43.rész Senki másért

Sziasztok! :)

Képzeljétek, már vasárnap elkészültem a résszel úgy, hogy még élveztem is az írását, és egy kicsit tetszett is, erre ma korán reggel, amikor felébredtem és készültem kitenni szembesültem vele, hogy egy része törlődött. Elkeseredtem, és bár a pótolt rész azt hiszem, nem lett pont olyan, mint az első volt, de sikerült kompenzálnom a törlődött részeket. A rész második felében talán gyengébbek a párbeszédek, de szerintem Mira gondolatai jobban sikerültek. Egyelőre én annak is örülök, hogy sikerült még most javítanom, bár átolvasásra már nincs időm. Az esetleges helyesírási hibákat később javítom, és remélem, tetszeni fog nektek ez a rész, még ha nincs is igazán nagy fejlődés.

Nessa. xx

- Te mit gondolnál, ha ő csinálta volna ugyanezt? - alig néhány perccel ezelőtt Liam vágta hozzám ezt a kérdést, most viszont Louis kérdezi gyengéden, s a hajamat simogatja. A főbb gondolataim mellett az jár a fejemben, hogy a mindenit, ez a fiú annyira kedves tud lenni! Eszembe jut, néha mennyire csúnyán tudott megszólalni, és milyen mélységes utálattal, flegmasággal, most pedig olyan, mintha ez sosem létezett volna. - Mira, a helyében engem nem érdekelne, hogy azokon a képeken nem csak te vagy Ashtonnal, hanem a háttérben a többiek is ott vannak, mert hidd el, pont nem Luke vagy Calum arcocskáját csodálnám. Megértem őt, de így már téged is. Szörnyen előítéletes voltam veled szemben, és kifejezetten ellene voltam a kapcsolatotoknak, de már más szemszögből látlak. Nem akarom, hogy bántsd Liamet, de ha nem te teszed, akkor majd valaki más fogja, ettől nem óvhatom meg egyiküket sem. Most neked kell elnézést kérned, magyarázkodnod, elviselned amit csinál, mert te követtél el hibát, még akkor is, ha az közel sem akkora, mint amennyire felfújták. Nyugodj meg, tudtad, hogy nehéz lesz, nem? És valószínűleg azt is tudtad már, hogy Liam nagyon kiakad majd. Vállald mindazt, ami vele jár, és a következményeket is, másképp nem működhet ez köztetek - a szavai valóban elgondolkodtatnak, aprókat bólintok, majd halkan köszönetet mondok. Úgy lépek ki a liftből, mintha semmi bajom nem lenne, kapok Louistól egy zsebkendőt, és csak hogy még jobban sokkoljon megpuszilja a homlokom. Segít letörölni az elkenődött szemfestékem, és egy mosolyt villant rám, majd kiterel maga előtt és együtt lépünk be az étterembe. A többiek nem veszik észre, de Niall szeme azonnal gyanakvóan kezd villogni, még csak menekülni se tudok előle. Mellette üres a szék két szék, feltételezem, hogy számomra és Liam számára van fenntartva, de csak én foglalom el azt, ami Niall mellett van. Közelebb húzom hozzá, mosolyt villantok rá és a társaságra, és iszonyatos késztetést érzek, hogy az ölébe másszak és szépen mindent elpanaszoljak neki, de eszembe jutnak a szavai, és ennek az egyetlen napnak nem arról kell szólnia számunkra, hogy Liam duzzogásán törjük a fejünket. Azt majd egyedül megoldom én.
Rendelünk kaját, és beszélgetésbe bonyolódok velük, együtt poénkodunk, nevetünk, az ételben turkálva hallgatjuk egymást, elfelejtkezünk arról, hogy kik vagyunk, és elfelejtkezek róla, hogy a barátom még mindig "gondolkozik". 2 hónap alatt nem barátkoztam össze Zaynnel és Louval, most viszont valahogy megtaláljuk a közös hangot, Zayn sem néz rám olyan gyanakvó, és "én megmondtam" fejjel. Viccesek, az együtt töltött időről mesélnek, és engem talán szándékosan nem kérdeznek semmiről, valószínűleg tudják, hogy nem túl fényes időszakon vagyok túl.
