51.rész Biztonság

Hogy miért nem alszunk, azt nem tudom, csak fekszünk szorosan összebújva a sötétben, ujjai finoman simogatják a hátam. Egyikünk sem szólal meg, a gondolatainkba merülünk, s az én eszem azon jár, talán azért nem alszik most egyikünk se, mert sose volt még olyan hogy csak úgy fekhessünk az éjszaka közepén, és tényleg csak egymás közelségét élvezhessük. Olyan sok mindent akarok megtenni vele, s magamban listát kezdek összeállítani ezekből, mérlegelem, hogy mit valósíthatunk meg az elkövetkezendő napokban. Nem nagy dolgok, teljesen hétköznapiak, mint például elmenni együtt a színházba, állatkertbe, múzeumokba, elmenni fagyizni, vitorlázni, egy romantikus vacsorára valamelyik étterembe, vagy csak így feküdni, és átbeszélni az egész éjszakát.

Megpuszilom a járomcsontját, majd lejjebb haladva puszikat adok a nyakára, belefúrom az arcom és mély levegőt veszek. Félig rajta fekszek, félig pedig ő rajtam, csak érzésből tudom melyik az én lábam, és ez olyan fuldoklóan boldoggá tesz, amit nem tudok szavakkal megmagyarázni, hogy milyen, de pozitív. Ujjaival a hajamat fésülgetni, belefúrja az arcát, majd amikor megmozdítom a fejem ő is felém fordul, ajkaink puhán találkoznak, majd visszaejtjük a fejünket a párnára és egymás szemébe nézünk. Elfésül egy tincset az arcomból, közben a szája kis mosolyra húzódik és megpuszilja az orrom hegyét. Halkan kuncogva lesek ki a szempilláim mögül, erre a hangra az ő mosolya is szélesedik és ismét közelebb hajol. Átölel, nevetve bújok hozzá, és félig lehunyt szemekkel élvezem a csókjait az arcomon. A nevetésem egy idő után elhal, szándékosan váltotta ki belőlem ezt azzal, hogy össze-vissza puszilgatott, de most már gyengéden nyomja a száját a bőrömre. A hajába túrva irányítom magamhoz a fejét, majd a szemébe nézek, és a mosolyom még mindig levakarhatatlan.

- Mira - motyogja, halkan hümmögök válaszul és kicsit felemelem a fejem. - Szeretsz? - suttogja alig hallhatóan, s abból ítélve, hogy arcát eltakarja előlem azzal, hogy szorosan hozzám bújik, zavarban van. Nagyokat kell pislognom, Liam nem szokott ilyeneket kérdezni tőlem. 

- Ha tudnád mennyire - vallom be nagyon halkan, még én is alig hallom. Szorosabban húz magához, még mindig nem néz rám, csak érzem a forró lélegzetét a nyakamnál. 

- Tegnap Niall nagyon meglepődött - érzem hogy elmosolyodik, de még mindig nem néz rám. - Szerintem fél éjszaka minket bámult, és azon gondolkozott, hogy lehetséges ez, vagy pedig a mindenhatói képességeit fejlesztgette tovább. 

Nevetni kezdek, megérintem a tarkóját, majd a takaró alatt végigsimítok a hátán, és megpihentetem a kezem a derekánál.

- Mindenható Niall - rázkódok meg, mire végre felnéz rám, homlokát megtámasztja az enyémen és magába szippant. Néha elgondolkozok azon, hogy direkt csinálja ezt, direkt viselkedik így és szándékosan akar ennyire magába bolondítani, és ha ez így van, akkor nagyon jó úton halad.

- Mindenható Niallnek nagyon hálás vagyok - cirógatja meg az arcom, majd lehajol hozzám. - Nagyon szeretlek, Mira.

