2016. március 10., csütörtök

Epilógus

Sziasztok!
El sem hiszem, hogy ez is eljött.
Másfél éve írom ezt a blogot, azt hiszem, ezelőtt soha nem írtam semmit ilyen hosszú időn keresztül, és ennyit nem is veszekedtem egy karakterrel, mint Miranda Mackenzie Hemmingssel. Lehetne, hogy még nem búcsúzkodunk? Csak... még ne, még egy kicsit húzni szeretném ezt. Hétfőn szeretnék írni valamit, amiben jobban kifejtem az elmúlt másfél évet, és azt az időszakot, ami 2012 óra tart, hiszen azóta publikálok One Direction fanficeket. Szóval tehetnénk úgy, mintha nem ez lenne az utolsó rész? Még fel sem fogtam, hogy mostantól nem azon fog kattogni az agyam, hogy mit kezdjek velük, holott nem ez az első alkalom, hogy befejezek egy történetet. 
Szeretném elmondani, mielőtt hozzákezdenétek az epilógushoz, hogy senki ne várjon túl nagy dolgot, és semmi különlegeset sem, kifejezetten sablonos lett, de most úgy gondolom, hogy így a legjobb, a karaktereim megérdemlik, hogy így legyen vége. 
N.x 
Ugye itt lesztek még hétfőn is? 

