. Ashton maga a megtestesült bolondság, és az önbizalma a helyén van, nem alatta, nem fölötte, normál státuszban, ami ad neki egyfajta pozitív és boldog kisugárzást. Őt a legtöbb dolog boldoggá teszi, ellenben én talán a teljes ellentéte vagyok.
De most igenis meglepett, esetlen, és zavart, míg én tágra nyílt szemekkel szorongatom az ajtót, és nem tudok megszólalni a meglepettségtől.
- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e - néz végig rajtam óvatosan, megránduló alsó ajka tökéletesen közvetíti nekem is az üzenetet, miszerint a saját szemével is meggyőződött arról, hogy nem, nem vagyok jól.
- Remélem eleget láttál - vetem oda bunkón, próbálom megőrizni a méltóságom. Már ami megmaradt azután, hogy elhagyott a barátom, a turném utolsó koncertjének közepén elvetéltem, berekedtem a sikoltozva sírástól, és mindezek után ajtót nyitok az ex exbarátomnak, az exbarátom pólójában, aki minderről tehet. A történet egy nagy részéről kettőnk közül csak én tudok, de ettől nem érzem jobban magam. Teljesen abnormális, hogy itt áll, és érdeklődik azután, hogy jól vagyok-e, még akkor is abnormális lenne, ha nem ebben a helyzetben lennénk, de terhes voltam a barátjától, ő pedig az exbarátom. 
Megpróbálom becsukni az ajtót, de az esetlensége eltűnik, és a kezével megfogja, mielőtt becsaphatnám az orra előtt, és visszamenekülhetnék a vackomba. Beinvitálja magát a lakásomba, és egy ideig csak megdöbbenten nézem, hogy valóban csak úgy besétál, keresztülmegy a konyhán, és leül az ágyam szélére. Méregeti az összegyűrődött takarót, és lepedőt, a szétfeküdt párnám, a mindenhol indokolatlanul felbukkanó taknyos zsebkendőket, mígnem a pillantása megakad a párnám alól kikandikáló barna pamut anyagon, és a szívembe fájdalom nyilall amikor kiveszi alóla az apró ruhácskát. 
- Mit akarsz? - ölelem át magam, a válla fölött az ablakot bámulom, nem mintha túl sok mindent láthatnék, mert a sötétítőket teljesen behúztam, de valahová kell néznem, hogy ne a ruhácskát lássam.
- Én magam sem tudom, miért jöttem ide, aggódtam érted. Sajnálom ami történt, Mira, őszintén, Luke mondta, hogy mennyire akartad... - érzem, hogy a torkom elszorul, minél hamarabb ki kell innen rúgnom őt. - Csak azt akartam, hogy tudd, ha szükséged van valakire, egy barátra, akkor rám számíthatsz.
Nagyokat pislogva nézek rá, végre leteszi a ruhácskát, és ráhajtja a takarót. Mielőtt megszólalhatnék eszembe jut valami, aminek nem felelne meg, ha leomlanék mellé, és ismét elsírnám minden fájdalmam. Ehelyett aprót bólintok, szótlanul nézzük egymást, mígnem lassan feltápászkodik, és tesz egy lépést felém. Ashton még így sem az a személy, aki most mellettem állhat, még akkor sem, ha csak barátilag, sosem lesz már az.
- Erősebb vagy annál, hogy ezt csináld magaddal - érinti meg a vállam, és biztatóan végigsimít a karomon. 
Megrándul a szám, ha tudná, nem mondaná ezt.
- Ha beszélgetni szeretnél, tudod hogy érsz el.
Bólintok, és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem szeretnék beszélgetni vele. Senkivel sem akarok beszélgetni, illetve de, de őt szándékosan nem keresem.
Elmegy, az egyetlen ami egy kicsit boldoggá tesz, hogy nem nekem kell kipaterolnom, hanem ahogy bevonult, úgy ki is megy. Visszafekhetek az ágyamba, és nyalogathatom tovább a sebeim.