Elnyílt ajkakkal kapok levegőért, annyira nem vagyok hozzászokva az ilyesféle érzelemkifejezéshez, még a "szeretlek" szó is nagyon váratlanul ér néha, nemhogy annak egy ilyen formája. Leginkább azt dolgozom fel nehezen, hogy engem képes így szeretni valaki. Az egy megszokott dolog, hogy az embert szereti a családja, szereti a testvére, de amikor éveken keresztül kibírhatatlanul viselkedsz és eltaszítasz magadtól mindenkit, és senki nem fog szeretni azokon kívül, akikbe bele van táplálva, hogy szeressen, váratlan egy ilyen fordulat, és beleég az agyamba ez a mondat, ez a kép, hogy a lehető legnagyobb őszinteséggel mondja ezt nekem.
A tarkóját simogatom, csókunk lusta, puha és gyengéd, miután kissé eltávolodik sem hanyatlik vissza a helyére. Néha megérinti a szájával az enyém, de leginkább csak tűnődve simogatja a hajam és az arcom. Nappal is édesen viselkedik, de most kifejezetten, és ez nem tudom hogy a késői napszak, vagy valami más miatt van. Orrát beledugja a hajamba, mellkasa félig az enyémhez simul amikor apró puszikat hagyva a bőrömön lefelé kúszik az arcomon.
- Annyira tökéletes vagy - mormolja elmélyült hanggal, félig a szemembe néz, s sokadjára is szembesülhet a meglepett tekintetemmel. Nem mondok semmit, nem tudok mit válaszolni erre, csak tagadni tudnám, de nem akarok magam ellen beszélni, még a végén felnyitnám a szemét arra, hogy ez nem így van.
Puszikat helyet a vállamra és a nyakamra, a takarót piszkálva halad lejjebb, és másra nem vagyok képes azon kívül, hogy elnyílt ajkakkal veszek levegőt, miközben végigsimít a derekamon.
Amikor visszafekszik mellém azonnal odafordulok hozzá, mosolyogva érinti meg az alsó ajkam, ujjait a hajamba vezetve hátrasimítja az arcomba lógó tincseket.
- Mióta gondolod ezt? - kérdezem halkan, az ajkamba harapva.
- Mire gondolsz? - mosolyodik el kicsit.
- Arra amiket most mondtál, hogy tökéletesnek tartasz, és szeretsz - motyogom zavartan, alig hallhatóan suttogva.
- Mira, amióta tudok a létezésedről azt gondolom, hogy tökéletes vagy, amíg nem ismertelek csak a külsődről gondoltam ezt, szerintem olyan lány vagy, akire mindenki hasonlítani akar, és nekem úgy tűnt, hogy te tudod ezt. Most azt gondolom, hogy kívül-belül tökéletes vagy, akkor is, amikor dühös vagy, fáradt és hisztis, vagy összeveszünk.
Mosolyogva temetem az arcom a mellkasába, lehajolva puszit nyom a homlokomra, majd tovább beszél.
- Azt nem tudom, hogy mióta szeretlek ténylegesen. Nem éri meg letagadni, szóval őszintén megmondom, hogy amikor először megláttalak arra gondoltam, muszáj valahogy megkapnom téged, de az a Liam nem egyenlő azzal, aki most vagyok. Nem tudom, hogy mit miért csináltam, Mira, csak egy idő után annyira vonzottál a kibírhatatlanságod ellenére is, és nem tudtam kezelni ezt, szóval azzal próbáltam közelebb kerülni hozzád hogy idegesítettelek. Aztán történt ami történt köztünk, és képtelen voltam nem arra gondolni, nem akartál szóba állni velem, és ez rásegített, mert mindenkivel beszéltél, még ha csak valamit undokul odavetettél akkor is, csak velem nem. Niall kis akciója, és az után, hogy igent mondtál nekem, ráálltam arra, hogy ha már megkaptalak, akkor megtartsalak, és szeretni akartalak. Én is máshogy viselkedtem, te is, a régi Mira szórakoztatott és az őrületbe kergetett, de egy kicsit kedveltem is, mert nem adtad könnyen magad és szerintem megharcoltam érted, viszont akivé váltál, azt napról napra egyre jobban kedveltem, és ez szeretetté alakult. Nem tudom mikor, de amikor az utolsó napon a farmon kiszaladt a számon, már komolyan gondoltam.
Nem tudom elrejteni a mosolyom, meglepettségem és boldogságom. Eszembe jut mit éreztem, amikor Luke-nak bizonygatta, hogy ami közünk van az valós, és anélkül mondta hogy szeret, hogy azt észrevette volna.
- És te, Cica? - böki meg az orrával az arcom, majd puszit nyom rá. - Neked nehezebb volt.
- Honnan veszed ezt? - mutatóujjammal köröket rajzolok a vállára, majd rásimítom a kezem a karjára.
- Elég nyíltan kifejezted a gyűlöleted - vigyorodik el, s szórakozottan nevetni kezd,
- Te sem tűntél úgy, mint aki annyira odáig van értem - lököm meg finoman.
- Ez tény, nem is voltam az elején - nevet rám vidáman - Szóval?
- Nem tudom - fojtom el a mosolyom, s kissé zavartan billentem a fejem a takaró és a mellkasa közé. - Fokozatosan, minden nap egy kicsit rádöbbentem, de nem akartam elhinni. Sokáig tartott, míg bevallottam magamnak.
Gyönyörű, barna tekintetével végigpásztázza az arcom, majd felém hajol és aprócska pillangócsókot pihentet meg a számon. Karjaival körbeölel, én is átölelem és szorosan összebújva fekszünk néhány csendes pillanatig, de én még nem vagyok álmos, és beszélgetni akarok vele.

