2015. március 20., péntek

44.rész Point Zero

Sziasztok!
Örömmel jelentem be, sikerült átírnom a részt. Tényleg nagyon röstellem, hogy csúsztam vele, de azt hiszem, így jobb, az első változattal csak szenvedtem, nem is volt igazán időm rá, ezt viszont néhány óra alatt összehoztam. Nem túl eseménydús, tulajdonképpen semmi igazán lényeges nincs benne, de azért remélem, hogy legalább egy aprócskát szeretni fogjátok.
Még egyszer nagyon sajnálom a csúszást!
N. xx

~Liam Payne~

Nincsenek repedések, vékony hajszálcsíkok, semmi, aminek végigkövethetném az útját a plafonon, csak a hibátlanul festett üres, bézs falak. Az éjjeli lámpa halványan világít, már nem is oltom le, hiszen bő 40 percig vergődtem a sötétségben, de a gondolataim nem csillapszanak. Rossz alvó vagyok, mindig jár az agyam valamin és nehéz kikapcsolni, most Mira az oka. Hajnalodik, fél 3 van, és nem jutottunk semmire, ráadásul még csak itt sincs mellettem.
Az elmúlt 1 órában végigmentem a heten, valahol logikusnak tűnik a magyarázata, de ezt nem tudom beismerni magamnak. Akaratomon kívül végigfuttattam az agyamban az egészet, amit elmondott nekem, és játszottam a mondatokkal, amik elhangozhattak.
A fejemet fogom, megőrjít, hogy nincs itt, hogy tudom, az enyém lehetne és mégsem hozzám bújik, de eszeveszettül haragszom rá. Végül beleunok az egészbe, ülőhelyzetbe vergődöm magam, és mielőtt gondolkodhatnék már Ashton meglepett hangját hallom.
- Liam? - a falnak tudnék rontani, ennél rosszabb ötletem még nem volt, de már nem tudok mit csinálni. Olyan féltékeny vagyok erre a srácra amennyire csak lehetséges, ugyanakkor ő a barátom, ha megkérem, talán elmondja, hogy mi történt, és aztán tudom mihez hasonlítani Mira vallomását.
- Liam? Franciaországban nem hajnali három van? - értetlenkedik. A fejemhez kapok, fáradt vagyok, de ezt már végig kell csinálnom, különben soha többé nem alszok.
- De - sóhajtok. Egy ideig hallgatunk, majd amikor kinyitom a szám ő is megszólal.
- Mirával van valami? Ugye jól van? Luke alszik, és talán kikapcsolta a telefonját, de felkeltem, ha beszélni akarsz vele.
- Nem, vagyis Mirával minden rendben, jól van, azt hiszem, veled kell beszélnem - megköszörülöm a torkom, csupán ideges, értelmetlen szavak hagyják el a szám. Ashtonnal mindig jól kijöttünk, az egész bandával, most mégis... sok minden megváltozik, ha egy baráti társaság egyik tagja összejön a másik exével. - Muszáj tudnom valamit, és kérlek, őszintén válaszolj. Nem... én nem... csak tudnom kell, ennyi az egész.
- Egy ujjal sem értem hozzá - hatalmasat nyelek, nem is kell kimondanom a kérdést, megkapom a választ, és egy hatalmas teher esik le rólam. - Átöltöztettem, de nem úgy, ahogy gondolod, csak felvette a pólódat, aztán ágyba dugtam. Nagyon részeg volt, csak segíteni akartam neki, esküszöm, meg sem fordult a fejemben semmi hátsó szándék, nem akartam pletykákat vagy azt, hogy gondjai legyenek emiatt. Mondott dolgokat, de hárítottam, azt se tudta, hogy hol van, valószínűleg nem gondolta komolyan, főleg, hogy másnap tekintettel meggyilkolt, mert segítettem neki.
Megrándul az arcom, felfelé húzódik a szám, ahogy elképzelem a harciaskodását.
- Rendben - válaszolok már sokkal nyugodtabban. - Ash, én...
- Minden oké - csendesebb, ugyanakkor az érződik a hangjából, hogy mosolyog. - Vigyázz rá.
Megfogadom, hogy ezt teszem, majd miután elköszönünk még néhány percig jár az agyam. Rájövök, hogy mekkora gyökér voltam, amiért nem hittem neki, és mert elvesztegettem egy estét, ami akár tökéletes is lehetett volna, ha veszekedés helyett csendben, nyugodtan megbeszéljük. Múlthéten megfogadtam, hogy nem emelem fel vele szemben a hangom, nem bántom meg, és mégis megtettem. Az más, hogy ő is bántott engem épp eleget az elmúlt napokban. Most, az éjszaka közepén döbbenek rá, hogy hiba volt nem hinni neki, és erőszakoskodni, egyedül én rontottam el ezt a napot. Tovább szemlélem a hibátlan falakat, az elmúlt heteken gondolkozok, és akaratlanul is eszembe jut a jövő. Megijeszt, hogy szeretem őt, hogy annyira szeretem, mint amennyire Sophie-t is szerettem, és ha a jövőn gondolkozok, abban szerepel ő is, ugyanakkor hatalmas aggodalmaim vannak. Ő ausztrál, én tőzsgyökeres brit, és nem akarok elköltözni még akkor sem, ha Sydneyről és napsütésről van szó, s bizonyára ő sem akar majd Londonba költözni, ha oda kerül a sor. Megrázom a fejem, szörnyen korai még ezen gondolkoznom főleg úgy, hogy most egy városban tartózkodunk, egy szállodában, és én mégis elüldöztem magam mellől.
Nem is kell gondolkoznom azon, hogy hol lehet, a lábam kivisz a folyosóra és halkan  kopogok Niall ajtaján. Megdöbbentő csend, és sötétség uralkodik, egy kicsit félelmetes egy akkora szálloda mindenféle mozgás, nyüzsgés és fények nélkül. Halkan benyitok, még a lélegzetem is visszafojtom, a sötétségben is tökéletesen képes vagyok kivenni Niall mellett a takaró alatt összegömbölyödő apró lányt, az én kiscicámat. Beljebb lépek, úgy érzem magam, mint egy betörő, vagy sokkal inkább emberrabló, pedig csak a barátnőmet akarom. Niall mozgolódni kezd, nyöszörög, mire Mira is megmozdul, kiveszem, hogy a fejét felé fordítva szuszog, és álmában közelebb húzódik hozzá. Elfog a féltékenység, de tulajdonképpen én lassan mindenre féltékeny vagyok, ami él és mozog, Niall világosan megmondta, hogy a testvéreként szereti őt, és ez nekem most elég.
- Niall - suttogom, halkan felmordul, s miután ismét szólítom, megbökdösöm, nyüszítve, szuszogva nyitja ki a szemeit.
- Jézusom, ember, te totál beteg vagy - morogja kissé barátságtalanul, s a szemeit megdörgölve felül. Mirára pillant, egy ideig mindketten őt nézzük, a testtartása védelmező lesz, mintha egy apa lenne, aki most veszi szemre a lánya udvarlóját.
- Csak nem olyan rég aludt el - sóhajt, s kissé felhúzza a takarót a kis kupacra, ami a barátnőm. - Liam, ha nem lennél a barátom beverném az arcod amiatt, mert ma nem egyszer sírt miattad. Melegen ajánlom, hogy ha most kiviszed innen, akkor holnap reggel nevetve jöjjön oda hozzám, de komolyan - habár csak suttog, de a hangja figyelmeztető, és kissé heves.