A szívembe valamiféle megnyugvás költözik, amikor az autó bekanyarodik a házunk elé. Amilyen gyorsan csak tudom kinyitom az esernyőm, és integetek Gregorynak, de még le sem fordul, amikor már befelé iszkolok. Belelépek egy pocsolyába és felcsapom a harisnyámra vizet, elfojtok egy szitokszót és megszaporázom a lépteim, amíg beérek a védett tető alá a teraszon. Hosszú nap volt a mai, és a tegnapi is, és valószínűleg a holnapi is az lesz, elvállaltam, hogy betöltöm a brit X-Factor egyik zsűrijének a helyét, most zajlanak a válogatások, és a három másik szék közül az egyikben Louis, a másikban pedig Simon ül, borzasztóan elfáradok a nap végére, arról nem beszélve, mennyire rossz reggeltől-estig ott ülni anélkül, hogy hazaugorhatnék.
Arthur kiballag a nappaliból, amikor kinyitom az ajtót, és még azelőtt, hogy megpróbálhatnám levenni a kabátom az egész testével a lábamnak dől és az orrával megböki a kezem, hogy simogassam.
- Szia kutyuskám - sóhajtok, és belefúrom az ujjaim a vastag szőrbe a nyakán. Lerúgom a cipőmet és felakasztom a kabátom a fogasra, majd leguggolok elé és jó alaposan megszeretgetem.
Szokatlanul nagy a csend ahhoz képest, ami ilyenkor lenni szokott, gondolkodás nélkül indulok meg az emelet felé az oldalamon a bozontos kutyával. Átvágok a nappalin a lépcső felé, ez mindössze körülbelül egy 15 méteres távolság, de a lábamba így is fájdalom nyilall a talpamba ékelődő apró építőkocka miatt, a következő lépésemnél pedig kis híján átesek egy babán. Lenyelem a kikívánkozó kiáltást és az ajkamba harapva szedem össze a játékokat, az egy pillanatra fellobbanó haragom azonnal elpárolog, amikor meghallom az emeltről szűrődő kisbabás kacajokat. A szívem hevesebben kezd verni, hangtalanul, mégis gyorsan sietek fel a lépcsőn, Arthur megelőz és berobban a nyitott ajtajú helyiségbe, ami előtt én csendben megállok, és egy pillanatra csupán gyönyörködök. A szobát katasztrófa sújtotta területnek nyilvánítom, de csak mosolyogni tudok ezen, az egész szobát beterítik a játékok, és ezeknek a közepén Liam ül háttal nekem, a jobb oldalán Noah nyúlik el a szőnyegen, és a lábait lóbálva egy kifestőkönyvet rongál meg, vele szemben Aria kacag azon, ahogy az apja néhány plüssel idétlenkedik előtte, Összefonom a karjaim a mellkasom előtt, Arthur elnyúlik a kisfiú mellett és a fejét az első mancsaira fektetve figyeli a kusza vonalakat, mígnem az apró, duci kezecskék végig nem simítanak a hosszú szőrén.
- Mami! - élénkül fel még jobban a kislány hangja, talpra szökken és sugárzó arccal, csillogó szemekkel veti magát a karjaim közé.
- Szia Manó - nevetek rá, és puszit nyomok a buksijára. Esélyem sincs esetleg felállni vele, kis híján felborít a következő becsapódó lelkes kis meteorit, ami arrébb tolja a társát, aki ezért támadásba lendülne, de lopva felnéz rám és inkább visszalöki a bátyját ahelyett, hogy csapást mérne rá. Alig bírom ki, hogy ne nevessek fel, de ha elkezdenék nevetni az talán olyan lenne, mintha engedélyt adnék rá, hogy odacsapjon a testvérének. - Sziasztok - nyomok puszit Noah kerek, pufi arcocskájára is, és mindkettőjüket magamhoz ölelem. Egy pillanatig lehunyt szemekkel szívom magamba a babaillatot és élvezem az apró kis kezek ölelését, Aria apró ujjainak simogatását a hajamon, majd mocorogni is kezdenek, hogy folytassák amit eddig csináltak.
- Szia Mami - ölel magához, miután átemeli az ikreket a játékokon megelőzve egy óriási esést. Puszit nyom az arcomra, én pedig a mellkasának dőlök és mindkét karomat köré fonom, remélve, hogy az ő figyelmét kicsivel tovább élvezhetem. 
- Szia - fonom a nyaka köré a karjaim és rámosolygok, mielőtt az ajkaim a szájára tapasztanám.
- Jó, hogy itthon vagy - mormolja a hajamba.
- Apu, visszajössz? - kérdezi szinte dalolva Aria.
- Egy pillanat és megyek, hercegnőm - ígéri, a testtartása tükrözi, hogy egyszerre sietne vissza azonnal a lányához, ugyanakkor egy darabig még engem is ölelne.  - Lemegyek anyuval egy kicsit, szépségem, aztán visszajövök, addig játszatok szépen a testvéreddel, oké?
- Oké - vágja rá, és lehasal Noah mellé, aki nagylelkűen hajlandó osztozni vele a ceruzáin.
- Fürödtetek már, nagyfiú? - kérdezem, kiűzve a fáradtságot a hangomból. Mindketten egyszerre kezdik rázni a fejüket, ami miatt a fáradt részem hangosat sóhajt, az anyai viszont megkönnyebbül, mert még nincs túl késő hozzá, hogy egy kicsit velem is legyenek.
Liam mellkasának döntöm a fejem, és néhány percen keresztül mindketten csak őket figyeljük, ahogy gondtalanul rajzolgatnak egymás mellett. Néha teljesen magamat és a saját öcsémet látom bennük, főleg Aria néha lobbanékony természetében fedezem fel egykori önmagam, Noah viszont Luke helyett Liamre hasonlít, legalábbis a személyiségét illetően. Életem egyik legnehezebb időszaka volt a terhesség, de ezt nem kell a legnegatívabban érteni. Nehéz volt, mert azt sem igazán tudtam, hogy egy babával milyen az élet, nemhogy kettővel. Körülbelül az 5. hónapban már akkora volt a hasam, mint egy 9 hónapos terhesnek egy babával, és én még csak a felénél voltam, fájt mindenem, bedagadtak a lábaim, rosszul aludtam, és ahogy teltek a hetek egyre nehezebbé vált minden. Liam viszont végig itt volt, és széppé tette az egészet, a rosszabb napokon egyszerűen felhívta a fiúkat és közölte, hogy kimarad a munkából, aztán leheveredett mellém, gondoskodott rólam, hagyta, hogy párnaként használjam és rajta szundítsak, masszírozta a fájós lábaim, és a fejét a pocakomnak döntve mesélt a kisbabáinknak. Mellettem volt Niall, a többiek, az öcsém és a szüleim ingáztak London és Sydney között, ahogy Liam szülei is folytonosan úton voltak, úgyhogy a kényelmetlenségek és a fáradtság ellenére nagyon boldog voltam, és nagyon türelmetlenül vártuk a végét.
A kisbabáim hajnalok hajnalán döntöttek úgy, hogy szándékoznak most már kívülről is megismerkedni velünk. A kórházban az orvosom egyszerűen felajánlotta, hogy császármetszéssel néhány perc alatt "elintézzük", de a makacsságom nem engedte ezt annak ellenére sem, hogy állítólag magamat és a medencecsontomat sodortam veszélybe. 10 keservesen hosszú órán át szenvedtem, az őrület határára kergetve Liamet, aki egy idő után szinte könyörgött azért, hogy az egyszerűbb utat válasszam, de végül megszülettek az ikrek, először Noah, majd Aria. Mindkettőjük fejecskéjén szőke haj pelyhedzett, és óriási kék szemekkel pislogtak rám. A Liammel egymás iránt irányuló végtelen szerelmünk 3 felé szakadt, hazudtunk volna magunknak, ha nem látjuk be, hogy az életünk akkor lett igazán teljes.
Az esküvő után lassítottuk, a nászúton hetekre eltűntünk a világ szeme elől, majd folytattuk az életünket ott, ahol abbahagytuk, élveztük a teljesen elkészült házunkat, az életünket igazán együtt. Elkísértem őket turnézni, én magam pedig csak néhány koncertet adtam. A turné végén elmentünk egy közös nyaralásra, tengerparti bulikon jelentünk meg, sokszor hangoskodva jártuk Los Angeles utcáit az éjszaka közepén, aztán a nagy bulizások és a világjárás közben egyszerűen megtörtént, és ott álltunk egymás mellett, döbbenten bámulva az előttünk sorakozó pozitív terhességi teszteket. Féltünk, rettegtem attól, hogy a történetünk megismétli önmagát, vagy legalábbis egy része, de végül minden tökéletesen alakult, és ennél tökéletesebb aligha lehetne.
- Kicsit nagy a felfordulás - figyelmeztet, mielőtt belépnék az oldalán a konyhába. - Feltakarítom, esküszöm, csak még nem volt rá időm.