- Szóval az egyik régi színpadunkon, amikor még arénákban léptünk fel, volt néhány lejtős rész. Valamelyikünk mindig rohangált, könnyebb volt ezeken közlekedni, mert a lépcsőkön Harry biztos elvágódott volna, bár így is megoldotta minden alkalommal - neveti el magát Louis, homlokába hulló tincseit egy mozdulattal kisöpri a szeméből, és a felmorduló göndörre pillant. - Teljesen nyugodtan álltam, énekeltem, addigra a színpad már úszott a vízben, mert akkoriban valamiért az volt a szokásunk, hogy locsoltuk egymást. Nem figyeltem, és nem is hallottam semmit, csak épp megfordultam volna, amikor Liam lecsúszott az egyik lejtőről és leterített - hangosan kacagok, ahogy elképzelem a jelenetet, majd Lou még hozzáfűzi, hogy aztán felállt és egy egész üveg vizet borított a mellkasára bosszúból azért, mert letarolta. Még videót is keresnek róla, és némi sokkhatás után már könnyezve nevetek, szinte leborulok a székről.
Észre sem veszem, hogy a mellettem lévő üres széket elfoglalja valaki, csak akkor, amikor meghallom a hangját, ahogy kissé döbbenten azt kérdezi, mit tettek velem.
- Csak beszélgetünk - vonja meg a vállát Zayn, és mosolyt villant rám.
Visszamosolyogok rá, odaadom Louisnak a telefonját, majd kissé bizonytalanul pillantok a barátomra. Egymás arcát fürkésszük, szerencsére Niall nem hagyja, hogy addig is elcsendesedjen a társaság, ugyanúgy beszélgetnek tovább.
- Minden rendben? - kérdezem halkan, lesütöm a tekintetem és a kezét fürkészem. Olyan jó lenne, ha magától fogná meg az enyém, de ebben most nem is igazán merek reménykedni. Megvonja a vállát, majd nagy meglepetésemre az arcomhoz hajol, és megpuszil, a lélegzetem elakad egy pillanatra, majd realizálom a helyzetet és szinte belebújok a puszijába, az arcom az övéhez dörgölöm. Tényleg bánom ami történt, talán meghallgat, és normálisan is tudunk majd beszélni róla. Az ajkaim elnyílnak, hallom a bosszús sóhaját, majd közelebb hajol és megszánva engem megcsókol, gyengéden, puhán, pont erre van szükségem. Ha nem lennénk nyilvános helyen, beletúrnék a hajába, az ölébe másznék és belecsimpaszkodnék, ehelyett hagyom, hogy elhúzódjon, majd kicsit elpirulva nézek fel. A nyilvános szeretetmegnyilvánulás nem hinném, hogy olyan gyakori nálunk, leginkább talán azért, mert nincs rá lehetőségünk. A kezemet az ölembe ejtem, Niallre nézek és elmosolyodok, mégiscsak jobb így, hogy békében vagyunk egy társaságban.
- Nem szeretnél kicsit később eljönni velem sétálni egyet? - kérdezi halkan, úgy, hogy csak én halljam.
Hevesen bólogatok, ezzel együtt Liam egyik keze a combomra csúszik, megfogja az enyémet, és nem húzza el. Úgy érzem magam, mintha most először lenne barátom, és minden új lenne, majdhogynem levegőért kapkodok.
- Én is akartam már kérdezni - mosolygok rá, megszorítom Liam kezét, ezzel együtt pedig közelebb hajolok a szöszi fiúhoz. Képtelen vagyok arra, hogy kimondjam amit gondolok, de tényleg, szörnyen hiányzott. Jó érzés, hogy szorosan ölel magához, és érezteti, hogy neki is hiányoztam én, még akkor is, ha hülyeségeket csinálok néha.
Az érzelmeskedést befejezve újra csatlakozok a beszélgetéshez, már nem kell azon igyekeznem, hogy ne tűnjek elkeseredettnek. Élvezem, hogy mindannyian hozzászólnak, hogy Liam keze az ölemben pihen összekulcsolva az enyémmel, Niall vállának dőlhetek, és néha hangtalan üzeneteket válthatok Harryvel. Erre lenne sokkal többször szükségem, meg az öcsémre, és sokkal boldogabb lehetnék.
- Ugye vacsoráztál? - Liam felé fordítom a fejem, amikor halkan megkérdezi. Aprót bólintok, és elmosolyodok, aggódik értem, törődik velem, és ez annyira jó érzés. Eszembe jut a múlthét hétvége, az egész olyan távolinak tűnik, annyi minden történt azóta, és változott is.
- Megharagszol, ha sétálok egyet Niallel? - kérdezem óvatosan, amikor már a többiek kellően fáradtnak tűnnek, és úgy döntünk, ideje elfoglalni mindenkinek a saját szobáját. Nekem meg csak most jut eszembe, hogy Párizsban vagyunk, és talán elmehettünk volna valahova ahelyett, hogy a szálloda éttermében vagyunk, de már késő.