- Igyekszem - simítok végig a kupacon, lejjebb húzom róla a takarót, mire fészkelődni kezd. Elmosolyodok, nagyon finoman bontom ki a takaróból, nem szándékom felébreszteni, csak azt szeretném, ha mellettem aludna tovább. Halkan fújja ki a levegőt, szőke tincsei mindenhol ott vannak, a párnán, lelógva az ágy szélén, az arcában, felhúzza az egyik lábát, s ahogy kibontom a takaróból nagyot kell nyelnem. Mégis hogy engedhettem el őt így? Komolyan ennyire rettentően sötét, elmebeteg és idióta vagyok? Hagytam, hogy a barátnőm egy falatnyi kis csipkében bekéredzkedjen egy másik hímneműhöz, és ebben az esetben félreteszem azt is, hogy ez a hímnemű mindkettőnk egyik legjobb barátja. Lesimítom a combján a hálóinget amennyire csak lehet, és felhúzom a vállára a lecsúszott pántot, megcirógatom a bőrét, és elsimítom a haját az arcából, elcsodálkozom rajta, hogy mennyire szép.
A tekintetem akaratlanul is Niallre villan, Mirát nézi, és tudom, milyen az, ha tetszik neki egy lány, ez pedig határozottan nem olyan. Bizalmatlanul néz rám, ugyanakkor azt hiszem, legszívesebben rám szólna, hogy ne tapogassam meg bámuljam őt, és ez egy kicsit megmosolyogtat. Mira határozottan jól választott magának barátot, helyeslem, hogy Niall talán bármikor beverné a képem, ha valami pofátlanságot követnék el.
Lehajolok, óvatosan felnyalábolom, majd amikor a mellkasomhoz emelem halkan dünnyögve mocorogni kezd, még épp időben szorítom magamhoz, amikor megugrik a karjaimban. Szemei tágra nyílnak, rémülten mered rám, felgyorsul a légzése, majd realizálhatja, hogy ki tartja a karjaiban, mert újra elernyed.
- Semmi baj, Cica, csak átviszlek hozzánk - nyugtatom, hosszú szempillái mögül álmosan pislog rám, oldalra billenti a fejét és Niallt nézi, aki mosolyogva emeli fel kicsit a kezét, és int. Megpuszilom a homlokát, ajkaim rajta tartom, míg vele a karjaimban elbotladozok az ajtóig. Karjait a nyakam köré fonja, arcát a vállam és a nyakam közé dugja és érzem, ahogy a szempillái pislogáskor végigsimítanak a bőrömön. Magamhoz szorítom, belököm a szobánk ajtaját, közben csókot nyomok puha arcára és vállára, nekem nem megy a bocsánatkérés, nehéz máshogy kifejeznem magam.
- Mit művelsz? - motyogja álmosan, az ágyhoz sétálok és leteszem rá. Ülőhelyzetbe tornázza magát, felhúzza a lábait és bizalmatlanul pislog rám.
- Aludj - simítom meg az arcát, és lehajolok hozzá, de elhúzódik és tenyerét a mellkasomra téve eltol magától.
- Miért hoztál ide? - dörzsöli meg fáradtan, nyűgösen a szemeit, hangszínéből kiveszem, hogy sértett. - Visszamegyek Niallhöz.
- Nem tudok egy szemhunyásnyit se aludni, átgondoltam a történteket, és lehet, hogy hamarabb kellett volna ezt tennem.Túl dühös voltam, és elhamarkodott, ne haragudj rám, Mira - homlokom a térdének döntöm, egy ideig hallgat, majd végigsimít a tarkómon és a hajamon.
- Liam, én... elmondtam volna, ha meghallgatsz, mindent megmagyaráztam volna, de amikor arra került a sor végig sem hallgattál - miközben a fejét rázza hüvelykujjával a tarkómat cirógatja. Nem haragszik, akkor nem csinálná ezt.
- Elborult az agyam, ne haragudj - pillantok fel rá, felmászok az ágyra és leülök mellé. - Nem tudod, mit éreztem, amikor megláttam azokat a képeket, és ráadásul te nem is mondtál semmit róluk. Nem is tudom elmondani, csak annyira magamnak akarlak, és folyamatosan attól félek, hogy találsz majd valaki mást, aki mindig veled lehet, vagy ebben az esetben Ashtonnal történik valami köztetek - kétségbeesetten rázom a fejem, ez az ember nem én vagyok, nem bolondulhatok bele teljesen még egy lányba.
- Unalmas és idegesítő lenne, ha valaki mindig velem lenne - biggyeszti az ajkait, fejét felém fordítja, felemeli a kezét és végigsimít az arcomon. Azt hiszem, esedékesebb múltidőt használni, nem kellett volna belebolondulnom még egy lányba, csakhogy már megtörtént. - Sajnálom, meggondolatlan voltam, ne haragudj rám, én csak...
- Semmi baj - megérintem az arcát, végigsimítok rajta és a haját a válla mögé söpröm. Már nem is vagyok kíváncsi rá, hogy mi történt pontosan, elég volt ebből a témából, túl sok időt töltöttünk vele feleslegesen. Hatalmasat sóhajtok amikor az ölembe mászik, belefúrom az arcom a hajába és mélyet lélegzek. - Maradsz? - kérdezem bizonytalanul, lustán kinyújtóztatja a lábait és megjátszott tűnődéssel biccenti fel a fejét.
- Kénytelen vagyok, Niallnek szerintem már elege van belőlünk - kissé elmosolyodik, mutatóujjammal köröket rajzolok a combjára és elhúzom a szám.
- Jól elcsesztem ezt a hétvégét.
- Még nincs vége - pillant fel rám csillogó szemekkel, ujjaival rövid hajtincseimmel szórakozik, játékosan fésülgeti őket.
- Nincs - motyogom. Egyszerre húzódunk közelebb egymáshoz, orraink összeütköznek, mire mindketten elmosolyodunk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem erre vágyam egész héten még úgy is, hogy szörnyen bosszantottak a képek és a titkolózása. Van valami abban, ahogy ő csókol, mert elvesznek a gondolataim, elveszek én, és nem marad más csak azok az érzések, amiket egyébként igyekszek leplezni. Olyan vagyok, mint egy csiga a háza nélkül, teljesen védtelen, ugyanakkor szeretem ezt a védtelenséget és azt, ahogy kiszabadulnak az érzéseink. Más, mint a többi lány, egy pillanatra elfelejtkezek erről, s meglepetésként ér, amikor először összerezzen, majd a kezemhez kap. Hideg zuhanyként ér, egymásra nézünk, az arcomat vizsgálja, majd a tekintete ellágyul és megfeszült végtagjai kiengednek. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogy nem szeretheti magát, azt, amitől én megőrülök, és valósággal utálom azt a meglepett pillantást, amivel méreget, miközben csókokkal borítom a puha, lapos hasát. Meg sem tudom mondani, hogy mi gondja lehet vele, de szeretnék segíteni neki abban, hogy legalább úgy szeresse a testét, ahogy én.
- Olyan megdöbbentően gyönyörű vagy - motyogom a köldökére, majd felkúszok hozzá. Valósággal beleszédülök az illatába, abba, ahogy a hajamba túr és csökken köztünk a távolság. Bárcsak tudnám, hogy van az, hogy ilyenkor úgy érzem képes vagyok a lelkébe látni. A legapróbb kételyem is eltűnik, mert valóban bánja a történeteket, és a tekintetébe süllyedve azt érzem leginkább, hogy Mira a sokszor a dacosan összeszorított ajkak és haragos tekintet mögött egy összetört kislány. Az én összetört kislányom, a kiscicám, és összerakom, ha belepusztulok akkor is, mert valószínűleg én magam is törtem rajta néhányat.