A mosogatógép tetején, és a konyha minden pontján mosatlan edények, tányérok hevernek, az asztalon kiborult egy pohár tej és a földre csöpög, a tűzhelyre valami odakozmált.
- Itt meg mi pusztított? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Noah bundás kenyeret kért vacsorára, Aria meg tejberizst, úgyhogy elkezdtem megcsinálni mindkettőt. Valami apróságon összevesztek és civakodás közben kiborult a tej, miközben szétszedtem őket megégett a kenyér, kifutott a tejberizs, aztán Ari sírni kezdett, Noah nyafizott, hogy éhes, úgyhogy inkább úgy döntöttem, elmegyünk valahová vacsorázni - meséli el a napjuknak ezen részét, és elkezdi összeszedni a szemetet.
- Ugye nem a Mekibe mentetek? - dermedek meg egy pillanatra.
- Nem - rázza a fejét. - Elmentünk egy étterembe, a hűtőben van neked is vacsora.
- Sajnálom, hogy megint nem értem haza addigra - sütöm le a tekintetem.
- Semmi baj, jól éreztük magunkat - mosolyog rám, és puszit nyom a számra. - Kicsit káosz van, de minden rendben volt. Hogy ment a mai válogatás?
- Elég vegyes volt - kezdek bepakolni a mosogatógépbe. - Rengetegen vannak nagyon tehetségesek, de szörnyűek is, egy idő után azt fontolgattam, hogy felállok és kimegyek - rázom a fejem. - És Simon mindig beleköt a véleményembe, ha nem lenne ott Louis, már rég összevesztem volna vele, így viszont ő viszi el a balhét.
Nevetve pakolja el az asztalon széthagyott dolgokat, és takarítja le egy szivaccsal, majd törli fel a kifolyt tejet.
- Miért nem mész fel egy kicsit? Addig rendbe teszem a konyhát, aztán megyek, segítek megfürdetni őket.
- Aria téged vár.
- Szerintem neked is ugyanúgy örülne, egész nap rólad beszéltek - fogja át a derekam, és az orrát az enyémhez érinti. Mosolyogva húzom magamhoz, az ajkain érzem csak a vágyakozást, hogy egy kicsit kettesben maradjunk. Megsimogatja az arcom, mielőtt elhúzódna, majd finoman kitessékel a katasztrófa sújtotta övezetből. Átmászok a játékok végtelen kupacain, helyet seprek magamnak és lehuppanok a két kis manóm mögé, az ölembe kapva a szöszke kislányom, aki csak figyeli, ahogy a testvére egyenetlen színes vonalakat húz.
- Mit alkotsz? - fogom a kezembe Noah zoknis, apró lábacskáját.
- Színezek - húzódik arrébb, hogy rálássak a művére, az arcán büszke mosoly ül.
- Nagyon szép - simogatom meg a talpát.
- Azt Ari csinálta - bök rá a kis mutatóujjával egy pont olyan kuszaságra, amilyeneket ő is alkot.
- Ügyesek vagytok, de figyelj csak, kisbabám, miért mész ki a vonalból? - mutatok rá a rajz körvonalain jóval túlmenő vonalakra. Kiemelem az ölemből Ariát és leheveredek kettőjük közé, a kezembe veszek egy színes ceruzát, és elkezdem kiszínezni az egyik üres részt. Mindketten a kezükbe fognak egyet-egyet, de az apró, duci kezecskéik csak rámarkolnak a ceruzára, gondosan eligazgatom őket, majd mosolyogva figyelem a próbálkozásaikat.
- Miket csináltatok ma? - simogatom Noah arcocskáját.
- Játszottunk, tévéztünk - vonja meg a vállát, ezt a szokása rettentően emlékeztet valakire.
- Itt volt Niall bácsi - újságolja lelkesen, csillogó szemekkel a lányom. Niall legalább annyira megvette őt magának, amennyire az én barátságomat is, és azt hiszem, Aria szerelme viszonzásra talál.
- Remélem, nem hozott magával semmilyen édességet.
Lehajtott fejel sunnyognak, rosszallóan, de mosolyogva rázom meg a fejem, pontosan tudom, hogy Niall akárhányszor megjelenik az ajtóban, valamit rejteget magánál, vagy édességet, vagy valamilyen apró játékot.
- Apuval voltunk egy étteremben vacsorázni - guggol fel, és az ölébe vesz egy babát. - Hiányoztál.
- Ti is hiányoztatok nekem, kis bogaram - húzom az ölembe, és az arcom az övéhez érintem. - Holnap még ilyen sokáig dolgozok, de azután megígérem, hogy elmegyünk valahova együtt.
- Mindannyian? - mászik Noah is az ölembe.
- Hát persze - mosolygok rá. - Miért, mit gondoltál, aput itthon hagyjuk?
- Nem - vigyorodik el, puszit nyomok a pisze orrára, megcsiklandozom az oldalát, majd mindkettőjüket magamhoz ölelem.
- Viszont már elég késő van, fürdeni kellene. Mész apuval, Noah?
- Nem - rázza tagadólag a fejét. - Veled akarok.
- Én megyek apuval - pattan fel az ölemből Aria. - Azt mondta, hogy visszajön - siet kurta kis lábaival az ajtó felé, és egyenesen Liam karjaiba rohan.
- Remélem, a kádba sietsz így - kapja fel.
- Igen - dönti oldalra a fejét, és a kezeit az apja arcára helyezi. - Most nem akarok Noah-val fürdeni, mindig összecsapja a hajam.
- Nem is igaz! - tiltakozik.
- De igen!
- De nem!
- Te meg mindig Noah szemébe csapod a vizet - csiklandozza meg az oldalát Liam, ezzel könnyen és gyorsan véget is vet a vitának, mielőtt az igazán kibontakozhatna. Nevetve veszem a karomba a kisfiam, mindkettőjüknek pizsamát készítek elő, majd én az emeleti fürdőszobába indulok vele, Liam pedig a földszintibe Ariával. Ritkák azok a napok, amikor nem együtt pancsolnak, de előfordulnak, ebben is pont olyanok, mint amilyenek mi voltunk Luke-kal, sokat civakodnak, ütlegelik egymást, néha addig, amíg az egyikük sírva nem fakad, Aria mégsem tud elaludni Noah nélkül, és olyankor úgy bújnak egymáshoz, mint két kiscica.
- Te mit csináltál ma, Mami? - lengeti a lábait Noah, amikor leültetem a mosógép tetejére, és óvatosan kibújtatom a pólójából.
- Egy műsorban voltam, én vagyok az egyik zsűritag - mesélem.
- Mi az a zsűri? - kérdezi, barna szemeivel érdeklődve kutatja az arcom. Ez az egyik legszembetűnőbb tulajdonság, amit Liamtől örököltek, pedig sokáig azt hittük, hogy kék marad a szemük.
- Az olyan, aki meghallgatja, vagy megnézi amit mások csinálnak, és elmondja, hogy mit gondol róla - engedem teli a kádat vízzel, majd óvatosan beleültetem. - Jó így?
- Jó - bólint nagyot. - Szeretsz zsűri lenni?
- Igen, azt hiszem - mosolygok rá, letérdelek a kád mellé, és gondosan megmosdatom. - De jobban szeretek itthon lenni veletek.
- Én is jobban szeretem, ha itthon vagy - mondja, és a szívem nagyot dobban erre az őszinte vallomásra. - Apu nem tud főzni.
Hangosan felnevetek, puha arcán gödröcskés mosoly jelenik meg, és huncutul kuncog. Semmi rosszindulat nincs benne, sem bántó szándék, csupán a gyermeki őszinteség.
Egy ideig játszik néhány játékkal, lefröcsköljük egymást vízzel, összekeni az arcom habbal, majd nagyot ásít, és kéri, hogy vegyem ki. Törülközőbe bugyolálom, ráadom a kezeslábas pizsamáját és a köntösét, segítek megmosni a fogait, majd a karjaimba veszem. Sokszor nagyon nehezen hiszem el, hogy már 3 évesek, hiszen még csak most hoztuk haza azt a két apró, szuszogó kis csomagot, most pedig már nincs szükségük nagyon sok mindenre, amit még megtennénk. Mindkét karommal átölelem, jó érzés, hogy a mellkasomhoz simul, mintha visszaugranánk az időben legalább 2,5 évet. Benyitok a szobába, aminek a padlója immár akadálymentes, és Liam sétálgat a karjai közt pont így tartva a hatalmasakat pislogó lányunkat.
- Itt van most már Noah is, ideje lefeküdni - ballag vele az ágyhoz, és finoman a matracra helyezi, majd kiveszi a kezemből Noah-t, és engedi, hogy betakargassam őket.
Leülök az ágy szélére, néhány pillanatig fészkelődnek, majd kényelmesen elhelyezkednek egymás mellett, Liam pedig leül mögém. Aria egyik apró kis praclija kibújik a takaró alól, és megfogja a kezem, ujjacskáival szeretetteljesen simogatja meg, a mutatóujját végighúzza a gyűrűmön.