- Liam - bökdösöm meg, hümmögve felpillant, de laposakat pislog. - Hé, ne aludj!
- Csak pihenek.
- De ne pihenj! Beszélgetni akarok veled - fészkelődök, s az arcát bökdösöm.  - Liaam - nyafogok, mire nevetve felnéz és megfogja a kezem.
- Beszélgessünk akkor - jelenti ki, s kissé megrázva a fejét vigyorog rám. - Mi lennél most, ha Luke nem nevez be az X-Faktorba?
Meglepetten pislogok, nem gondoltam hogy csak így belevág a közepébe. Gondolkodnom kell a válaszon, mert nem tudok semmit sem csak úgy rávágni.
- Egyoldalú beszélgetésre gondoltál? - bökdös meg ezúttal ő, s jól szórakozik rajtam.
- Gondolkozok - intem le, megfogom a mutatóujját és maga ellen irányítom.
- Hogy mit csinálsz? - kérdezi tökéletesen megjátszott meglepettséggel.
A kezére csapok, vihogva fordul a hátára és magával húz engem is, kicsit feljebb mászok hozzá, elhelyezkedek, és kényelmesen elterülök rajta. Nem túl nagy darab, tökéletes testalkata van, és imádom is.
- Talán egyetemen lennék, de ne kérdezd milyen szakon, azt nem tudom. És te? - kissé feljebb húzza rajtam a takarót, habár meleg van. A mellkasán lévő apró szőrszálakat piszkálgatva hallgatom a hangját, a mellkasa zümmög a fülem alatt.
- Egyetemen lennék tesitanár szakon, vagy apa mellett dolgoznék, egy nagyon menő repülőgépgyárban dolgozik Wolverhamptonban. Vagy tűzoltó lennék, leginkább az.
- Tűzoltó? - nézek rá meglepetten. - Miért?
- Embereket akarok menteni, szerintem annál jobb érzés nem túl sok más lehet - hangja kissé megkomolyodik, elmélyülten piszkálgatja a hajam.
- És ha nem sikerülne valakit megmenteni?
- Olyan nem lenne, nem hagynám - a hajam elválasztásával ügyködik, ezért nem nézek fel rá.
- De ha mégis? - erősködök, kíváncsi vagyok a válaszára.
- Olyan nem lenne, mondom. Egyszer túl felelőtlenek voltunk a haverommal, Andyvel, és kigyuladt az erkély, ő pedig ott volt.
- Jézusom! - kapom fel a fejem, időben elengedi a hajam, nem tép meg. - Mi történt?
- Kihoztam - talán azt hihetném, önmaga fényezése miatt mondja el ezt, de a hangjában ilyen nincs.
- Mi?! Védőruha nélkül? Normális vagy?!
- Teljesen - bólint, s bökdöső ujjával megkopogtatja a halántékát. - Te mit tennél ebben a helyzetben, ha Luke, vagy Niall lenne az égő erkélyen?
Rögtön lehajtom a fejem, nem a válasz gondolkodtat el, hanem hogy ő valójában is megtette.
- És jól van? Mi történt?
- Ki, Andy? Hát, megpörkölődött, meg kicsit füstös lett, de már semmi baja. Bemutatlak majd neki, kedvelni fogod - egymásra mosolygunk, majd feljebb mászok hozzá, és a szám hosszasan az övére tapasztom.
- Egy hős vagy - motyogom.
- Bárki megtenné a barátjáért.
- Azért legközelebb kerüld az ilyen mentéseket, már hős vagy a rajongóid körében - nyomok puszit az arcára.
-  Ezt miből gondolod? - vonja fel kérdőn a szemöldökét.
- Sokan írnak neked twitteren, és így emlegetnek.
- Te az én twitter üzeneteimet olvasgatod? - hördül fel, mintha csak valami illegálisat művelnék, holott ezeket látja mindenki.
- Szoktam néha, érdekel hogy kik a vetélytársaim - fojtok el egy mosolyt, ujjaimmal hátrafésülöm a haját és egy ideig csak csendesen szemlélem az arcát. - Nagyon sokat jelentetek a rajongóitoknak.
- Ez kölcsönös - mosolyodik el, szemébe különös gyengédség költözik. - Fantasztikusak, tényleg, de ezt te is tudod, a tieid is ilyenek.
- Igen - kúszik nekem is mosoly az arcomra. - Mondjuk őket nem értem, látták milyen voltam, látták a hülyeségeim, és ezek ellenére is kiállnak mellettem.
- Mert a mieink nem, Cica? Tudják a füvezős balhéinkat, minden nap értesültek arról, hogy épp hol buliztunk és mit műveltünk. A legtöbb rosszat tudják, amit az elmúlt évben csináltunk, de itt vannak, és ez nagyon jó dolog. Nem túl sok mindenben különbözünk tőlük, csak más a munkánk, minden ember csinál olyanokat, amiket később megbán, mi is, ők is, erre már rájöttek, és hidd el, legtöbben a legjobb szándékkal igyekeznek a rosszról a jó felé terelgetni minket. Az előbb mondtad, hogy sokak számára hősök vagyunk, gondolj erre, akiknek mi segítettünk a tudtunk nélkül, ők ezt viszonozzák.
Az arcát fürkészem, tekintetét a plafonon tartja, majd felém fordítja a fejét és édes mosolyával jutalmaz.
- Pedig én nem érdemlem meg - motyogom, mutatóujjával maga felé fordít az államnál fogva, és megcsókol.
- Mindenki megérdemli, Cica - motyogja az ajkaim közé. - Éhes vagyok - szólal meg hirtelen témaváltással, ledobja magáról a takarót és elmasírozik. Nevetve nézek utána, zavartalanul felöltözik, míg én a hátát csodálom. Úgy mozog a lakásban, mintha évek óta itt élne, bár nem túl nehéz megtalálni a konyhát. Figyelem ahogy a pultnak dől és elvesz egy szendvicset.
- Már biztos megszáradtak, ha vársz egy kicsit csinálok másikat - ülök fel, s az ágyról kicsit lelógva megszerzem az ingét és a bugyimat.
- Nem kell, ez tökéletes - motyogja teli szájjal, de miután felöltözök mégis utána megyek. - Egyél - kínálja felém a tálcán maradt szendvicset.
Tüntetőleg rázom a fejem, habár nem mondom, hogy nem vagyok éhes. Addig amíg le nem nyeli a szájában lévő falatot nem csinál semmit, csak figyel, majd megfogja a kezem, megáll az egész alakos tükör előtt, és a mellkasához von.