~Mira Hemmings~

Mókás, hogy az a pici haja is képes rendezetlen lenni, kuncogva simulok a mellkasához és a helyére igazítom a tincseket. Ujjainkat összekulcsolva húzza a mellkasához, lehajtja a fejét és megcsókolja az ujjperceim, a szemeim lehunyva veszek mély levegőt, köszönetet mondok azért, hogy most itt fekszünk. Veszettül hosszú és zavaros volt ez az éjszaka, de a dolgok lassan a helyükre billenek, Niall szavaira gondolok, és merek boldog lenni, egy valóságos boldogságfelhőn fekszek a boldogságbuborékomban. Kuncogok, amikor lehunyja a szemeit és orrával bökdösni kezdi az arcom, halkan mormogva fúrja magát a nyakamhoz és mély levegőt vesz. Hátrabillentem a fejem és a hajába túrok, felhúzom magamhoz, felnevetek a majdhogynem elégedett motyogására, amivel díjazza, hogy húzom a haját. Szinte semmit nem aludtam ma éjjel, de most nem is érzem fáradtnak magam, sőt, a legkevésbé sem akarok aludni. Élvezem ezeket a szokatlanul szerelmes mozdulatokat és gesztusokat, újra és újra megdöbbent az a tinilányos kuncogás, ami elhagyja a szám, hihetetlen, hogy ez én vagyok, és ez a játékos, harapdáló majom, akit a barátomnak hívhatok, az Liam.
Csak most jön elő a harciasabb oldalam, amit eddig elnyomott az a szerencsétlen, béna Mira, aki átbőgte a fél délutánt és sajnálta magát, de érdekes lenne, ha most törölném képen, amikor elnyílt ajkai az enyémre kúsznak, és fogaival az alsó ajkam húzgálja.
- Ne! - nevetek az arcába, és kissé eltolom magamtól, de pillanatokon belül újra fölöttem van és tovább szórakozik velem. Kezeim a hátán pihennek, belecsípek a bőrébe, amikor megharapja a nyakam. - Liam! - vihogok fel, ő pedig magas hangon megismétli a reakcióm.
Nevetve hanyatlik rám, úgy tűnik, kissé talán lenyugodott, a hátára fordul és a mellkasára von, a vállamra igazgatja a takarót, ami alatt gyengéden simogatni kezdi a hátam, s a rálógó tincseket fésülgeti. A lábaim körbeölelik az övét, így furcsa érezni a bőrét az enyémen, de nagyon kellemes, ujjaim kalandoznak a mellkasán, függőleges vonalakat húzok lefelé, majd rásimítom a tenyerem és kinyitom az ujjaim.
- Aludj egy kicsit, Cica - mormolja a hajamba, és belecsókol. Hajnali fél 6 van, és körülbelül mindössze másfél órát aludtam át az egész éjszakából, most mégsem vagyok álmos, vagy talán már átlendültem a holtponton.
- Minden vágyam aludni, amikor végre együtt lehetünk és nem duzzogsz - grimaszolok, majd elvigyorodok a felháborodott arckifejezését látva.
- Én nem duzzogtam! - hőbörög, mire nevetni kezdek. Egy könnyed mozdulattal ledob magáról és fölém kerekedik, egy pillanatra megakad bennem a levegő, elnyílt ajkakkal pillantok rá. A kezeimen támaszkodik, amiket a fejem mellé tolt, és olyan vonzóan hajol a fülemhez, hogy önkéntelenül is a mozdulata elé sietek és felgyorsul a légzésem. - Nem duzzogtam, Cica - tagolja lassan, és érthetően.
Halkan hümmögök, elfordítom a fejem, de elhúzódik, és úgy méreget, mint egy vadállat a zsákmányát mielőtt felfalná. Azzal a skalpvadász pillantásával néz, amivel hónapokkal ezelőtt is, csak most ott ül a szeme mélyében az az elégedettség, hogy megkapott.
Megszán, és ahogy lehajol hozzám eltűnik a szeméből minden megjátszott nagyképűség, mohón kapunk egymás után
- Nagyon szívesen feküdnék még itt rajtad Hemmings kisasszony, de ha jól látom, kint már világos van, mi pedig Párizsban vagyunk. Mit szólnál hozzá, ha mondjuk elmennénk egy szörnyen nyálas és romantikus sétára? - kócos tincseim a fülem mögé simítja, a komoly, provokáló hangnem mellett megcirógatja az arcom és gyengéden mosolyog rám. Felcsillannak a szemeim, és észreveszi ezt. Lefordul rólam, elhelyezkedik mellettem és a könyökére támaszkodva simogatja az arcom, köröket rajzolgat a takaró alól kivillanó vállamra.
- Szeretném - motyogom, megpuszilja a homlokom, ajkait egy ideig rajta tartja, majd hasra fordul és szemrebbenés nélkül kiugrik az ágyból. Meglepetten kapom a szemeim elé a kezem, hallom a nevetését, majd óvatosan felpillantok. Barna szemei vidáman csillognak, felülök, a takarót magamhoz szorítva szégyellősen nézek rá, mire veszi a lapot és a ruháival a kezében a fürdőszobába sétál. Egy ideig nézek magam elé, az arcomon bárgyú mosoly ül, majd kidugom a lábaim a takaró alól, és a bőröndömhöz sietek. Kapkodva keresgélek a ruháim közt, majd győzedelmesen rántok ki a kupac aljáról egy piros, ingszerű, kockás egyberuhát. Pillanatok alatt felöltözök, és rendbe rakom a cuccaim, majd a neszeszeremmel a kezemben bekopogok a fürdőszoba ajtaján. Liam