Nem tudom, mégis mi vezérelte őt arra, hogy eljöjjön, hogy miért hihette, majd pont neki öntöm ki a lelkem. Valamikor megtehettem volna, valamikor, amikor mi ketten az égvilágon mindent megosztottunk egymással, mert a szerelmem mellett a legjobb barátom is volt. De azt is elrontottam, ahogy mindent elrontok.
Úgy érzem, megfulladok a takaró alatt, lelököm magamról, izzadt vagyok és büdös, teljesen igénytelenné váltam. A fürdőszobába vonszolom magam, beállítom a vizet, és hagyom folyni. Leveszem magamról Liam pólóját és beledobom a szennyes kosárba. Tulajdonképpen több is van nálam, még néhány alsó és zokni is van a szekrényemben, mert miután először itt járt többször is reménykedtem a felbukkanásában, mert kettőnk között sosem tudott elég nagy távolság lenni, ha szükségünk volt egymásra. Beleereszkedek a kádba, a habok elnyelnek és nem kell túl sokáig látnom magam. Az édes, kerek kis pocakom helyett egy gusztustalan zsírpárna van. Önmagában is zavaró lenne, és gyűlölném, de így legszívesebben ollót döfnék magamba. A homlokom a térdemnek döntöm, forró könnycseppek égetnek utat az arcomon. A kisbabám még túl pici volt ahhoz, hogy látható változásokat hozzon, de hiányzik a kis pocakom, a tudat, hogy a területen belül, amit simogatok, az én saját kislányom vagy kisfiam van. Hiányzik, hogy beszélhessek hozzá, hiányoznak azok az éjszakák, amikor hangosan, a domborodó területet cirógatva tervezgettem, milyen lesz hármasban. Hiányzik az émelygés, a rosszullétek, hogy néha csak úgy megkívántam ételeket. Hiányzik a várakozás, hogy egyszer a karjaimban tarthatom, tűnődhetek azon, hogy fog kinézni, vajon rám, vagy Liamre fog hasonlítani.
Feladtam volna mindent azért, hogy róla gondoskodjak, hogy reggelente belebújtassam valamelyik édes rugdalózóba és vele a karjaimban visszafeküdjek az ágyba, letegyem kettőnk közé, és boldogok legyünk.
Bármit, de bármit elvehetett volna tőlem az élet, csak őt hagyta volna meg nekem.
Már nem hiszek a sorsban, és abban, hogy minden okkal történik. Azt, hogy őt kaptam így fogtam fel, de az elveszítését nem tudom, hiszen miért halhat meg okkal egy kisbaba? Mi az az ok, amiért ekkora áldozatra van szükség?
Összeránt a zokogás, hangosan, levegőért kapkodva kezdem, és képtelen vagyok elcsitulni. Olyan, mintha asztmás rohamom lenne, mintha a tüdőm összeomlani készülne. Hiányzik a kisbabám, hiányzik Niall, és hiányzik Liam, az a Liam, aki nem is olyan régen a tükör előtt állva mutogatta, mit, és miért szeret rajtam, aki dühtől remegve húzott be az engem megalázó edzőmnek, és aki milliónyi néző előtt, élő adásban üvöltötte ki, hogy én az övé vagyok. Aki önmagának, és a korábban felépített képének ellenére azt mondta, én vagyok a világa közepe, és aki az én világom közepe volt.
Inkább évődnék vele, veszekednénk, piszkálnánk egymást, annak is megvolt a maga teljesen szürreális szépsége, hiszen így indult a kapcsolatunk.
Ha akarnám, megváltoztathatnám a jelenlegi állapotot, ha lenne hozzá bátorságom megtenném, idejönne, és segítene nekem, mert bár mondott, amit mondott, mégis azzal a kis csomaggal akart megkeresni később. Segíthetne, mellettem lenne, együtt megoldanánk, mégsem teszek semmit ennek érdekében, csak zokogok és felőrölöm magam, mígnem eljutok arra a szintre, hogy dühös leszek. Dühös leszek mindenre, ami él és mozog, ami nevet és boldognak vallja magát, és mindenre, ami ennek az ellenkezője. A sorsomra, az életemre, magamra, Niallre, az öcsémre, de leginkább Rá, mert amikor kiabáltam vele és sírtam, nem szorított addig a falhoz és csókolt tovább, amíg elveszítem a fejem és megadom magam neki. Nem kellene rám hallgatnia, sem arra, amit üzenek neki, Luke-ra vagy Niallre, vagy bárkire, aki azt mondja, hagyjon békén. Én nyilvánvalóan magam ellen dolgozok, ők pedig a védelmemben, s bár szeretném megvédeni magam, rá is szükségem van. Ezért hiányzik a régi, seggfej Liam, mert ő mindenen átgázolva eljött volna, hogy rám erőltesse a saját maga igazát, mindegy, hogy hogyan és mennyi idő alatt.