- Engedj meg valamit - súgja, s bár először tiltakozok, végül sóhajtva támaszkodok neki.
Közel hajol a fülemhez, leheletével simogat, és a tenyerét a bal combomra simítja.
- Mondd el, hogy mit gondolsz róla - utasít suttogva. Remegve veszek levegőt, próbálok menekülni azt játszva, hogy ez hülyeség, de nem enged. Visszafordít, és egyenesen a tükörképem szemébe néz.
- Túl vastag, löttyedt, tömzsi - motyogom alig hallgatóan. Nem nevet, vagy helyesel, semmi, a kezét tovább vezeti, felhúzza az inget és a csípőmre helyezi.
- Mit gondolsz? - súgja, s megnyugtató puszit helyez a tarkómra.
- Széles, túl kerek, sok felesleg van rajta
Bólint, de nem helyeslően, csak egy bólintás, majd folytatja. Hiába rezzenek össze, és pánikolok, egyenként kigombolja az inget, mely alatt semmi sincs rajtam.
Szédülve dőlök neki, takarni próbálom magam, de nem enged el. Elfordítom a fejem a tükörtől és tőle, az arcom vörösen lángol, amíg nem lát, addig minden rendben, amíg nem így, addig többnyire minden rendben, viszont most úgy érzem, megfojtanak a torkomban lévő könnyek.
- Cica, nézz rám, kérlek! - nógat halkan, többször is megismétli mire képes vagyok felé fordulni úgy, hogy átölelem magam, és az inget. Elhessegeti a kezem, mely miatt úgy érzem megfulladok.
Ránézek a tükrön keresztül, a tekintetem rémült és az arcom kipirosodott. Egy pillanatra hosszan visszanéz rám, majd belecsókol a nyakamba és szorosan a hátamhoz simul.
- Kicsit sem vastag - motyogja, kezeit a combomra vezeti és végigsimít rajta. - Gyönyörű, hosszú és tökéletes, nem túl vékony, de nem túl vastag, normális és egészséges.
Finoman addig terelget, amíg oldalra nem fordulok, ez egyedül azért tetszik, mert így nem kell magamat bámulnom. Továbbra is nagyon közel van, megremegek, amikor végigsimít a fenekemen.
- Nézd - böki meg orrával az arcom, és a tükör felé billenti a fejem. - Gyönyörű vagy.
Ujját végighúzza a hátamon, le a fenekemig, majd megáll.
- Nem tudom te mit látsz, de a jó kis combjaid nélkül nem lenne ilyen csinos feneked - jegyzi meg játékosan, de nem jön mosoly az arcomra.
Visszafordít, a hátam erősen a mellkasához simul, kapkodni kezdem a levegőt, kibújtat az ingből és ledobja a lábainkhoz. Elfog a szédülés, szégyen, rémület, miközben finoman a tükör felé nógat.
- Cica, ne, előttem nem kell szégyellned magad - fogja meg a kezem, és elhúzza a mellkasom elől. Kezét lassan végighúzza a csípőmön, édesen hümmögve beszámol arról, hogy ez az egyik kedvenc pontja rajtam, mert nőies, keskeny, mégis gömbölyű.  Megkockáztatom, hogy az ájulás határán állok, mire a hasamhoz ér. Tekintetemet meredten szegezem a tükörképemre, mindkét tenyerét ráteszi, és a szívem még hevesebben kezd dobogni.
- Nézd a bőröd, milyen szép, feszes és napbarnított a strandolástól. Lapos hasad van, Mira, teljesen lapos, nem tudom milyen felesleget látsz itt, mert ez izom - végigsimít a hasam felső részén, ahol talán van izom, de az alsón nincs, mégis azt is megérinti, majd feljebb vezeti a kezét.
- Annyira gyönyörű lány vagy, Mira, tökéletes a tested, gyönyörű az arcod, a hajad, mindened. Miért nem akarod ezt meglátni? Nézd meg magad, és ne gondolj arra, amit mondtak neked, vagy rólad. Lásd azt, aki valójában vagy, mert esküszöm az életemre, hogy ilyen gyönyörű testű lányt még nem láttam, és még szebb lennél, ha észrevennéd ezt, és szeretnéd magad - ártatlan tekintettel és őszinteséggel néz a szemembe. Elindul egy könnycsepp az arcomon, azt követi egy másik, eltakarom magam a karjaimmal, s mire meglátja az arcomon csorgó könnyeket már zokogok.
- Cica - szólít kissé megdöbbent gyengédséggel, felkapja a lábunk mellől az inget és a vállamra teríti, majd magához ölel. - Kicsim, nem akartalak bántani - suttogja ijedten, beletúr a hajamba és a vállához fogja a fejem.
Nem tudom kontrollálni magam, rá sem nézve bújok hozzá, úgy érzem, a lábaimból minden élet kifut.
- Mira - motyogja a nevem, mindkét karjával szorosan ölel.
Egy idő után képes vagyok összeszorítani a szám, így csak szipogok, és remegek, míg a szememből patakzanak a könnyek. Gyengéden simogatja a hátam, rám adja az inget és összegombolja anélkül, hogy lenne bármi mellékes célja ezzel.
- Csak azt szeretném, ha szeretnéd magad, mert nem hinném, hogy te a valóságot látod a tükörben - arcát beletemeti a hajamba, percekig csak ölelkezünk csendben, majd picit felemel, és ledőlünk az ágyra. - Kérlek, mondj valamit! - kér esdeklőn, s eltol magától.
Kezemmel megtörlöm az arcom és mély levegőt veszek, hatalmas szemekkel fürkészi az arcom és zavaros tekintetem.
- Haragszol rám? - megdöbbenek az ártatlanságán és az arcára kiülő rémületen.
- Nem, nem azért sírok - szipogok s ahogy kimondom megkönnyebbül.
- Nem ezt akartam, én csak...
- Tudom - mászok közelebb hozzá, s puszit nyomok az arcára. A kezei közé fogja az arcom, ujjaival letörli a kibukó könnycseppeket és ajkait finoman a számhoz illeszti. Egymáshoz bújunk, ránk húzza a takarót, és többször nem szólalunk meg, bár egyikünk sem alszik, mindketten meredten bámulunk magunk elé. 