- Szép álmokat - nyomok puszit a már szundizó Noah homlokára, majd Aria arcára is. Orrát az enyémhez dörzsöli és halkan kuncog, majd karjait a nyakam köré fonva ölel át.
- Szép vagy - mosolyog rám, végighúzza a kezét a hajamon, majd az arcomra helyezi és álmoskásan pislog rám.
- Te sokkal szebb vagy - puszilok bele a puha tenyerébe. - Jó éjszakát - suttogom - Szeretlek.
- Én is szeretlek - mosolyog rám édesen.
Amikor elhúzódok Liam felé nyújtja a karjait, perceken keresztül ölelkeznek, magukhoz húzva a halkan nyöszörgő, álmos kisfiút is, aki esetlenül a vállára ejti az egyik karját. Ezek a legszebb pillanatai a napomnak, amikor láthatom azt a szerelmet, ami Liamből sugárzik a két kis porontyunk felé, azt a rajongást Aria szemében, és a csodálatot Noah pillantásában.
- Menjünk - suttogja a fülembe, én pedig a kezét fogva emelkedek fel az ágyról. Résnyire nyitva hagyjuk az ajtót, ahogy mindig, és halkan lemegyünk.
- Lezuhanyzol? - kérdezi halkan, hüvelykujjával gyengéden simogatja a kezem. - Addig megmelegítem a vacsorát.
- Inkább fürödj meg addig te is - bújok hozzá, nincs kedvem egyedül turkálni az ételben, amíg ő zuhanyzik.
- Jól van - érinti az ajkait a számhoz, majd elereszt.
Próbálok sietni, ugyanakkor nehezemre esik elhagyni a zuhanykabint, amikor végre ellazít a forróvíz. Szeretem amit csinálok, szeretek bemenni a válogatásokra, és ha összeáll az én kis csapatom, a velük való munkát is szeretni fogom, de ez az első nagyobb lélegzetvételű dolog amit csinálok, mióta megszülettek az ikrek, és szoknom kell azt, hogy egyszerre legyek jó anya, dolgozzak, és legyen elég időm meg energiám ahhoz is, hogy jó feleség legyek.
Sietve megtörölközök, a tükörben megpillantom magam, letörlöm róla a párát és egyenesen a saját szemembe nézek. Elégedett vagyok azzal, ahogy kinézek, az elmúlt 5 évben egyszer sem sírtam el magam a testem miatt, még akkor sem, amikor megszülettek a babák, és szembesültem azzal, ami a nagy pocakom után maradt. Most meg sem látszik rajtam, hogy kihordtam két 3 kilós gyereket, talán csak az a néhány hátramaradt halvány vonal árulkodik róla, amikkel tökéletes barátságot ápolok. Belebújok a rövidnadrágomba, és Liam egyik pólójába, vannak dolgok, amik nem változtak semmit, köztük ez is ilyen.
Amikor kilépek a fürdőből, már a nappaliban ülve, a vacsorámmal a kis dohányzóasztalon vár. Lehuppanok mellé, szorosan az oldalához simulok, a lábaim eligazítja az ölében és a derekam köré fonja az egyik karját.
- Szia - érinti az ajkát az enyémhez, és mosolyogva fogja a kezébe az arcom. Köszön nekem, nem Mira Hemmings (ex)énekesnőnek, nem Maminak, nekem.
- Szia - hunyom le a szemeim, a fejem a tenyerébe hajtom és hatalmasat sóhajtok. Néhány percen keresztül csak csendben élvezem, ahogy gyengéden simogat, mindkettőnknek szüksége van erre. A legtöbben azt hiszik, hogy egy kapcsolat ellaposodik, miután megszületik egy gyerek, hiszen mindkét fél számára ő kerül az első helyre, de a mi esetünkben ez még két babával sem így történt. Voltak és vannak stresszes időszakok, nehéz pillanatok, sokkal kevesebb időnk van egymásra, magunkra pedig szinte semmi, de ugyanazok az emberek vagyunk, akik sugárzó tekintettel, örömkönnyektől nedves arccal csókolták meg egymást, amikor összekötötték az életüket, csak lenyugodtunk. Nincsenek eget rengető vitáink, és a kisebb szóváltások is elenyészőek, megoldhatóak egy halkan elmormolt bocsánatkéréssel és egy hosszas, vagy éppen pillanatnyi öleléssel, ami éppen sikerül, a felemelt hang pedig végképp eltűnt az életünkből.
- Hová tűnt Arthur? - kérdezem félig a pólójába mormolva.
- Szerintem elmenekült - nevet bele a hajamba, majd megpuszilja a fejem búbját. - Csak a mosást akartam kivenni, mert reggelinél Ari magára borította a gabonapelyhet, de mire visszaértem épp megpróbálták meglovagolni.
Mindketten nevetünk, a számra tapasztom a kezeim, hogy ne hangoskodjak, ő pedig elrejtőzik a hajamban.
- Annyira csodálatosak - érzem, ahogy mosolyog, nem telik el úgy egy nap, hogy ne mondaná ezt. - Ha hatszor nem vesztek össze csak a délutáni pihenőig, akkor egyszer sem, három adag ruhát mostam ki, és te is láttad a "vacsora" maradványait. Noah térképet rajzolt a folyosó falára, amit amíg aludtak lefestettem, aztán amikor felébredtek sírva fakadt miatta, és az első adandó alkalommal hozzá is ért a nedves festékhez. Legalább 4 tv csatornát töröltek, Aria hajába beleragadt egy cukorka, és vissza kellett hívnom Niallt, mert csak neki engedte, hogy kiszedje. De egyszerűen nem tudok egy pillanatra sem dühös lenni, vagy úgy tenni, mintha haragudnék, hogy tudják, mit nem szabad csinálni, képtelen vagyok rá. Csak kinyitnám a szám, hogy elmondjam nekik, hogy a falat nem szabad összerajzolni, de rám néznek azokkal a nagy szemeikkel, vagy éppen az egyik dalunkat énekelgetik, és inkább minden nap kifestem újra az egész házat, mint hogy egy pillanatra is azt higgyék, hogy haragszom rájuk.
- A játszás és tévézés - vonogatom a vállam pont úgy, ahogy Noah csinálta - számomra kissé békésebben hangzik - nevetek rá.
- Pedig ez volt az - jelennek meg a kis nevetőráncai.
- Tudom - kuncogok, és megpuszilom az állát. - Luke és én is ilyen nyugis gyerekek voltunk.
- Néha el sem hiszem, hogy ők az enyéim - hajtja a fejét az enyémre, az ujjai szüntelenül simogatnak ott, ahol érnek.
Csak mosolygok, örökké tudnám hallgatni ezt. Látom rajta, hogy hulla fáradt, csak most szembesül igazán, milyen is egy nap egyedül két 3 évessel, és amikor talán joga lenne egy kicsit panaszkodni, akkor is nevet.
- Ki fog hűlni - figyelmeztet, és rámutat az asztalon hagyott tányérra.
-Nem baj - rázom meg a fejem, nem akarok eltávolodni tőle. A tarkóját simogatva nógatom magamhoz, az ajkaink apró kis csókokban, elhúzott puszikban találkoznak, a tenyerét a derekamra simítja. Röhejesnek tűnik, hogy ez a férfi valaha úgy gondolta, hogy rossz apa lenne belőle, de most nála jobbat nem kívánhatnék a gyerekeimnek. Amikor megszülettek rendszeres volt, hogy csak ott álltunk a kiságy mellett és csodáltuk az alvó apróságainkat, ő viszont még most is, elalvás után hosszú perceken keresztül gyönyörködik bennük, pont úgy, mint amikor először tartotta a kezében őket.
- Annyira szeretlek - vallja be halkan az ajkaimra suttogva. Megrebbennek a szempilláim és ránézek, azt hiszem, már az első pillanattól kezdve a tekintete az, amiből kiolvasom, hogy mi van a szavai mögött, és sose fogok betelni ezekkel az érzésekkel.
- Én is téged - simítok végig a haján. A kutyánk lustán leballag a lépcsőn és úgy dönt, csatlakozik hozzánk, más esetben nem hagynám, hogy a kanapéra feküdjön, most mégis megengedem. A fejét szeretetéhesen az ölembe hajtja, hasonlóan ahhoz, ahogy én bújok Liamhez, hosszú szőre és a testmelege kellemesen melengeti a csupasz lábfejem. Végigsimítok a fején és beletúrok a bundájába, a csendet csak a lélegzetvételeink, és Arthur néha megmozduló farkának hangja töri meg. Képtelenség bárhogyan is megfogalmazni azt a hálát és boldogságot, ami a szívemben lakozik. Ilyenkor szokott eszembe jutni Simon, pontosabban az, amikor azt mondta, hogy ha mi ketten együtt vagyunk, abból mindig valami rossz sül ki. Ha ott, és akkor, amikor ezt kimondta nem csak én törődök ebbe bele, hanem ő is, és Niall is, akkor most nem lennénk részesei az élet legjobb dolgainak, amiket mi hoztunk létre, és ki tudja, mennyi minden vár még kettőnkre.