Kiugrok a kádból, nem tudom, hogy hová sietek, de percek alatt szárítom meg magam és öltözök fel immáron a saját pizsamámba, majd a füzetemmel az ölemben lehuppanok a fotelomba.
Ismerem azt az érzést, amikor dühömben írok, korábban nagyon gyakran előfordult, de azokat a dalokat végül elvetettem, hogy nyálas, szerelmes dalokat énekeljek fel róla az új lemezemre. Egy egész albumot akartam kiadni rólunk, kettőnkről, de már nem akarom ezt.
A kezembe akad a telefonom, és nem gondolkozok, felhívom a menedzserem.
- Nahát, Mira! Mit óhajtasz?
- Azt akarom, hogy töröld az összes eddig felvett dalt - a hangom egy pillanatra még magamnak is idegen, majd rájövök, hogy honnan ismerem.
- Szó sem lehet róla! Lehet, hogy most szenvedsz, de az élet megy tovább, és 2 hónapon belül kiadjuk azt az albumot! - válaszolja ellentmondást nem tűrően.
- Nem, nem adom ki azt az albumot! Azt akarom, hogy vessétek el az egészet, adjátok el valakinek, aki ilyen nyálas szarságokat énekel, mert én nem vagyok hajlandó rá többé! Bemegyek a stúdióba, és újakat éneklek fel!
- Nem - az agyam így is forr, de ő még ad hozzá oxigént, hogy nagyobb lángra kapjon.
- Azt mondtam, hogy töröld le, és ha valami nem tetszik, akkor keress máshol munkát! Ez az én lemezem, az én dalaim, az én hangom, és én döntöm el, hogy mit csinálok meg, és mit nem! - fröcsögöm, a hangom egyre feljebb szökik, és parancs helyett már sokkal inkább hasonlít kiáltozásra. - Nem fogom kiadni! - fejezem be, és kinyomom, még mielőtt újra bömbölni kezdenék. Vissza kell szoknom ebbe, de ma megteszem az első lépést.
Úgy érzem, az életem ismétli önmagát, korábban már végigmentem ezen a folyamaton, most mégis olyan, mintha nem tudnám mi folyik.
Eldobom a tollat, földhöz vágom a füzetet és elrúgom, papírdarabok terítik be a padlót, s nem törődve a veszélyben forgó műveimmel átgázolok rajtuk, hogy a szekrényemhez érve kirángassam belőle a legrövidebb ruhát, ami fellelhető benne.
Felejteni akarok, mesterségesen kitörölni az agyamból Liam Payne-t az összes szarságával együtt, beleértve saját magam is, mert oda tartozom, külön helyet béreltem magamnak a szarságai közt.
Felveszem a ruhát, teljesen rám tapad, az előnytelen részekből is előnyt farag, a kiszélesedett csípőmből és hájamból homokóra alakot kreál, a fényekben táncolnak a felvarrt csillogó gyöngyök.
Kiengedem a hajam, amely addig nedves, kócos kontyban ült a fejemen. A szögegyenes tincseim hagyom leomlani, s néhány göndör tincset alkotok bele. A legszebb, legkihívóbb és legfeltűnőbb sminket viszem fel magamra, hogy megmutassam a világnak, azon belül is Liamnek, hogy mit veszített. Nem is biztos, hogy valaha is tudni fog róla, sőt, valószínűleg nem fog, de én így jobban érzem magam. Azt akarom, hogy ha valaki rám néz, azt gondolja, hogy bárcsak adnék neki lehetőséget arra, hogy teherbe ejtsen, nem pedig elküldene.
Hívok egy taxit, és amikor megérkezik kirontok az ajtón, hogy esélyem se legyen megfutamodni.