- Nagyon furcsa vagy, Mackenzie - jegyzi meg Niall, miközben mindketten az előttünk idétlenkedő barátainkat figyeljük, a tekintetem legfőképp Liamen van.
- Igen? - kérdezek vissza elvarázsoltan.
- Igen - jelenti ki - mi történt köztetek? Mármint eddig is számomra kissé furcsán viselkedtetek, ami nagyon aranyos, de most még inkább.
- Mi az, hogy furcsán? - pillantok rá.
- Liam teljesen elvarázsolt a közeledben, te is az vagy, ami nekem csak azért furcsa, mert amikor ölelkeztek az jut eszembe, hogy a sárban gyilkoltátok egymást - nevet fel harsányan. - Múltkor, amikor felébredtem éjszaka figyeltelek titeket, kint voltatok az erkélyen, és nagyon meglepő volt úgy látni titeket, pláne amikor visszajöttetek és azt mondtad neki, hogy szereted. Aztán te elaludtál, és szerintem Liam órákon keresztül csak nézett téged.
- Komolyan? - kerekednek el a szemeim, az arcom felforrósodik és a barátomra pillantok, aki épp félig Harryre csimpaszkodik és Louis felé hadonászik.
- Igen - mosolyog azon, hogy már szinte a nyálamat csorgatva bámulok Liam után. - Szóval, mi történt? Csak akkor oszd meg velem, ha szerinted akarom tudni.
- Csak beszélgettünk, nagyon sokat, és nagyon elképesztő dolgokat mondott, amik rengeteget jelentenek nekem - mondom lehalkítva a hangom, s zavartan megdörzsölöm az arcom.
- Mint például? - kérdezi mosolyogva, tekintetét újra Liam felé vezeti.
- A tükör előtt álltunk, és nagyon nehéz volt nekem, de... Megkérdezte, hogy mi bajom egyes testrészeimmel, aztán egyenként végighaladt rajtuk, és elmondta, hogy ő mit lát. Mire a végére ért zokogtam, az egyik számomra legnehezebb dolog elé állított, és talán most majd máshogy nézek magamra - az ajkamba harapok, mindketten őt nézzük, ahogy Zayn mellett sétál és összenevetnek.
- Jó ezt hallani - húz magához, és megpuszilja a homlokom. - Igaza lehetett, főleg ha az ezt váltotta ki belőled.
A vállának dőlök és félig belefúrom az arcom a mellkasába.
- Nagyon szeretem, Niall - nyüszítem.
- Tudom - mondja a maga mindent tudó mindenhatóságával.
Összetalálkozik a tekintetem Liamével, s ahogy meglátja a halálos tekintetem, és hallja a nyüszítésem, rémülten fordul meg és siet hozzám.
- Minden rendben? - pillant rám, majd Niallre, aki elenged, és így Liam a karjaiba kaphat.
- Persze, csak beszélgetünk - kuncogok, s lábujjhegyen megpuszilom az arcélét.
- Oké - hajol le a fejem búbjához, összefűzi az ujjainkat és átölel.
Viszonylag kis feltűnést keltünk, de sokan megállítanak, főleg az egyik közeli bevásárlóközpontba érve. A mozihoz menekülünk, remélve hogy ha bejutunk, a sötétben nem leszünk annyira látványosak.
- Válasszatok valami filmet - szólalok meg a plakátok böngészése közben. A tekintetem megakad a Marvel logón az egyik sarkában, ezzel együtt Liam is közelebb furakszik, hogy jobban megnézhessük. Amerika Kapitány 3
- Ti egyértelműen döntöttetek - nevet fel Harry, s őt követik a többiek is.
Egy képregény és szuperhős fanatikus testvér és exbarát által van egy eredendő imádatom az ilyen filmek iránt, s ahogy látom, ebben is megtaláltam a párom.
- Imádom Amerika Kapitányt! - szakad ki belőlem, mire mindannyian meglepetten fordulnak felém.
- Ismételd meg ezt, kérlek! - pislog döbbenten Louis.
- Imádom, én ezt szeretném! -ugrándozok izgatottan, míg ők az előbbinél is döbbentebben néznek rám.
- Azt mondod, hogy szereted a szuperhősöket? - értetlenkedik Zayn.