mosolyogva tárja ki az ajtót, egyetlen századmásodperc alatt a mosolyból döbbenet lesz, s az álla a padlót súrolja. Legszívesebben rászólnék, hogy ne játssza meg magát, de csak csendben beslisszolok mellette. Megállok a tükör előtt, mellyel szembefordulva látom, hogy rajtam pihenteti a tekintetét. Halkan felnevetek, amikor visszapillant rám és ezzel együtt nekisétál a kis dohányzóasztalnak. Az arcom rózsaszín lesz, s kis mosoly ül rajta, mert tetszem neki, és így reagál, még ha pici színészkedés is van benne. Fogat mosok, némi egyszerű, matt sminket viszek fel az arcomra, majd már kissé túl hosszú hajam egy copfba kötöm. Túl hosszú, de szeretem, kivéve amikor mindenhol ott van, belelóg mindenbe. Mezítláb, titokzokniban lépek ki a szobába, a bőröndömből előkerül a fekete, platformos bokacsizmám, melyet felküzdök a lábamra, majd legalább 10 centivel magasabbról szemlélem a világot, pont egy magasságban Liammel.
- Vegyél fel még valamit, megfázol - dörzsöli meg a karjaim, mialatt hátulról átfogja a derekam és megpuszilja az arcom.
Aprót bólintva előkutatok egy kis fekete, rövid bőrdzsekit, s a segítségével belebújok, figyelmen kívül hagyva a cukkoló megjegyzését arról, milyen szófogadó lány vagyok. Felé fordulok, nem vagyok hozzászokva, hogy valaki olyan elismerően bámuljon, ahogy ő teszi.
- Csinálhatok valamit? - kérdezi, tekintete az arcomat fürkészi. Aprót bólintok, mire a hajamhoz nyúl, és gondosan összefogott copfomból finoman kihúzza a hajgumit. Néhány tincsem előre húzza, a többit eligazítja a vállam mögött.
- Nagyon szép lány vagy, Mira - mutatóujjával megcirógatja az arcom, ajkaim döbbenten nyílnak el, ezt kihasználva gyors, apró csókot lop. - Az első szőke barátnőm.
- Ez azt jelenti, hogy nem szereted a szőkéket? - biggyesztem az ajkam, s a hajvégeim piszkálgatom.
- Nem, ez azt jelenti, hogy különleges vagy - húzza csábító mosolyra a száját, ujjait végighúzza a hajamon, majd közelebb lép és belefúrja az arcát. - Szeretem a hajad - jegyzi meg halkan, édesen - és mindened.
Kezét levezeti a hajamtól lefelé haladva az oldalamon, csípőmön, megérinti a hasam, s finoman rásimítja tenyereit a fenekemre, majd a combjaimon elfogy az érintése. A fejem is beleszédül ebbe, nem csak mondogatja, hogy szereti hanem megérinti a kényes területeket.
- Menjünk, mielőtt szobafogságot rendelek el magunknak a pocsék tegnapért - mosolyodik el huncutul, játékosan kacsint, közben elenged és összekulcsolja az ujjainkat.
Szorosan az oldalához simulok, a recepciós hölgy a kávéja kortyolgatása közben nagyot néz, amikor megérkezünk a lifttel. A szálloda még nyugodt, csendes, valószínűleg furcsa számára, hogy ilyen korán ébren lát minket. Franciául köszönt minket, s Liam a maga brit angoljával kíván szép reggelt, én meg az erős ausztrál akcentusú francia kiejtésemmel.
- Mit szólsz hozzá, ha sétálunk egyet, aztán pedig elmegyünk valahová reggelizni? - mosolyog rám, mialatt kilépünk a kora reggeli hűvös Párizs utcájára. Furcsa, de nem rohannak le minket rajongók, mert talán képesek az éjszaka közepéig itt állni, de reggel alszanak.
- Oké - mosolyodok el, ajkait a homlokomhoz érinti. Úgy sétálunk, mintha ez lenne a szülővárosunk, nem pedig egy idegen ország idegen városa, nekem még egy idegen kontinensen is. Az első szabály, hogy amíg lehet egyenesen menjünk, nem jó össze-vissza kanyarogni, mert nagyobb az esélye annak, hogy eltévedünk. Liam európai, bízom benne, hogy ő jobban ismeri az itteni embereket, emellett én már tegnap voltam a toronynál Niallel, bár azt nem tudom, hogy hogy jutottunk el oda. Élvezem a sétánkat, Liam megjegyzéseket tesz mindenre és érdeklődve szemléli a várost, míg én csupán élvezem a közelségét és a békét kettőnk között. Emlékszem, első látásra azt hittem róluk, hogy szörnyen buták és idióták, most pedig tátom a szám, hogy mindannyian milyen okosak. Ausztrálként nem sokat tudok az európai történelemről, csak annyit, ami az utóbbi évek során rám ragadt. Elbűvöl, hogy Liam a francia történelemről beszél, tetszik, ha egy férfi nem csak jóképű, hanem okos is. Nem sokat tudok hozzászólni, azt se venném észre, ha az egészet csak ő találná ki, de figyelmesen hallgatom, kérdéseket teszek fel, és minden válasz után kissé jobban simulok a karjaiba.
- Honnan tudsz ennyi mindent? - kérdezem, félbeszakítva a Robespierre diktatúráról folytatott monológját.
- Figyeltem az iskolában - vonja meg a vállát, s apró puszit nyom az arcomra.