Az arca először megrándul, egy kicsit talán féltékeny is lesz, majd int a fejével, és elmosolyodik.
- Menj, de ne maradjatok túl sokáig, és valaki legyen ott veletek - hálásan bólogatok, átölelem, és köszönetképp megpuszilom az arcát. Talán nem kell tőle engedélyt kérnem, de jó úgy elmenni, hogy nem bánja.
A dzsekimet igazgatva várok Niallre, az arcomon szélesedik a mosoly, amikor megérkezik a lifttel. Legszívesebben egész nap ölelgettem volna, és most is az az első, hogy a nyakába borulok, és nem is húzódok el tőle. Megköszöni, hogy kinyitják előttünk az ajtót, majd amikor elindulunk a sötét, kivilágított Párizs utcáján a távolban néhány testőr kezd követni minket.
- Mesélj, mi van vele? - kérdezi halkan, holott nem kell csendesnek lennie, mégis így beszélgetünk.
- Nem tudom, majd ha visszamentünk kiderül - ösztönösen megvonom a vállam, mintha hidegen hagyna, pedig nem.
- Veszekedtetek? Sírtál, mielőtt lejöttetek Louval - nem mondtam neki, de nem kérdezi, hanem kijelenti.
- Egy kicsit, de aztán lenyugodott, megmondta, hogy jöjjek le, és később ő is jönni fog. Amikor lejött úgy tűnt, nincs semmi baja, azóta ilyen, nem tudok kiigazodni rajta - sóhajtok fel, hátralököm az arcomba hulló tincseket. Nem tudom, merre megyünk, csak visz minket előre a lábunk és élvezem, hogy csak ketten vagyunk, a hangját nem a telefonból hallom vissza, látom őt, foghatom a kezét, és a nyugodt, boldog aurája beszippantja az enyém. Kevés ez az idő, de próbálom kiélvezni minden pillanatát.
- Ez nem újdonság - meséli, és kicsit elmosolyodik - szerintem te is eléggé összezavarod őt. Talán ha majd vége a turnénak, és többet lehettek együtt, akkor könnyebb lesz minden.
- Szerinted többet lehetünk majd együtt? - nézek rá kétkedve. - Ti Londonban, én Sydneyben...
- Nem fogod tudni levakarni magadról - nevet rám, és megpuszilja a fejem.
- Feltéve, ha addig nem szúrok el valamit - motyogom magamban, de ő kis híján lecövekel. Lassabban sétálunk tovább, nem válaszol, eltűnődik, míg én a boltokat fürkészem, a távolból az Eiffel tornyot csodálom.
- Miért hiszed, hogy elszúrsz majd valamit? - kérdezi óvatosan, puhatolózva. Ha nem lenne az, aki, akkor nem válaszolnék neki, de Niall lassan jobban ismer engem, mint bárki más. Furcsa, hogy csak néhány hónapja az életem része, mert olyan, mintha évek óta itt lenne.
- Mert egyszer már elszúrtam - motyogom. Ismét nem válaszol egy ideig, majd amikor kinyitja a száját ismét meghökkent, mert az ugrálás és folytonos jókedv meg nevetés mellett annyira érett és okos tud lenni.
- Tudod, szerintem veletek egyedül az a baj, hogy mindketten féltek boldogok lenni. Nem értem, hogy miért, de nagyon sokszor mondja ezt Liam is. Tudom, hogy mit csinált, azt is tudom, hogy milyen voltál, és ne felejtsük el, hogy az első sorból néztem végig amit egymással műveltetek, de látom most, hogy mennyire szeretitek egymást. Mira, Liam annyira odáig van érted, amennyire az csak lehetséges, és látom ahogy ránézel, ami néha nem tetszik, mert ezzel együtt valamiért védtelenebb lettél, de mindegy, nem ez a lényeg.  Épp itt az ideje, hogy elfelejtsd a hibáid, lépj túl azon ami volt, Liam egy új lehetőség, és ha hagyod, akkor nagyon boldoggá fog tenni téged, és te is őt, csak hidd már el, hogy nem fogod elrontani, ugorj fejest ebbe, és ne félj, én majd ott leszek, ha kell egy mentőkötél, jó? - elképedve nézek rá, úgy tátogok, mint egy hal. A mai napon már annyi sokkhatás ért, hogy lassan összeroppanok ettől. Igaza lenne? Valóban mindketten félünk attól, hogy boldogok legyünk?
- Ne hagyd, hogy elcsesszem - nézek rá szinte könyörögve.
- Nem hagyom, ezért mondom most ezt. Ha visszamentünk, akkor igenis mond végig amit akarsz, akkor is, ha hisztizik, nyíltnak kell lenned vele, muszáj elmondanod, hogy mi is történt pontosan.