24 megjegyzés:

  1. Szia Nessa :3
    El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök ennek a résznek. Ugyanakkor rossz is, hogy végre itt az Epilógus, mivel így már nem lesz több rész. Tudom, erre rossz ráébreszteni, meg hogy magadtól is tudod, de.. Igen, szóval ez egy nagyon vegyes dolog.
    Miráék megkapták azt az életet, amit megérdemelnek, és végre boldogok. Egy kis hiányérzetem volt, hogy a többiekről nincs semmi, de aztán megbeszéltem magammal, hogy ez nem róluk szól.
    Örülök, hogy így lett vége, tényleg.
    A fogalmazásodra szerintem teljesen felesleges kitérni, mert nem szeretném ugyanazt leírni más sorrendben mint annyiszor ezelőtt. De mivel ez az utolsó rész..
    A fogalmazásod hibátlan, nem láttam egy elgépelést se, meg semmit.
    Viszont..
    Van egy kérdésem.
    Te most befejezted a blogírást, vagy esetleg lesz valami más történeted?
    Mert ha még csak gondolkozol rajta, akkor is van már egy olvasód minimum ^.^
    És teljesen mindegy, hogy miről szól.
    Réka ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Réka!:)
      Én még igazán fel sem dolgoztam, hogy tényleg vége, viszont szörnyű hiányérzetem van, mert nincs min agyalnom.
      Én is tudom, hogy egy picit kihagytam a többieket az epilógusból, de ez lehet, hogy nem véletlen. ;) Kérdezz nyugodtan bármit róluk, állok rendelkezésedre.
      A kérdésedre a választ megtalálod a legutóbbi bejegyzésemben, de azért elmondom itt is, hogy nem hagyom abba, csak pihenek egy kicsit. :)
      Köszönök mindent!