- Nagyon okos vagy - jegyzem meg, tekintetem az arcán jártatom, nem veszem észre, hogy a rengeteg mesélés közben egyre közelebb érünk Párizs szívéhez.
- Bizonyára te is pont ennyi mindent tudsz az ausztrál történelemről - mosolyog rám, s az ajkaimhoz hajol. Szeretem, ahogy a szája az enyémhez ér, és képtelen vagyok járni közben. A mellettünk elhaladó emberek ellenére megállok, karjaim a nyaka köré fonom, és az apró puszi után a homlokom az övének döntöm. Sosem hittem volna, még akkor sem, amikor belevágtunk ebbe a kapcsolatba, hogy majd egymás kezét szorongatva fogunk sétálgatni, és olyan őrülten szerelmes leszek, amilyenek a nyálas könyvekben szereplő nők. Azt sajnálom a legjobban, hogy nem csinálhatunk ilyeneket többször, és hiányzik, amikor csak egy pokróccal a kezünkben elsétáltunk messze a háztól, és a csillagokat bámulva feküdtünk. Szükségem lenne az ilyen pillanatokra, hogy a világ ne az a hangos stadion legyen, amilyen most, mert bár szeretem, de néha kell a csend.
- Felvihetlek oda? - mutat a torony tetejére. Nagyvárosi lévén nem taszítanak vissza a magas épületek, a torony aprónak számít Sydney felhőkarcolói mellett. - Én fizetek - jelenti ki, miután rábólintok.
Más barátnő talán tiltakozna, de én tudom, hogy felesleges, a számláján, vagy a pénztárcájában nem is fog feltűnni a jegyemre költött pénz hiánya. Azt hiszem, még ha nem is tudjuk, hogy mennyi a másik keresete a koncertek után, de tisztában vagyunk vele, hogy milyen életet élünk. Ha okosak vagyunk, valószínű, hogy sosem kell majd nélkülöznünk, és ha holnap már senkit sem érdekelnénk, akkor sem kellene kétségbeesetten elvállalnunk minden munkát. Valószínűleg sosem kell majd nélkülöznünk, gondolkozni azon, hogy mivel spóroljunk, s míg mások számára az az ijesztő, hogy milyen kevés van, nekünk az, hogy huszonévesen milyen sok. A pénz egy nyomás, szinte teher, mert tudod, hogy bármit megvehetsz, bármit csinálhatsz, akár valami rosszat is, ha éppen úgy tetszik. Rossz érzés, hogy míg nekem ennyi van, addig másnak talán semmi. Egy országot tudnék etetni egy havi fizetésemből, ha lehetne, s talán ezért adakozik sokat mindenki, aki hasonló életet él. Nem mondom, hogy felesleges a pénzünk, mert nem, hiszen mindenkinek, nekem is lesznek majd gyerekeim, családom, de egy részről nyomasztó, hogy milliók ülnek számlákon várva a semmire, miközben országok küzdenek azért, hogy csak egy kicsi legyen nekik is. Szeretek adakozni, szeretem az érzést, hogy képes vagyok valami igazán jót és hasznosat tenni.
Liamet látszólag boldoggá teszem ezzel, lelkes mosollyal az arcán lép megvenni a jegyünket, míg én a számat tátva bámulok fel a monumentális épületre. Azt hinné az ember, hogy reggel nincs akkora tömeg, és talán ez a rengeteg sorban álló ember nem is számít olyan soknak, főleg nem nekünk, de azért kicsit rosszul érzem magam amiatt, hogy ők kivárják a sorukat, míg Liam 2 perc alatt megszerzi a jegyeket csak azért, mert mi azok vagyunk, akik.
- Cica - szólít édesen, felém nyújtja a kezét és felmutatja a két jegyet. Az arcom rózsaszín, bárgyú mosoly ül a képemen miközben beszállunk a liftbe a többi ember közé, s az elindul velünk fölfelé. Kissé rémisztő felfelé haladni, látni a torony csavarjait és az ébredező francia fővárost, ugyanakkor egészen elképesztő is, a szemeim tágra nyílnak, Liam a kezemet fogva nevet az arcomon. A lift ablakához tapadok, a rémület és a csodálkozás kavarog bennem, valamint a hála, hogy eljöttünk ide. A turnék alatt valamiért én sosem ismerkedtem meg igazán a városokkal, beszorítottak egy szállodai szobába, vagy néha ilyen-olyan műsorokba, interjúkra cipeltek el. Ha együtt voltunk a fiúkkal, néha elmentünk, de akkor is inkább bulizni, és nem bejárni a város nevezetességeit, s ez nem is hiányzott az életemből egészen addig a pillanatig, amíg fel nem érünk a torony tetejére.
- Most vagy itt először? - igazítja meg a hajam, maga felé fordít és mosolyogva vizsgálja az arcom.
- Igen - motyogom, mire homlokon csókol, és a jobb karjával átölelve lépdelünk. Jobbra-balra forgatom a fejem, eltűnik a fejünk fölül a tető, kissé rémülten kapaszkodok belé, ő pedig jóízűen nevet rajtam.
- Gyere - veszi át az irányítást, egészen közel visz a kerítéshez, megfogja a kezem, ujjainkat összekulcsolja és megérinti a rácsot, ráfűzi a kezeinket, s észre sem veszem, hogy visszatartom a lélegzetem. Arcát az enyémhez érinti és együtt nézünk le a városra, olyan, mintha a világ tetején állnánk, holott azt hiszem, egy ennél magasabb épületben lakom. Szél, és az ő apró borostái simogatják az arcom, perceken át csak csendben állunk, és csodáljuk a várost. Átkozom magam, hogy korábban nem érdekeltek ezek, ott volt a lehetőség, hogy jobban megismerjem a Földünket, én pedig az érdekesebbnél érdekesebb városokból csupán a szállodai szobákat láttam.