Olyan szórakozóhelyre vitetem magam, ahova nem az elit réteg jár, amibe engem besorolnak, olyanra, ahol néhány dollárélt vehetsz magadnak egy szebb estét, nyújtsa azt neked egy másik személy, elegendő mennyiségű pia, vagy valami egyéb.
Felemelt fejjel, méltóságteljesen, ringó csípővel és kecsesen jobbra-balra hintázó hajjal lépek a bejárathoz, mintha ezelőtt másfél órával nem gubbasztottam volna bömbölve a kádban. Eljátszom, hogy egy másik személy vagyok, valaki, aki magabiztos a testében, valaki, akinek a legnagyobb baja annyi, hogy nem tudja eldönteni, kit vigyen haza aznap este.
Eljátszom azt a Mirát, aki valaha voltam, és elfelejtem azt, akit elhagytak, és aki elveszített mindent.
Bevonulok, és élvezem, hogy a villódzó fényekben vonagló párok férfitagjainak szemei elkerekednek, és egyből kevésbé tartják izgalmasnak a velük vonagló testet. Valamikor képes voltam elérni, hogy egy srác egyetlen pillantásom miatt csak rám tudjon gondolni egész este.
Egy részem mintha hazatérne, és ez a részem elnyomja azt, amelyik miatt most zokogva gubbasztanék otthon, és amelyik most is rémülten próbálja megtalálni azt a pontom, amelyik kivezényelne innen és hazavinne. Ez az a részem, amelyik saját magát hibáztatja mindenért, amelyik pedig átveszi fölöttem a hatalmat az az, aki Liamet, és mindenki mást is, csak magát nem.
Nem akarok ma este senkitől semmit, legalábbis fizikailag nem, csak játszani, szórakozni, érezni hogy élek, hogy vagyok még valaki és akár minden hajszálamra kaphatnék egy férfit. Liam Payne csak egy a sok közül, aki volt olyan szerencsés, hogy megkaphatott engem. De elcseszte, mindent elcseszett, s bár tisztában vagyok vele, hogy azt a személyt, akire szükségem van nem itt fogom megtalálni, még ez a részem is úgy néz körbe, hogy azt firtatja, vajon kinek vannak a legjobban szaporítható génjei.
Diszkréten szürcsölöm az italokat, egyre növelve az alkoholtartalmat, mégis hagyva, hogy megmaradjon a koktélok kék, rózsaszín, vagy akármilyen színe. Játszadozok a szívószállal, vizsgálódok azt a hatást keltve, hogy unatkozok, de senki nem elég tökös ahhoz, hogy táncolni hívjon.
Egy idő után már nem számolok, és nem is várok elhívásra, egyedül táncolok a vonagló embertömeg között, és nem nézek senkire, de lopva mindenki engem figyel.
Ő kaphatna ilyet amikor csak akar, és azt tehetne amit csak akar, nála semmilyen "csak a szemnek" szabály nem élne.
Totálisan kiütöm magam, jó kedvem lesz, a dubstep zene ütemére ráng a testem, hullámzik, és bár elfelejteni akarom, de amikor lecsukom a szemem csak kettőnket látom magam előtt. Szinte érzem a kezeit, ahogy ujjait belenyomja a bőrömbe és nehezen lélegzik, liheg, a fülemet harapdálva kérlel, ahogy azt valamikor tette. Azon kapom magam, hogy arra az estére gondolok, amikor megfogant a kisbabám. 
Ingázó kapcsolatunknak köszönhetően nem kellett túl sokat azon agyalnom, mikor történhetett. Teljesen világos, egyetlen alkalom volt, amikor elfelejtettünk védekezni, mindketten tök részegek voltunk, de nem foghatjuk erre. Aznap este darabokra szedtem a tűrőképességét, szétcincáltam, kikészítettem, mígnem a sajátjaim is fecnikben lógtak, és agyatlanul egymásnak estünk. Senki nem mondhatja, hogy a kisbabánk nem egy igazi szerelemgyerek volt. Az volt, mert tisztán emlékszem, hogy azt suttogtuk, mennyire veszettül szerelmesek vagyunk egymásba. Ő mondta ki előbb, nem lehetnek csak egyoldalúak az érzelmeim