      Törlés
  2. Nagyszerű lett. Imádom. Olvasás közben csak azt vettem észre, hogy folynak a könnyeim. De csak az örömtől. Ennél szebbet kívánni sem lehetett volna.
    Veronika

    VálaszTörlés
  3. Tökéletes befejezés. Többet nem tudok mondani!Köszönöm,hogy olvashattam!!!:)
    Vivien

    VálaszTörlés
  4. Drága Nessa!
    Így a végére én is megérkeztem, őszintén nem tudom, hogy kommenteltem e már neked, ha nem nagyon sajnálom, de most akkor ezt bepótolom picit. Annyi minden történt már itt, hogy felsorolni sem tudom, de talán ez az a blog, ami nekem a legjobban megmaradt. Még nagyom a legelején kezdtem el olvasni a történeted, de valamiért abba hagytam, és csak nemrégiben bukkantam újra rá. Nagyon sajnálom, hogy nem olvashatom tovább ezt a csodát, de tudom, hogy ennek itt a vége. Hihetetlenül írsz, bár szerintem ezt már te is tudod. Szerintem az összes történeted olvastam mááár, de csak most értem meg a kommentelgetésre. Imádom az írásaid, remélem továbbra is olvashatom őket. Szeretés
    Andi ♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Andi!
      Nagyon örülök, hogy itt vagy, és most írsz nekem. ❤
      Köszönöm szépen!:)

      Törlés
  5. Drága Nessa!

    Igazán sajnálom, hogy sosem kommenteltem a részeidhez, de mindig telefonról olvastam, és mivel nekem még gombos telefonom van (hiába qwerty billentyűzet), így elég macerás lett volna mindig lépkedni. Ráadásul sokszor csak betöltöttem az oldalt, majd később olvastam el, addig meg a böngészőből sem léptem ki.

    Szerintem már ez is elárulja, hogy milyen jó blogot írtál - annak ellenére, hogy megszenvedtél néhány résszel, és Mira karakterével -, hiszen még akkor is olvasni akartam, amikor nem is volt rá rendesen időm.

    Méltó befejezés lett Mira és Liam történetének, megérdemelték a happy end-et! Milyen cuki kölykeik lehetnek, biztos a legédesebb gyerekek Aria és Noah. Arthur pedig a legjobb név egy kutyának, az enyémet is így hívták!