Amíg nem lépett be az életembe nem tudtam, hogy erre van szükségem, egy legjobb barátra.
- Csinálj úgy, mintha megérintenéd a tetejét - utasít, s a telefonjával szórajozik, míg én felemelem a kezem, és elvigyorodok. A vaku elvakít, és összességében Niall megörökítési szenvedélye megnevettet. Az Eiffel torony előtt elterülő gyepen szórakozunk annak ellenére, hogy a legtöbben körülöttünk szerelmespárok.
- Most te! - szaladok hozzá, s elveszem a telefont a kezéből. Elhelyezkedik, az éjszaka ellenére felteszi a napszemüvegét, s a szakadt farmerjában, ujjatlan kockás ingébe és dzsekijében olyan, mint menő punk-rock sztár. Nevetek azon, ahogy pózol, grimaszol, majd maga mellé ránt és őrült szelfiket csinálunk, melyeken lassan semmi nem látszik Párizsból, és elmosódnak.
- Várj egy kicsit - szalad el mellőlem, s az egyik biztonságishoz siet, aki a távolból figyel minket. A férfi mosolyogva bólint, majd követ Niallt, aki visszakocog hozzám és fojtogató ölelésbe von. A kamerába vigyorgunk, mint két őrült. A mosolyom sose volt még ennyire boldog és őszinte, ilyen felszabadult.
- Köszi Joe! - nevet rá a testőrre, és elveszi a telefonját. A képeken mindenféle pózban állunk, grimaszolunk, nevetünk, Niall szamárfület mutat nekem, és az egyiken a nevetéstől egymásba borulva ölelkezünk.
- Átküldöd majd őket? - kérdezem, mosolyogva lapozgatok a képek közt.
- Persze, de most már ideje visszamenni, késő van - sóhajt fel kedvetlenül, s az én arcom is grimaszba torzul, de nem kezdek elégedetlenkedni.
- Mikor találkozunk ismét? - kissé fázósan húzom össze magamon a kabátom, kisöpröm a hajam az arcomból.
- Két hét múlva Amszterdamban - mosolyog rám, eközben leveszi a dzsekijét, és felém nyújtja.
- Vedd vissza, te jó ég, nagyon hideg van!
- Nem baj, vedd csak fel - erőszakoskodik, és a vállamra teríti, de szinte azonnal lekapom magamról.
- Nem, Niall, vedd vissza most azonnal! - parancsolom, de megmakacsolja magát, s a fejét rázva teríti rám a dzsekit, melyet a fészkelődésem ellenére összehúz rajtam anélkül, hogy a kezeim beledughatnám. Kényszerzubbonyt csinált az egyébként finom illatú ruhadarabból.
- Ha megpróbálod levenni, esküszöm, hogy a vállamon cipellek vissza a hotelba! - fenyeget, lehúzza a cipzárt, mire elégedetlenkedve bújok bele rendesen a dzsekibe.
- El sem bírnál - morgom sértetten, s tovább sétálunk.
- Valóban? - még épp látom, hogy felvonja a szemöldökét, majd a lábaim hirtelen kicsúsznak alólam. Felsikoltok, miközben a vállára vet és futkározni kezdd velem. Sikoltva kapaszkodok a hátába, mely lassan nevetésbe torzul.
- Niall, tegyél le! - visongom, megmozgatom a lábaim, de erősen tart.
- Szép estét Mr. Horan, Ms. Hemmings! - vihogva felnevetek, amikor a szálloda előtt álló hostess udvariasan köszönt minket, holott röhögve esünk be a bejáraton, és én még Niall válláról lógok le.
- Szép estét! - kurjantja vidáman, átcipel az előcsarnokon, és lenyomja a lift gombját.
- Tegyél le! - parancsolom már halkabban, még mindig nevetve.
Megérkezik a lift, s fölöttébb udvariasan arrébb áll, hogy elengedje a kiszálló házaspárt. Az arcom nevetve temetem bele a hátába, kezeimmel dobolni kezdek rajta. A lift indulása előtt végre levesz a válláról, kipirult arccal nevet rám.
- Őrült! - csapok a mellkasára, majd vihogva engedem, hogy átöleljen.
- Ismétlés 2 hét múlva? - vigyorog rám cinkosan, s válaszul nagyot bólintok.
Elkísér Liam szobájának ajtajáig, mely előtt kissé elfog a rémület, de próbálom nem kimutatni. Eszembe jut az, amit ő mondott, és Louis. Hibáztam, és rendbe kell hoznom.
- Beszéljétek meg - nyom puszit a homlokomra. Sóhajtva ölelem át, néhány hosszúra nyúlt másodpercig így állunk, majd leveszem a dzsekijét és visszaadom neki.
- Jó éjszakát - nyomok puszit az arcára, s magamba szívom az illatát.
- Jó éjt, Mackenzie - belepuszil a hajamba, majd elengedjük egymást. Biztatóan mosolyog, mielőtt mindketten belépnénk a saját szobáinkba, illetve én Liam szobájába.
Az ágyon ül, mellette csak a kis állólámpa ég. Szorgosan körmöl valamit, az ölében egy gitár pihen. Dalt ír.