Kirontok a tömegből, az arcom kipirult, levegőre és valami hidegre van szükségem. Nem akarok ilyesmire gondolni, Liam amellett, hogy tehetséges énekes, a világ legnagyobb színésze is lehetne.
Vedelek, ész nélkül, mérték nélkül, mindent amit elém raknak, mígnem elfelejtem a nevem, hogy ki vagyok én, és elfelejtem Liam nevét, vele együtt pedig minden mást is, például azt, hogy egyedül vagyok itt, taxival jöttem, és nem tudom hogyan fogok hazajutni.

~Liam Payne~

Amikor Mira legutóbb itt járt, arról kérdezett, szoktam-e egyedül érezni magam. Azt mondtam, nem, csak ő hiányzik, és csak most érzem ezt igazán. Nincs szükségem társaságra, senkire, csak rá. Hátrahajtom a fejem és sokadjára is a hajamba túrok, az utóbbi napokban rengeteg törékeny tárgytól szabadultam meg töréses módon, és rengetegszer nyúltam a hűtőmben fellelhető alkoholkészlethez.
Újra és újra lejátszom a fejemben az elmúlt heteket, próbálok rájönni, mit ronthattam el ennyire megbocsájthatatlanul. Természetesen tudom, miket nem kellett volna kimondanom és megtennem, és tudom, hogy nem érdemlek bocsánatot, mégsem vagyok képes ennyiben hagyni. Tudom, hogy számára az lenne a legjobb, ha békén hagynám, eltűnnék az életéből, ahogy ő is mondta, de nem tudom megtenni, nem tudom feladni. Életem minden másodpercében bánnám, ha nem próbálkoznék a végsőkig. Legyenek a szemeim nyitva, vagy csukva, legyek ébren, vagy álmodjak, legyek teljesen tiszta, vagy holt részeg, csak őt látom magam előtt, és csak arra tudok gondolni, milyen volt hetek után megcsókolni őt, mennyire jó érzés volt átölelni, és tudni, hogy hiányoztam neki.
Soha, semmiben nem voltam még olyan biztos, mint az érzéseimben iránta. És semmi mást nem akarok jobban annál, mint vele lenni. Amikor elmondta, hogy babát vár, és pánikba estem, ő megfogta a kezem és a kicsike hasára tette, amiről nem hittem el, hogy egy babát véd.
A kezem alatt éreztem ahogy gömbölyödik, ő pedig a szemembe nézve mondta, hogy akar mindent, ami ezzel együtt jár.
Én pedig azt mondtam, hogy nem akarom, most pedig mindent megtennék azért, hogy simogathassam a pociját, megcsókolhassam, és olyan párja legyek, aki kiérdemli amit kap tőle.
De én sosem voltan ilyen, amivel tisztában is voltam, mégsem tettem érte.
Egy üveget forgatva gubbasztok, nem is tudom mi az, amit iszok, amikor Zayn és Louis rám törik az ajtót, és bemasíroznak.
Olyan fejjel néznek rám, ahogy egy ember közölheti a másikkal, hogy neki volt igaza. Csakhogy nekik nincs igazuk, mert nem Mira tett tönkre engem, ahogyan feltételezték, hanem én tettem tönkre őt.
Milliószor átrágtuk már magunkat ezen a témán, és nem is őt hibáztatják, hanem arra próbálnak rávenni engem, hogy lépjek túl a történteken.
Mielőtt egyszerűen kirúghatnám őket Harry is besétál, ő az abszolút Svájc ebben a témában. Nem választ oldalt, nem hibákat és indokokat keres, hanem csak segíteni akar.
Homályosodó tekintettel figyelem, hogy letesz egy kövér csomagot az asztalra, és magához hívja Louis-t, hogy segítsen kipakolni.
- Jól vagy, haver? - huppan le mellém Zayn, átdobja az egyik kezét a vállamon, és ügyetlenül megölel.
Nem válaszolok, csak hátrahajtom a fejem, és nagyokat kortyolok. Csak szeretném kiütni magam, és várni a megváltó gondolatokat, amiknek segítségével rendezhetem ezt az elbaszottságot.
- Adsz egy cigit? - köszörülöm meg a torkom, melyet kellemetlenül mardos az ital.
Habozik, végül mégis a zsebébe nyúlva kivesz egyet, és a kezembe nyomja.
- Most az egyszer - motyogja a szemembe nézve, de ügyet sem vetve rá felállok és kimasírozok a teraszra.
Emlékszem, hogyan húzta fel az orrát, ha a közelében dohányoztam, és tartott nekem kiselőadást arról, hogy a dohányzók körül élők előbb kaphatnak rákot, mint maguk azok, akik ténylegesen elszívják.