    Nagyon remélem, hogy nem fejezed be az írást, és ha nem is blogod, de könyvedet még olvashatom. Örülnék, ha továbbra is publikálnák, kitudja, neked is kiadhatják egy-egy történeted csak már nevekkel! :)

    Ölelés



    Szandra Orban ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Szandra!
      Istenem, milyen régen beszélgettünk már!
      Örülök, hogy tetszett a történetem, és a gombos telefon ellenére most írsz nekem. :D
      Nagyon szépen köszönök mindent!
      Számomra az maga lenne a csoda, ha könyvként tarthatnám a kezemben valamelyik történetem. :)

      Törlés
  6. Bár én nem kommenteltem sosem,de mindig minden részt elolvastam, és csak annyit tudok mondani hogy csodálatos töténetet írtál. Mindig alig vártam a részeket, hogy mikor hozod:D
    Én is nagyon remélem, hogy nem fejezd be az írást és hogy olvashatunk tőled még ilyen szuper történetet :)

    Ági.(:

    VálaszTörlés
  7. Szia. Hát ez is elérkezett...nagyon köszönjük ezt a remek sztorit neked. Méltó befejezést kapott tele érzelmekkel. Szìvünkbe zårtuk ezt a történetet és csak reménykedünk, hogy még olvashatunk tőled újabb fanfictionokat.♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
    Egy hatalmas ölelés neked és még egyszer KÖSZÖNJÜK.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)
      Én köszönök nektek mindent!❤❤❤❤ A világon nincs annyi szivecske, amivel kifejezhetném a szeretetem és a hálám. :)

      Törlés
  8. Szia 9. Komizö vagyok nem is emlékszem, hogy valaha ilyen hátul lettem volna de nem számít mert imádtam a részt olyan aranyos volt az egész. Nagyon király, hogy mentort csináltál Mirából szerintem illik hozzá. Eltudom képzelni milyen aranyos család lettek. Hiányozni fog a blogod. El se tudom még képzelni mi lesz ezután, de remélem olvashatunk még tőled. Nem akarom befejezni ezt a komit, mert akkor el is búcsúznék ami nagyon nehéz. Hálás vagyok amiért megírtad és ezért az egész csodálatos történetért. Köszönöm és komolyan szeretnék még tőled rengeteg blogot! Puszi FS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)
      Nem a sorrend számít, ugyanúgy örülök neked, mint mindenki másnak.
      Nagyon szépen köszönök mindent, és csak egy egészen rövid időre kell elbúcsúznunk, hamarosan jövök is vissza. :)

      Törlés
  9. Drága Nessa!

    Hát idáig is eljutottunk. Nem tudom elhinni, hogy ez már az epilógus. Az egyszer már biztos, hogy nem fogok, egy ehhez hasonló történetet olvasni.
    Sokáig nem mertem elolvasni, mert még mindig nem tudom felfogni, hogy nem lesz több rész. Senki nem képes olyan erős szerethető karaktereket alkotni, mint Te.
    Azt írtad az elején, hogy kifejezetten sablonos lett, de szerintem nem. Te sose alkotsz sablonosat, és ezt tanuld meg. Minden amit írsz, egy igazi kincs számomra. Happyend lett a vége, aminek nagyon örülök. Aria meg Noah olyan aranyosak, és Liam egy igazi apatípus,mint kiderült. Mira tökéletes anya lett, de ez nem is volt kétség. Nekik kijár a boldogság, mert megküzdöttek érte.
    Még nem búcsúzok, mert nem akarok. A kérdésedre válaszolva, pedig persze hogy itt leszek hétfő, sőt ha akár valamiről írsz apró szösszenetet, akkor is itt leszek.
    Már előre hiányzik az írásod. :(
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mónikám!
      Ennél sokkal jobb történetek várnak még rád. :)
      Nagyon köszönök mindent, Mira és Liam nevében is. ❤

      Törlés
  10. Drága Nessa! :)

    Tökéletes befejezés, egy tökéletes blognak <e
    El sem hiszem, hogy ez már az epilógus volt, olyan mintha még csak most kezdted volna el..
    Nem vagyok a szavak embere, de azért megpróbálom :)
    Sosem írtál sablonos történetet, mindig újabb és újabb részekkel jöttél.
    Liam és Mira kapcsolata nem volt mindig felhőtlen, de igaz szerelem volt, ez bizonyítja az a két kis emberke is :D Aria és Noah szerelemgyerekek, olyan aranyosak és édesek, imádni való gyerekek akik kicsit rosszcsontok..
    Liam és Mira tökéletes szülők, tökéletes szeretők, az igaz szerelem megtestesítői <3
    Nagyon fognak hiányozni az írásaid, remélem nem ez volt az utolsó ;)
    <3 IMÁDLAK <3
    Puszi :-*
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dórim!
      Boldog vagyok, amiért így gondolod. :)
      Nagyon szépen köszönök neked mindent, az összes kommented, és azt a rengeteg szép szót, amivel elhalmoztál minden héten.
      Hát persze, hogy nem ez volt az utolsó. :)
      Én jobban imádlak!