- Szia - mosolyodok el, s halkan köszönök. Csak egy pillanatra néz fel, int az ujjaival, és folytatja az írást. Észreveszem a cuccaim a fal mellett, kibújok a cipőmből, majd a bőröndömhöz lépek és kiveszem a hálóingem. Mielőtt a fürdőszobába mennék még odamerészkedek hozzá, fel sem néz, mikor megpuszilom az arcát. Ráfogom arra, hogy elfoglalt, majd a fürdőszobába megyek. A zuhany alatt reménytelenül próbálom összeszedni a gondolataim, majd a tükörben bámulva magam arra jutok, hogy majd mondom azt, ami épp az eszembe jut, feleslegesen gyakorlok. Végignézek magamon, az apró, csipkés, selyem hálóingen, s akaratlanul is az jut eszembe, amikor először látott így, majd a múlthét hétvége. Remélem, hogy ez a kapcsolat nem csak a világ különböző országainak szállodáiban fog játszódni.
Még akkor sem néz fel, amikor kilépek a fürdőszobából, sem akkor, amikor lehuppanok mellé az ágyra. Világos, hogy duzzog, pedig mielőtt elmentem Niallel még máshogy viselkedett.
- Beszélhetünk? - kérdezem óvatosan. Leír még egy sort, majd összehajtja a papírt, és a gitárral együtt a földre teszi. Ez meglep, több passzivitásra számítottam.
- Figyelek - fordítja felém az arcát. Mély levegőt veszek, össze kell szednem magam.
- Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék - kezdem, lábaimra apró köröket kezdek rajzolni - csak jól éreztem magam a koncerten, és a bulin is. Elszaladt velem a ló, és hidd el, cseppet sem vagyok büszke rá, hogy annyira berúgtam. Ash csak segíteni akart, látta, hogy mennyire kész vagyok. Nézd, Liam, nekem is elég zavaros ez az egész, arra sem emlékszek, hogy táncoltunk - habogom idegesen. Felpattan az ágyról, nem szól semmit, csak járkálni kezd. Még csak most jön a neheze. - Nem tett semmi olyat, amit te ne tettél volna meg egy barátodért - megfeszül, hallom a mély, feszült sóhaját.
- A barátnője voltál - motyogja idegesen, tudom, hogy kezdem felhúzni.
- Csak visszakísért a szállodába, Luke is jött, és egy szobában voltunk, vele aludtam.
- A legkevésbé sem Luke érdekel! - csattan fel, beletúr a hajába, kezeit ott tartja a fejénél. - Mi történt?!
- Hánytam, segített, hogy összeszedjem magam, aztán lefektetett aludni - tudom, hogy nem kellene, de lehajtom a fejem, és ez árul el.
- Valamit nem mondasz el nekem - néz rám áthatóan, hidegen. - Ne hazudj nekem, Mira! Mit műveltél?!
- Ne kiabálj - összehúzott szemekkel nézek rá, ha felemeli a hangját, én is felhúzom magam.
- Mit csináltál?! - kiáltja dühösen. Eddig higgadt voltam, s hiába jutnak eszembe Louis szavai, hogy muszáj elviselnem ezt, mert én hibáztam, beindul az önvédelmem.
- Semmit, ami miatt kiabálhatnál velem!
- Már hogyne kiabálnék, amikor 5 kibaszott napja várom, hogy mondj valamit nekem erről, de te minden beszélgetésünk alkalmával úgy beszéltél, mintha semmi sem történt volna, holott az egész világ tudja, hogy Ashtonnal enyelegtél! - egyre dühösebb lesz, és tulajdonképpen megértem őt, de utálom, ha bárki is felemeli a hangját.
- Elmondanám, ha nem vágnál a szavamba minden alkalommal, amikor kinyitom a szám!
- Mert csak terelsz, és valamit nem mondasz el!
- Én nem csaltam meg senkit, szóval rohadtul semmi jogod vádaskodni és kiabálni! - kiáltom ezúttal én. Ledöbben, ajkait elnyitja, a düh valami másba torzul át. Hiba volt ezt mondanom, a saját hibáját fordítom felé azért, hogy az enyém kisebbek tűnjön.
- Ez övön aluli volt - mondja már normális hangerőn, szemeit összehúzza.
Lesújtva nézek rá, saját magamon vagyok ledöbbenve. Leül az ágyra, háttal nekem. Nagyot nyelek, úgy döntök, elmondom neki amit hallani akar, aztán átköltözök Niallhöz, vagy lemegyek a recepcióra, hátha van egy szabad szoba, amit kivehetek.
- Arra kértem, hogy adjon nekem egy új esélyt, nem tudom, hogy miért, mert nem akarok vele lenni. Egész héten ezen gondolkoztam, 2 évig voltam együtt vele és nem tudtam, hogy valóban túlléptem-e rajta. Addig nem voltam biztos benne, míg ma meg nem láttalak a színpadon. Tudom, hogy haragszol, tudom azt is, hogy hülye dolog volt nem elmondani, de nem akartam telefonon magyarázkodni. Nincs semmilyen mentségem, de hinned kell nekem, már nem szeretem úgy Ashtont, de valami még köt hozzá, amin nem tudok egyedül túllépni. Téged szeretlek, ha nem szeretnélek nem engednék semmit, amit most megtehetsz, és a múlt hétvége nem csak neked jelentett áttörést. Egészen addig kételkedtem benned, bennünk, abban, hogy helyes, ha mi együtt vagyunk, de rájöttem, hogy még ha nem is az, nem tudok semmit sem tenni ellene.