Leülök a terasz legfelső lépcsőfokára és meggyújtom, lehet hogy tudja, lehet hogy nem, de miatta tettem le. Ahogy minden másban is, ebben is ő inspirált, általa lettem jobb ember.
A térdemre borulva fújom ki a füstöt, nem érzem tőle jobban magam, sosem segített, mégis szüntelenül várom, hogy bekövetkezzen a csoda, amiről az emberek beszélnek. De csak a szar ízt érzem, és a belül ellepő füstöt, semmi sem lesz jobb.
Hallom, hogy kinyílik az ajtó, majd Louis huppan le mellém, és maga is előhúz egy szálat. A régi rossz szokások nem tudnak igazán eltűnni.
- Tudod, pont erről beszéltem neked egyszer.
- Ne kezdd el megint - morgom unottan, mert nincs kedvem végighallgatni ismét, hogy ő már az elején megmondta. - Ez nem arról szól, hogy kicsoda Mira. Nem ő cseszte el, hanem én voltam, nem kell engem beállítani az áldozatnak csak azért, mert a barátom vagy!
- Egy szóval sem mondtam ezt, viszont azt látom, hogy te mit csinálsz, míg Miráról annyit tudok, hogy szó nélkül lelépett, és visszautasított mindent. Nem gondolod, hogy talán hagynod kellene, mert ő nem is akar megbocsátani neked?
- Te hagynád? - remegek meg, szabad kezemmel a fejemet támasztva veszek mély levegőt. - Mi lenne, ha nem szólnátok bele abba, hogy mit csinálok? Ez nem a te dolgod, nem a ti dolgotok, az a gyerek nem a tied volt, egyikőtöké sem, és nem a ti barátnőitek vetéltek el! Nektek az égvilágon semmi bajotok nincs, úgyhogy ne vállaljátok magatokra az enyémet, mert nincs szükségem kioktatásra!
- Liam, remélem tisztában vagy vele, hogy csak segíteni akarunk - néz rám nagy szemekkel, de a hangja megváltozik. Louisval nem lehet idegesen beszélni, nem lehet nekiesni anélkül, hogy ne reagálna vissza hevesebben.
- Az nem segítség, hogy a barátnőmre próbáljátok kenni az egészet Zaynnel!
- Már rég nem a farmon vagyunk, Payne, és rég nem gondolom róla azt, amit akkor gondoltam, hogy beállítsam őt a szarnak! Csak azt próbálom mondani, hogy azzal, amit csinálsz, nem fogsz elérni semmit, úgyhogy ha komolyan vissza akarod őt kapni, állítsd le magad, és önpusztítás helyett mondjuk halld meg, amire Niall kér! Ha Mirának idő kell, és egy kicsi szándék is van benne arra, hogy adjon neked még egy esélyt, akkor fejezd be ezt a szánalmas viselkedést és működj együtt vele!
- Igaza van - masírozik ki Harry, még most is képes teljesen nyugodt maradni, míg én erőszakosan elnyomom a cigim, és elrúgom, Louis pedig egyre jobban felhúzza magát. Lehuppan közénk, megakadályozva, hogy bármikor is egymásnak essünk. Azóta, hogy megkaptam a magamnak kijárót Nialltől senki sem biztos abban, hogy nem lesz ismétlés, ami szomorú, mert korábban mi öten a barátság mintapéldái voltunk. Valamikor nagyon régen.
- Hogyan működjek együtt, amikor még a telefont se veszi fel nekem?! Rohadtul nem tudjátok, hogy mi folyik, egyikőtök sem látta Mirát, úgyhogy tegyetek egy szívességet és húzzatok el, mert nem vagyok kíváncsi az okoskodásaitokra!
Haz megbántottam pislog, míg Louis felpattanna, de gyorsan visszanyomja a helyére, ellenben én viszont felugrok, és az épp kifelé csörtető Zaynnek rohanok. Meglepetten hőköl hátra, elkapja a karom, de kirántom a kezéből és berontok a házba.
- Akkor csinálj amit akarsz! - üvölti utánam Lou, és folytatná is, de a többiek valószínűleg megakadályozzák.
Tudom, hogy úgy viselkedek, mint egy hisztis lány, ahogy azt is, hogy valóban csak segíteni akarnak, és Louisnak teljesen igaza van, de kezdek már belefáradni az egészbe. Túl egyszerű lenne az élet, ha csak úgy visszakaphatnám, ha hirtelen meggondolná magát mindennel kapcsolatban, és elfelejtené azt az időszakot, ami a mai nap, és aznap éjszaka történt. Nem jellemző rám, hogy valami ilyen egyszerűen történjen.