- Örülök,hogy velem vagy itt először - mormolja, hátradöntöm a fejem és rámosolygok, majd megfordulok a karjaiban és a nyakát átölelve nézem az arcát. - Határozottan te vagy a legszebb kilátás - megsimogatja az arcom, ujjait levezeti az arcélemen, az állam alá, és gyengéden magához húz. Tudom, hogy hihetetlen nyálasak vagyunk, de nem bánom, mert nagyon rég nem voltam már ilyen boldog. Élvezem, hogy csak az enyém, nem engedi el a kezem, vagy ha igen, akkor átkarol. Vicces, és aranyos képeket csinál kettőnkről , majd hirtelen leszakad mellőlem és elkap egy idős házaspárt, valamit beszél nekik, majd a bácsi kezébe nyomja a telefonját, és visszasétál mellém.
- Mit csinálsz? - kérdezem, fejemet kissé oldalra billentem.
- Emlékeket az utókornak - vonja meg a vállát, majd a szája újra az enyémen van. Leírhatatlan, hogy mi megy végbe bennem, az egyik pillanatban még meglepett vagyok, majd a karjaiba simulok és majd összerogyok. A szívem hevesen dübörög, érzem, hogy élek, hogy nem csak egy báb vagyok, akit különböző fontos emberek rángatnak, ez az én életem, ő az én választásom, és a mi nyálas pillanatunk, amit kiélvezek.
A bácsi kedvesen mosolyogva nyújtja vissza a telefont, szédelegve pislogok rá, franciául mond valamit, valószínűleg nem igazán tudta, hogy mit akarunk, de Liam vadul nézegetni kezdi a képeket és hálás, széles mosollyal az arcán köszönetet motyog.
Hagyom, hogy vezessen, buszra szállunk, céltalan andalgás és buszozás helyett hamarosan egy tér közepén találom magam a Notre Dame előtt, Liam pedig valamit vadul keres.
- Liam - bökdösöm oldalba, összehúzott szemekkel nézi a földet minden lépésünk előtt - Liam, mit művelsz? - olyan sokadjára mondom ki ezt a kérdést a nap folyamán, hogy akaratlanul is kuncogni kezdek.
Erősebben szorítja a kezem, majd kocogni kezdene, de még időben eszébe jut, hogy a cipőm talán nem a legalkalmasabb erre.
- Gyere, ez tetszeni fog! - vigyorog rám izgatottan, megszaporázzuk a lépteinket, majd hirtelen ott állunk egy kör alakú valami előtt, ami olyan oda nem illőnek tűnik a macskakövek közt. A közepén egy csillag van, körülötte francia szöveggel. Point zero des routes de france. 
- Nullpont? - vizsgálom összehúzott szemekkel, oldalra döntött fejjel.
- Párizs közepe, azt mondják, aki egyszer rááll, az valamikor visszatér majd ide - simogatja meg a kezem a hüvelykujjával, hatalmasra tágult szemeivel tűnődő arcomat figyeli.
- Valamikor biztos, szerintem Párizsban lesz még néhány koncertem az életben - vigyorodok el, de ezúttal nem vigyorog rám vissza úgy, ahogy eddig ma mindig tette.
- Állj rá velem - böki ki hirtelen. - Jézusom, üss meg, vagy csinálj valamit, amiért ilyen vagyok, de azt szeretném, ha egyszer mi ketten visszajönnénk ide. Ha ehhez ilyen legendákban kell hinnem, meg betondarabokra ráállni, akkor miért ne?
- Úgy mondod ezt, mintha legalább eljegyezni akarnál - nevetem el magam, cuppanós puszit nyomok az arcára. Minden órában, minden percben sokkol valamivel, és az ilyen megnyilvánulásai mellett mindig az jut eszembe, mennyire máshogy viselkedett velem néhány hónappal ezelőtt, sosem gondoltam volna róla, hogy ilyenekre képes.
Elmosolyodik, még mindig kérdőn pillant rám, nevetve rázom a fejem és előre lépnék, de visszahúz, felvisítok, amikor felkap, és úgy lép rá a pontra. A hajam lelóg a karján, menyasszonypózban tart, ajkait mosolyogva nyomja az enyémhez, míg én nevetve túrok a hajába. Ha Párizs kellett ahhoz, hogy mi ketten a nyilvánosság előtt ennyire kimutassuk az érzéseinket egymás iránt, akkor soha többé nem akarok innen elmenni, lelépni erről a pontról.
- Most nem is állok veled Párizs közepén - nevetek fel, a tarkójánál kapaszkodok a dzsekijébe, kicsit megmozgatom a lábaim.
- Valóban - érinti orrát az enyémhez. Halkan kuncogok, szempilláim mögül látom a mosolyát, ahogy reagál erre a furcsa hangra belőlem - most pontosan a világom közepében vagy.
A nevetés belém szorul, az ajkaim elnyílnak, és ezt a pillanatot választja arra, hogy leeresszen a saját lábaimra. Luke mellett nekem hosszú ideig Ashton volt a világ közepe, majd én magam lettem az, most pedig ő, Niall, Luke, és hihetetlen elhinni, hogy most nekem mondja ezt valaki olyan, aki ismer. A döbbenetet átveszi valami más, alig kapok levegőt, elszorul a torkom és könnyek gyűlnek a szemembe, de nem sírok, elég volt már ebből a szánalmas viselkedésből egy életre.