Várom, hogy szóljon valamit, de csak ül az ágyon a combjaira könyökölve, és fejét a kezeibe ejti.
- Mit akarsz, mit mondjak erre? - kérdezi halkan, s válaszul a fejemet rázom, felkapom a telefonom és kilépek az ajtón.
Csak a folyosó közepén jövök rá, hogy így nem mehetek sehova. A hálóingem alig ér a fenekem alá, csipkés bugyi van rajtam, szinte félmeztelen állok, és fogalmam sincs, hol vannak a többiek az enyéim közül. Egy ideig bizonytalanul állok Niall ajtaja előtt, majd felemelem a kezem és halkan bekopogok. Hozzá jövök, pont hozzá, holott direkt megkért, hogy ne rontsuk el ilyesmivel ezt az egyetlen napot.
Amikor kinyitja az ajtót egyszerre meglepett, és csalódott, s ahogy találkozik a tekintetünk halkan elpityeredek. Nem szól semmit, csak beterel maga előtt a szobába és becsukja mögöttem az ajtót, majd a mellkasára von. A halk pityergésből hangos zokogás lesz, az ölelésébe temetkezek, míg ő halkan csitítgat. A szobája majdnem ugyanolyan, mint a miénk, az ágyán bekapcsolt laptop pihen, és egy IPad, amiből fülhallgató lóg ki, bizonyára már lefekvéshez készülődött, és én csak úgy beállítottam ide, de ennek ellenére nem zavar el, nem mond semmi csúnyát, nem küld vissza a saját helyemre, hogy ott sajnáljam magam, csak addig ölel, amíg meg nem nyugszok. Egy zsebkendőt nyom a kezembe, melybe a legkevésbé sem nőiesen kifújom az orrom, majd az ágyhoz irányít és mindketten leülünk rá, összecsukja a laptopot és az IPaddel együtt a földre teszi, a lábaim felhúzva igyekszem halkan megnyugodni, csak a szipogásom töri meg a csendet, mialatt ő a hajamat fésülgeti az ujjaival.