- Azt, imádom őket, a Bosszúállók után ez a kedvencem! Légyszi, légyszi nézzük ezt!
- Hát, Mira, te tényleg tele vagy meglepetésekkel - nevet fel hangosan Louis. - Amúgy szerintem mindannyian ezt mondtuk volna, ugye? - pillant körbe, a válasz egyöntetű bólogatás.
Ezt bóknak veszem, vihogva szaladok el a pénztár felé, de amikor előveszem a pénztárcám és 6 jegyet kérek mindannyian leteremtenek, és Niall egyszerűen kikapja a kezemből és belevágja a táskámba.
- Héé, mit csináltok?! - nyafogok, mindannyian kérnek jegyet maguknak, Liam pedig egyet a kezembe nyom. - Ez nem fair!
- Veheted a kaját - egyezkedik velem, s ezzel én letudom ezt a témát.
Sokan vannak, és még többen lesznek amikor felfedeznek minket. Gumicukorral, chipssel és nachossal felpakolva foglaljuk el a helyünket, s egy ideig próbálunk feltűnésmentesen meglapulni.
- Ezt nem hittem volna rólad - hajol egy bizonyos személy a fülemhez. - Mit tartogatsz még?
- Mire gondolsz? - vonom fel a szemöldököm.
- Szuperhősös filmek.
- Van egy fiútesóm, aki a bandatársaival szuperhősös klippet forgatott. 9 hónapig voltam egy szűk, levegőtlen térben vele, és 20 éve nem tudom levakarni magamról. Sajnos én kevésbé befolyásoltam Lukey cicát, mint ő engem - nevetgélek, s ezt hallva mindannyian felnevetnek. A film kezdéséig szuperhősökön vitatkozunk, Liam Batmanről állítja, hogy a legjobb, Zayn is mellé áll, Louis Pókember pártját fogja, míg én, Niall és Harry Vasember pártját fogjuk.
- Batman mindenkinél jobb - bizonygatja Liam.
- Szűkítsük le a kört a Bosszúállókra - javaslom, s kérdőn pillantok körbe, az álláspontom továbbra is Vasember és Amerika kapitány. Miután mindannyian választanak valakit, Liamre nézek.
- Ki a kedvenced?
- Batman - jelenti ki, mintha ez természetes lenne.
- Batman nem Bosszúálló, Liam! Ki a kedvenc Bosszúállód?
- Batman -ismétli a vállát vonogatva.
Mielőtt vitatkozhatnék vele a képernyőn reklámok jelennek meg, felvesszük a 3D-s szemüvegeinket, amelyben pózerkedve Niall szelfiket csinál hatunkról, de valaki mindig kilóg egy kicsit a képből.
Kezdésnél lecsitulunk, s már csak a kajáinkkal csörögve szegezzük a szemeinket a hatalmas vászonra.
- Amúgy Thor a kedvencem - súgja a fülembe, s egyik kezét a combomra helyezve megfogja a kezem. - De Batman a legjobb.
Kuncogni kezdek, mögülünk valaki lepisszeg, melyet már hat ember nevetése övez. Az átlagosság érzése kerít magába, ugyanúgy lepisszegnek, és ha kell, kizavarnak minket, mint másokat.
A film után kilépve a moziból ez az azonnal szertefoszlik, visongó ováció és vakuvillogás fogad minket, néhányan kérdésekkel bombáznak, amiknek nem a fimhez van köze. A saját testőreink nélkül elveszettek vagyunk, mert bár vannak biztonságiak, nekik nem a mi védelmünk a legfontosabb. Az egyetlen amit tehetünk, hogy megállunk aláírást osztogatni, kérdésekre válaszolni, miközben vészhívást indítok Luke-nak.
Próbálunk higgadtnak tűnni és nem pánikba esni az egyre közeledő emberek, villogó vakuk, és az arcunkba nyomódó mikrofonok miatt. Mindannyian egy helyre zsúfolódónk és védjük egymást, Liam félig a hátam mögül dedikál, de egyre széthúzunk a kért fényképek miatt. Hátulról valaki megragad, ezzel együtt félszemmel látom, hogy Niall arca egyre fehérebb lesz, és nagyon sokan tömörülnek köré.
- Milyen a kapcsolatod Mirával? Meddig lesztek itt? Luke vagy Liam nem féltékeny rád?
- Niall! Niall, lehetne egy képet? Niall, nézz ide, kérlek! Szeretlek Niall!