- Most már Párizs közepén is állsz - simogatja meg az arcom.
Mindkét kezem az ő borostás arcára teszem, halkan, hitetlenkedve felnevetek, megrázom a fejem és végigsimítok az arcán. Biztos, hogy nem vagyok teljesen normális, erre talán már ő is rájött. Legutóbb úgy mondtam ezt ki, hogy nem vártam meg a válaszát, azelőtt megkérdezte, most pedig szinte kirobban belőlem, de ahelyett, hogy a világba ordítanám csak a fülébe suttogom. A fejem a vállára hajtom, ő nem a világom közepe, hanem az univerzumé.
A varázslat megtörik egy kicsit azzal, hogy órákkal később, amikor egy fél croiassant lóg a számból azt javasolja, hogy induljunk vissza a szállodába. Teljesen kiment a fejemből, hogy nem csak szórakozásból vagyunk itt, és az időnk nem végtelen, hamarosan megint elszakadunk egymástól, és ki tudja, mi fog történni az elkövetkezendő két hétben.
- Nem szeretném, ha szomorú lennél - puszil bele a hajamba, kicsit felbiccentem a fejem és bágyadt mosolyra húzom a szám. Nincs okom hisztizni, ez az együtt eltöltött néhány óra kárpótlás volt tulajdonképpen mindenért, ami történt kettőnk közt, azt hiszem, szükségünk is volt erre.
- Egy kicsit aggódok - vallom be halkan, felfelé pislogok a hatalmas építményre, míg ő vezet tovább - nem akarom többször megismételni a tegnap estét, túl keveset vagyunk együtt, és túl sokat veszekszünk.
- Tudom - biccent aprót, miközben egy padhoz irányít - maradj itt egy percre.
Értetlenül nézek rá, de mielőtt bármit is kérdezhetnék hátat fordít nekem és elrohan, elrejtik őt a szemem elől a sétáló emberek, Párizs néhány óra leforgása alatt nagyon felbolydult, és teljesen biztos vagyok benne, hogy egyikünk menedzsere sem fog örülni annak, hogy testőrök nélkül mászkálunk.
- Mira Hemmings? - felkapom a fejem, egy csapat lány már előttem is van, és a gyér kis francia tudásommal válaszolok a képkérésükre, dedikálok nekik, fényképeket csinálunk, s alig néhány perc alatt kisebb tömeg gyűlik körém. Kezdek megrémülni, de nem mutatom, mégis megkönnyebbülök, amikor Liam sűrű bocsánatkérések közepette beverekszi magát mellém, habár a megjelenésére a tömeg csak izgatottabb lesz. Örülök, hogy már nem vagyok egyedül még akkor is, ha az emberek csak gyűlnek és gyűlnek. Vége a szórakozásnak, vége annak, hogy kettesben vagyunk, 10 perc sem telik el, hatalmas méretű férfiak irányítják arrébb a már sikoltozó, síró lányokat. Fogalmam sincs, hogy kerültek ide ennyien, de mindig ez van. Liam megragadja a kezem, a másikkal integet, miközben hátulról nyomni kezdenek minket kifelé, majd bedugnak egy fekete autóba.
- Ne haragudj, nem tudtam, hogyan szabadulhatnánk el máshogy - rázza meg bocsánatkérően a fejét.
- Semmi baj - sóhajtok fel. Kicsit kimelegedtem, és kezdem érezni a fáradtságot, kibújok a dzsekimből és az ölembe ejtem, megmozgatom kissé elzsibbadt kezeim, és Liam vállának dőlök.
- Nem tudtam, hogy egy pillanatra egyedül hagylak, akkor ez lesz - nevet fel halkan, és megsimogatja a hajam.
- Hová mentél? - pillantok le az összekulcsolt kezeinkre. Olyan jó ezt nézni, számomra ez valami, az összetartozásunkat jelképezi. A zsebéhez kap, mintha csak elfelejtett volna valamit, majd előhúz egy egészen aprócska kis csomagot, melynek tartalmát a tenyerébe ejti.
- Vettem valami apróságot, hogy ne felejtsd el ezt a napot, és azt sem, hogy tudok rendes lenni, nem csak egy seggfej - felnevetek, homlokon csókol, majd a tenyeréből az enyémbe ejti az ajándékát. Valószínűleg nem került többe néhány euronál, de engem nem is ez érdekel. Egy karkötőt vett nekem, viszonylag nagy szemekkel, amin egy kis Eiffel-torony medál lóg. Az ajkamba harapok, úgy bámulok rá, mintha a legszebb arany, gyémánt ékszer lenne, és azt hiszem, felér bármelyik olyannal. Valószínűleg minden turista szerelmespár női tagjának csuklóján ott van egy ilyen karkötő, és ez az egyik ok, amiért azonnal megszeretem. Azt sugározza, hogy átlagosak vagyunk, ez nem a pénzről és a sztárolásról szól, hanem rólunk. Az apró medált piszkálgatom, Liam mellkasának dőlök míg ő a telefonját nyomkodja, majd az arcom elé emeli a készüléket. Az arcom először undorba torzul, majd rendezem az arckifejezésem és jobban megnézem a képet, melyen hülye grimasszal a fejemen nevetek, ő visszanevet rám és a derekam öleli, az az öregúr készítette az Eiffel-torony tetején. A kép alatt egy kérdés van, amely Niallhöz szól.
Elég széles ez a mosoly? 