- Mit mondott? - kérdezi óvatosan. 

Összeszedem a gondolataim, ujjaim közt gyűrögetem a zsebkendőt, s lassan tépkedni kezdem, miközben halkan megszólalok.

- Összevesztünk, elkezdett kiabálni és tudtam, hogy igaza van, de felhúztam magam. A fejéhez vágtam, hogy én nem csaltam meg senkit, és nincs joga kiabálni velem - felszisszen, és ebből tudom, hogy nagyon csúnya húzás volt ez tőlem. - Mindegy, nem kell erről beszélnünk, nem is akarlak ezzel terhelni, csak nem tudtam, hogy hova mehetnék, így nem mehetek le a recepcióra és nem tudom, hogy hol van a stáb, vagy Christian.

- Rossz, hogy egyáltalán belegondoltál abba, hogy bárhova máshova menj - húzódik közelebb, és megnyugtató puszit nyom az arcomra. - Sok mást nem tudok mondani, csak azt, amit ma, és korábban is mondtam. 

- Nem is kell - rázom a fejem, beletemetem az arcom a tenyerembe. Az ujjaim közt szorongatott zsebkendő már undorítóan szétcincált és nedves, a kukába dobom, és csak csendben ülök mellette. - Ne haragudj, nem akarlak ezzel fárasztani.

- Nem fárasztasz, sosem fárasztanál, Mira - elkeseredetten dőlök a mellkasának, karjait körém fonja és védelmezően ölel. 

- Néha szeretnék kilépni az életemből - motyogom alig hallhatóan - vagy visszamenni a farmra. Annyira utáltam ott lenni, és csak most jövök rá, hogy ott mennyivel jobb volt minden, és mennyi mindent csinálhattam volna ahelyett, hogy hisztériáztam.

Tulajdonképpen még ha sikerülne is kilépni az életemből nem szabadulnék attól, aki a legjobban idegesít, mert én én maradnék, és az egyetlen személy, aki leginkább megkeseríti az életem, az egyedül én vagyok. Legszívesebben karmolnám, harapnám magam, kitépném minden szál hajam, de csak ülök csendben mellette.

- Túl sokat rágódsz a múlton ahelyett, hogy arra figyelnél, milyen jó lesz a holnapi nap. Már nem tudsz visszacsinálni semmit sem, és nem is kell, jól van ez így. Csak gondolj arra, hogy holnap minden jó lesz, légy pozitív, hiszen úgy alakítod az életed ahogy te akarod, alakítsd úgy, hogy boldog legyél. és jó lenne, ha kicsit visszaköltözne beléd az a Mira, akit valahol elhagytál. Nem volt rossz, hogy képes voltál megvédeni magad, de mióta ez a rohadék Seth edzett veled ezt elhagytad egy kicsit, állj ki magadért.

Nem tudok mit válaszolni erre, feljebb mászik az ágyon és megpaskolja a helyet maga mellett. Odamászok hozzá, hátát a falnak dönti, betakargatja csupasz lábaim, míg én félig ülve, félig fekve a mellkasának dőlök.

- Nem szeretném, ha megváltoznál, csak ne hagyd, hogy bárki is megalázzon - belepuszil a hajamba, s én szinte belebújok az ölelésébe. - Annyira késő van, aludnod kellene, holnap koncertezel - tudom, hogy nem fogok tudni aludni, azt most a legnagyobb képtelenségnek tartom, de ha nem fekszek le, akkor ő sem dog aludni, így hát beleegyezek.

Egy ideig fészkelődik, majd feláll és miközben a kapcsolóhoz sétál felkap magára egy fehér pólót, s felkapcsolja a kis éjjeli lámpát. Egy ideig őt figyelem, ahogy rendezgeti a cuccait, majd bebújik mellém és magára húzza a takaró másik felét. Egészen az arcáig húzza, szőke haja kócosan, puhán terül el a párnán, miközben a tekintetét rajtam tartja.

- Minden rendben lesz, Mira, megoldjátok - motyogja, válaszul feljebb húzom rajta a takarót és eligazgatom. Más esetben gyűlölném ezeket a szavakat, de ő a legjobb barátom, az egyetlen, akire jelenleg számíthatok, nem eshetek neki, mert azzal csak ellököm magamtól. - Feküdj le, pihenned kell.

Néhány másodpercig nézem a szemközti falat, majd hatalmasat sóhajtva fészkelődni kezdek, ledőlök mellé és eligazítom a takarót, néhány másodpercbe telik, míg megtalálom a helyem. 