Megragadom a hajam és gyorsan kiszabadítom az ujjak közül, helyette a ruhámat ragadják meg, és a kiáltozásban is meghallom a ruhám szakadását, miközben valakinek a kezébe nyomok egy tollat és jegyzettömböt, és az egyre inkább kétségbeeső fiú felé verekszem magam. Kinyújtott nyakkal kutatok segítségért, Louis is felé igyekszik, hangosan szitkozódik és ordítozik a fotósokkal, akik sarokba szorítják. Durván tör utat magának, az útjába kerülő lányokat finoman, de sietve tessékeli arrébb, próbálok bejutni Niallhöz, közben a tekintetemmel vadul keresem a többieket, Liam is felénk igyekszik, Zayn és Harry a rajongókkal foglalkoznak, de kétségbeesetten pislognak hátra.

- Mira! Itt van Mira! - üvöltik az arcomba, s teljes vakuval nyomják az arcomba a kameráikat. Valakik tépik a ruhámat és rángatnak, ezzel együtt a sajtósok kérdéseket üvöltenek az arcomba, elvakítanak a vakuk.

- Húzzanak már arrébb és hagyjanak minket békén! - szakad ki belőlem, arrébb lökdösöm az embereket és utat török Niallhöz. Az arca teljesen fehér és levegőért kapkod, megragadom a kezét, és csak most nézek szembe igazából azzal, amit ő látott. Mindenhol emberek vannak, amíg a szem ellát, akik üvöltenek, videóznak, fényképeznek, és senki mással nem törődnek magukon kívül.