10 megjegyzés:

  1. Drága Nessa! :)

    Annyira szeretem a történeteidet, magával ragadó, beleképzeled magad a szereplők helyzetébe, érzéseibe..így lesz (számomra) tökéletes
    Remélem Mira nem csinál hülyeséget, és még időben helyre hozzák ezt a kialakult akármit, ami közte és Liam közt van.. És nem értem, hogy Liam mi a fészkes fenét csinál, az lenne a dolga, hogy foggal-körömmel harcoljon Mira-ért, hiszen szereti és vele akar lenni..
    Úgy reménykedem abban, hogy boldog vége lesz :) ( azért remélem sok rész van még hátra )
    Nagyon várom a következő részt <3
    Puszi :-*
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drágaság!
      Nagyon köszönöm, éppen ezt szeretném elérni, és nagyon boldog vagyok, hogy ezt gondolod!❤

      Törlés
  2. Szia!
    Most őszintén! Hogy lehet mind a kettő ilyen h*lye! (már bocsi a szóért) Kiborít mind a kettőnek az eszetlensége! Liam ne igyon, hanem üljön fel egy gépre, aztán menjen Mira után! Nem akarom, hogy megint olyan legyen Mira, mint a farm előtt! Kicsinálsz teljesen!
    A rész maga brutál jó lett, attól függetllenül, hogy Te leszóltad az elején. Nekem tetszik (na jó, a két eszetlen főszereplő viselkedéséért nem vagyok oda), ne szold le, légy szíves!
    Várom a jövő heti részt, kíváncsi vagyok, hogy mi lesz Mira részegségének az eredménye és Liam észhez tér-e, vagy még mindig egy tehetetlen idióta lesz.
    Puszi: Klau

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Haha, talán azért, mert a teremtőjük is egy kicsit flúgos. :D
      Nagyon szépen köszönöm!❤

      Törlés
  3. Nagyon tetszett ez a rész is ❤❤Mondjuk már nagyon hiányzik az ,hogy Mira meg Liam boldogok legyenek ,de ezt félretéve nagyon jól leírtad a szemszögeket.Minden héten alig várom a csütörtököt az új rész miatt ,mert egyszerűen ez egy olyan izgalmas periódus a blogban ,hogy azt elmondani nem lehet❤❤❤Nagyon várom a köviit *.* Puszikaa :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett, és így gondolod! ❤❤

      Törlés
  4. Drága Nessa!