- Talán jobb lenne, ha visszamennék, nehogy ebből is valami baj legyen - nézek rá szomorúan, válaszul tüntetőleg rázza a fejét.

- Nem lesz belőle semmi baj, majd beszélek vele, és szerintem amúgy is tudja, hogy itt vagy.

Elsimítja rendezetlen tincseim az arcomból, majd leoltja az éjjeli lámpát, és egy ideig mindketten csak csendben fekszünk. Centiméternyi távolságok vannak kettőnk közt, s eszembe jut, hogy a farmon mennyiszer jelent meg reggel az ajtómban, s amikor kedve tartotta csak kómásan bemászott mellém. A szemeimnek idő kell, hogy hozzászokjanak a sötétséghez, majd óvatosan közelebb mászok hozzá és az ölelésébe kérem magam. Úgy érzem, ha ő nincs itt, akkor megfulladok, béklyóba kötözöm magam és addig vergődök benne egyedül, amíg meg nem fulladok. De itt van, átölel és szeretetteljesen fúrja arcát a hajamba. Az érzéseim kuszák Niall iránt, azt hiszem, sosem volt igazán olyan ember az életemben, akit a legjobb barátomnak nevezhettem volna. Voltak barátnőim, akikkel egymásnál aludtunk, és rengeteget beszélgettünk, de igazán egyiküknek sem mondtam el ennyi mindent, nem tudtak semmit az életemről, és Niall alig pár hónap alatt megtudott mindent rólam. Meghökkentő, hogy mennyire szeretem, úgy érzem, leugranék egy felhőkarcolóról, ha veszélyben lenne, és tudom, hogy ő is megtenné, ez az, ami a legjobban sokkol. Egy ember a testvéremen kívül, akinek legalább annyira fontos vagyok, mint amennyire ő nekem. És nem tudom kezelni ezt, nem tudom, helyes-e, hogy így fekszek vele, nem tudom, hogy mennyire volt helyénvaló átjönni hozzá és elsírni neki a bánatom, nem tudom kezelni azt a rajongva imádó érzést, ami néha elfog.

- Ha tudtam volna, hogy ilyen jó, ha az embernek egy lány a legjobb barátja, akkor hamarabb is beújítottam volna egyet - szólal meg halkan, s nevetni kezdd.
- Jajj Niall! - szakad ki belőlem, közelebb húzódok hozzá, halkan nevetgélve simít végig a fejemen. - Legközelebb jobban is választhatnál.
- Nem lesz legközelebb, és esküszöm, semmiért nem választanék mást - felmelegíti a szívem, ami kissé megtépázott és csalódott. - Jó, hogy itt vagy.
Szeretetteljesen szorítom magamhoz, arcom az övéhez érintem, olyan, mintha olvasna a gondolataimban és tudná, hogy én is pont ezen gondolkozok. Szükségem van egy kis szeretetre, és bár részéről mióta itt vagyok csak azt kapok, mégsem elég. Liamre lenne szükségem, de nem panaszkodok így sem. Egyetlen csajos, vihogós estéért sem cserélném el őt, semmiért, mert a legjobb dolog ami valaha történhetett velem az, hogy ő arcátlanul bejött a csomag gumicukrával a szobámba, és attól a perctől kezdve indokolatlanul mindig egymást kerestük. Elengedjük egymást, majd megfordulok, és mindketten kicsit kihúzódunk az ágy szélére. Egy ideig a sötétben magam elé bámulva gondolkozok, hallgatom a halk szuszogást, és azon töröm a fejem, hogy mennyire nem ezt vártam ettől a naptól, egyáltalán nem ezt terveztem, de a szarságok ellenére az boldogsággal tölt el, hogy Niallben biztosabb vagyok, mint bárki másban, ez megnyugtat.

Halk beszédre leszek figyelmes, majd megérintenek, karok fonódnak körém, beburkol egy illat, majd elemel az ágyról. Rémülten ugrok meg, a sötétségben először kis híján sikoltozni kezdek, majd felismerem a körvonalakat. Liam, ő tart a karjaiban, és ő csitítgat.
- Semmi baj, Cica, csak átviszlek hozzánk - suttogja. Álmosan, ijedten nézek rá, oldalra billentem a fejem és látom Niallt, az ágyon ül, kócos és kicsit nyúzott, de mosolyog rám. Szegény, elege lehet már belőlünk, nekem is elegem van.