- Louis! - kiáltok oda a srácnak, aki vörös arccal, dühöngve osztja a fotósokat. 

Felénk kapja a fejét, utat dúr magának, majd megragadja a kezem, én Niallt, és futni kezdünk. megfordul a fejemben, hogy négykézláb talán hamarabb kijutunk, viszont azzal megkockáztatjuk, hogy összetaposnak minket.

A telefonom vadul rezeg a zsebemben, de képtelen vagyok felvenni, szorongatom a két srác kezét és kétségbeesetten keresem valahol a tömegben Liamet. Amikor megtalálom elordítom magam, a fejét rögtön a hangom irányába kapja, majd elindul felénk, amikor kitörünk a tömeg közepéből Harry és Zayn is sprintelni kezdenek, nyomunkban ki tudja mennyi emberrel próbálunk biztonságos helyet találni, mígnem Louis lefordul a lépcsőházhoz vezető folyosó irányába, befut egy helyiségbe, majd bevágja mögöttünk az ajtót. Néhány hosszú másodpercen keresztül csak levegőért kapkodunk, rémülten jártatom a tekintetem köztük, mígnem realizálom, hogy öten vannak, és én is itt vagyok, majd leomlok Niall mellé a padlóra és átölelem. A fejét a térdei közé hajtva zihál, mielőtt emlékeztetném magam Zayn megmondja, hogy klausztrofóbiás. Mindannyian arrébb húzódnak, hogy teret adjanak neki, míg én szorosan mellette maradok és végigsimítok a haján. 

- Semmi baj - bizonygatom, holott még én is remegek, de ez semmi az ő remegéséhez képest. - Semmi baj, Niall, már biztonságban vagy - motyogom, s ahogy feltekintek szinte elröhögöm magam azon, hogy egy pláza férfimosdója jelenti jelenleg a biztonságot.