    Annyira sajnálom, hogy az utóbbi időben nem írtam kommemtet, csak az elmúlt pár hét annyira húzós volt, hogy több résszel le is voltam maradva, úgyhogy már elvonási tüneteim voltak.
    De jelentem visszatértem és ismét csak lenyűgöztél! Egyszerűen nem tudom fokozni, hogy mennyire nagyszerű vagy!
    Óriási Miam/Lira shipper lévén az utóbbi részek nem kicsit bolygatták meg a lelki világom és bevallom többször el is pityeredtem. Dehát olyan tehetséges író vagy, hogy könnyebben sajtolsz ki belőlem könnyeket, mint egy vöröshagyma, pedig nem szokásom sírni történetken.
    Liamnek ajánlom, hogy lassan szedje össze magát, és pityizálás helyett küzdjön Miráért! Mirával kapcsolatban pedig kettős érzésem van. Egyfelől jó, hogy megpróbál tovább lépni, viszont féltem is, mert nem biztos, hogy jobban jár ha mindezt ilyen áron teszi. Én már hiányoltam azt a Mirát aki kiáll magáért és keményebb, de ezt miért nem teszi meg Liam mellett?!
    Nem meglepően ismét csak nagyon várom a következő részt és innen is sugárzom neked az erőt, mert gyászos egy hónap a szeptember! Imádlak téged is és a blogjaidat is! ♥♥

    - sok mondanivalós lánya

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Ne sajnáld, teljesen megértem, én is hetek óta próbálok időt szánni arra, hogy válaszoljak a kommentekre, és ez most csak azárt sikerült, mert lebetegedtem.
      Nagyon-nagyon köszönök mindent!❤❤

      Törlés
  5. Drága Nessa!

    Várom, hogy végre egy kicsit vidámabb legyenek a részek. Sokkal jobban szeretem, a vidámabb részeket olvasni, bár azon is képes vagyok elbőgni magam. A rész szokás szerint fenomenális lett. Egy kis Mira szemszög, egy kis Liam szemszög, így tökéletes.
    Szomorú vagyok, hogy Mira még mindig bánatos. Remélem nem fog hülyeségeket csinálni. És azt is remélem, hogy megbocsájt Liamnek gyorsan. Ashton felbukkanása meglepett. Most felderült bennem egy olyan kérdés, hogy vajon akar valami Mirától? Az albumot, pedig nehogy megmerje változtatni. Ez is egy üzenet lenne Liamnek, hogy még mindig szereti őt. A bulizós résszel megleptél. Nem néztem volna ki belőle, hogy egyedül fog elmenni, és az alkoholba fogja fojtani a bánatát. Remélem sikeresen haza fog jutni, és nem lesz semmi baja, és ami a legfontosabb nem csinál hülyeséget.

    Liam: Már az előző pár részben is lehetett látni, hogy tényleg nagyon sajnálja, hogy megbántotta Mirát. A fiúk remélem a jó irányba fogják terelni, és nem tér vissza a régi énjéhez. Az lenne a legjobb, ha elutazna Mirához, és addig ülne az ajtaja előtt, amíg meg nem bocsát neki. Szerintem Mira adna egy esélyt, arra hogy megmagyarázza a történteket.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mónikám!:)
      Igyekszem majd tenni ezért is, mielőtt teljesen ráunnátok a blogra, tervezek még 1-2 csavart a vége előtt. :)
      Nagyon köszönöm!❤❤

      Törlés