10 megjegyzés:

  1. Drága Imrusné! :)

    Azt hiszem, ekkora dózisban nem számítottam romantikára, de épp emiatt tetszik annyira. Nem is nagyon találom a szavakat, egyszerűen tökéletes, sőt! Amikor Liam és Mira a Nullpontnál voltak, megesküdnék rá, hogy a meghatódottságtól könnyek csípték a szemem. Kimondhatatlanul szeretem őket, és egyenesen jót tett a kis lelkemnek ez a rész, hogy nem veszekednek, nincs vita. Bár furcsa, hogy mennyire megváltozott Liam viselkedése, és nem csak Mirával szemben.
    Imádtam minden egyes morfémáját, annyira, hogy holnap reggel biztosan olvasgatom még egy picit, ahogy szerintem minden héten teszem.
    Azt hiszem, ezt az (olvasás-)élményt meg kell köszönnöm. Annyira csodálatos.♡

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu!
      Azt hiszem. én sem teljesen így terveztem, de ez lett belőle. Örülök, hogy ezt gondolod, még ha kicsit nyálasra is sikerült az egész.

      Törlés
  2. Drága Nessa!

    Ahwww... Aranyos érzelmes és romantikus Liam nagyon bejön. A bunkó Liamből egy érzelmes karakter lett. Nem is tudom melyik tetszik jobban, hiszen mindkettőben megfogott valami. Emlékszek, az elején még ki nem állhatták egymást, most meg a világot jelentik egymás számára. Liam olyan elbűvölően békült ki Mirával. Ahogy átvitte magához, és megbeszélték a dolgokat. Az Eiffel-tornyos rész nagyon tetszett. Arról nem is beszélve, amikor elvitte Párizs közepére. Hogy őszinte legyek, a sírás határán álltam, de ez mostanában elég sűrűn elő fordul. Összességében romantikus, megható és felkerült még egy rész a kedvenceim közé. Örülök, hogy olvashatok egy ilyen blogot, egy ilyen fantasztikus lánytól.

    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszik neked ez a Liam is, én még barátkozom vele.
      <3 <3

      Törlés
  3. Jajj Nessa!
    Ez annyira csodálatos rész lett!(Na nem mintha ez újdonság lenne:) )
    Megérte várni a részre mert fantasztikus lett!
    Ne vállald túl magad,pihenned is kell->az előző bejegyzésre vonatkozik!
    Köszönöm,hogy hétről-hétre olvashatom a blogodat!Imádom!Ha egyszer kiadnál egy könyvet,azthiszem az első lennék aki megvenné :)) <3

    VálaszTörlés
  4. Drága Nessa! :)

    Ez volt a legeslegaranyosabb, legromantikusabb rész ami történt közöttük és annyira aranyosak voltak *-* Niall a legjobb amit Mira kívánhatott magának :) Liam pedig a legeslegjobb dolog ami történt vele <3 Remélem nem fognak ennél is jobban összeveszni, mert meghasad a szívem mikor ilyen összetörtnek látom valamelyiküket is.. Nagyon várom a következő részt :D

    Ui.: Egyáltalán nembaj ha nem időben érkezik a rész, a lényeg hogy mindegy mikor csak jöjjön mert annyira szeretem olvasni a blogjaid, hogy azt el sem lehet mondani.. a nap fénypontja mikor meglátom hogy van rész :D
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dóri!
      Köszönöm, nagyon boldoggá ezt, hogy ezt gondolod. :)
      Igyekszem összeszedni magam.

      Törlés
  5. Drága Nessa!
    Először is válaszolván az előző kommentemre írt válaszodra (ez elég furán hangzik),igen, mostmár kezd minden rendbe jönni köszönöm, hogy érdeklődsz. Nagyon nagyon tisztellek érte, hogy ennyire törődsz az olvasóiddal. Ez még fantasztikusabb íróvá tesz, pedig nem hittem volna, hogy a te szinted még lehet fokozni. Hihetetlen, hogy nemcsak az írásra, de az olvasóid problémáira is szakítasz időt a magánéleted mellett. A részről pedig, igen, valóban csöpögősen romantikus, viszont egyben nagyszerű is. A jelenlegi lelkiállapotomnak legalábbis nagyon jót tesz. Szóval ismét csak nem tudok mást mondani mint, hogy hihetetlen jó. Nagyon várom a következő részt és ne aggódj egyátalán nem számít, hogy késel vele, szerintem ezt mindannyian megértjük.
    Üdvözlettel: a sok mondanivalós lány. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Nevetséges, hogy mire most válaszolok, addigra egyikünk sincs rendben, nem?
      Túlzol, egyáltalán nem vagyok fantasztikus.
      Örülök, hogy ezzel a résszel kicsit boldogabbá tehettelek, igyekszem minél hamarabb összehozni a következőt.

      Törlés