      Törlés
  11. NEM BÍROM TOVÁBB.
    Meg akartam várni a késő estét, hogy nyugodtan leülhessek, meg minden, de képtelen vagyok elráncigálni magam a bloggertől, és bár próbára teszi az idegeimet, harmadszorra talán sikerül elküldenie a hozzászólásom. Nem szeret ma a technika. :(
    Szóval, sokat rágódtam, mégis mi olyat írjak, aminek legalább fele annyira van értelme, mint amit megérdemelnél, és kétségbeesetten kerestem a szavakat, végül úgy döntöttem, az a legjobb, ha megint rád zúdítom az egészet, úgy, ahogy van, legalább nem ér meglepetésként, hogy megint buzgón próbálok kievickélni a túlexponált gondolataimból. Először azzal akartam kezdeni, hogy ÚR-IS-TEN. Mert hogy valóban mindig ez az első gondolatom, esetenként még el is dobtam magam az ágyon, mert nem hittem el, amit olvasok. Most is ez történt, ugyanis Mira, a mi Miránk egyszer csak Mami lett! Ostobaság, de amilyen komolyan vettem a problémáit, a veszteségeit, mindent, rettegtem attól, hogy valamikor csak beszúrsz egy mondatot, miszerint nem lehet babája. Mert ahogy egyik pillanatról a másikra belezúgtam a történetbe, úgy lett hipphopp Mira egy alternatív barát, akiért izgultam, akinek a sikerei nekem is örömet okoztak, és akivel nem egy éjszakát sírtam át, és ettől valamiért úgy gondoltam, hogy az én kis Mira barátnőmnek ez a sorsa, és lám, mégis vannak csodák, illetve, ebben az esetben ugye csupán annyiról van szó, hogy hatalmas szíved van, ami megesett Mackenzie-n.  És a legőszintébben mondom, hogy ennél jobb befejezést aligha lehetett volna elképzelni neki, nekik. Az ikrek említésekor szinte láttam magam előtt az apró embereket, az angyal arcukat, még azt is el tudtam képzelni, hogy vagány kis ruciban fel-le flangálnak a lakásban, miközben Liam megpróbálja menteni a menthetőt. Jó persze, ez csak egy kis plusz, de mikor Liam mesélt Mirának a napjukról, azonnal megelevenedett előttem minden, és jött az ismerős érzés: úgy megölelgetném őket! Az ikreket, Liamet, Mirát, a kutyust, az egész házat, mindent és mindenkit.
    És hogy csalódtam volna!? Nem, szó sem lehet róla! Sablonos? Ugyan, Nessa, ezt te sem gondoltad komolyan, amit te írsz, és amihez Miranda Mackenzie Hemmingsnek köze van, az sok minden lehet, csak sablonos nem! Mira egy szuper csaj, és a Te Mirusodnak is csak azt tudom kívánni, hogy legalább annyira legyen erős, bátor, kitartó, mint a mi Miránk, egy tonnával kevesebb könnyel, és sok-sok széles mosollyal. :)
    Bárcsak el tudnék vonatkoztatni az előzményektől, vagy hát igazából az előző blogoktól, de nem megy. Emily, Vanessa, Alex, Stella, Faith, mind másért lettek a kedvenceim, mindannyiukban felfedeztem valamit, amire talán rávágnám, hogy „igen, én is ilyen vagyok”, de minden blog végén rájöttem, hogy ők a te részeid, és ha őket összegyúrnánk egy hatalmas egésszé, akkor megkapnánk Nessát, de most, hogy újra elolvastam az epilógust, azonnal az jutott eszembe, hogy Mira nemhogy a leginkább hasonlít rád – a te véleményed szerint jellemben-, de még azt is el tudom képzelni, hogy egy az egyben te vagy. Komolyan, fogalmam sincs, miért, de most azt mondanám, sokkal inkább vagy Mira, mint Stella, pedig eddig ő volt az a főszereplőd, akivel a leginkább tudtalak azonosítani.
    Fel sem fogtam ép ésszel eddig, hogy vége, most meg bőgök, és még a többiekről is megfeledkeztem. Ha nem olvasom vissza a kommenteket, nekem fel sem tűnt volna, hogy se Harry, se Louis, se Zayn, de még Niall is csak említésként tűnik fel. Csúnya lenne, ha azt írnám, nekem nem is hiányoztak innen? Mert ez így volt tökéletes. Kellett ez a békés, meghitt lezárás, mert akkora lánggal égett a blog szinte végig, folyton volt valami feszültség, meg vita, hogy szinte követelte a vége a nyugalmat.

    VálaszTörlés
  12. Imádtam, imádom, és azt hiszem, ha befejeztem a sírást, akkor visszamegyek az elejére, hogy még egy kicsit olvasgassam, hogy még ne kelljen elengednem. Sosem gondoltam volna, de azt hiszem, az EIW elfoglalta méltó helyét a szívemben, pontosan az Angel mellett – amit már nincs pofám reklámozni, meg mondogatni, mennyire szeretem, mert eddig az volt az abszolút kedvencem, de most egyenragú lett ezzel a blogoddal. Vagy mi. Nem tudom, mennyire értelemes, de bízom benned, hogy érted, amit megpróbálok itt kinyögni.
    Annak ellenére, hogy nem akarom, elengedem a sztorit, és nevetek magamon, amiért ennyire ragaszkodom valamihez, ami tulajdonképpen bármikor itt lesz nekem, mert tuti nem fogod kitörölni, mégis olyan nehéz. Abba kell hagynom a rizsát, mert értelmetlen, ráadásul egyáltalán nem sikerült rekreálnom az előző próbálkozásaimat, pedig azok sokkal jobban összefoglalták, mit gondolok Liam és Mira serelméről, és mit jelentett nekem az elmúlt 2 év ezzel a rakat idiótával.
    Ahogy kívántam neked olyan gyönyörű szalagavatót, mint amilyen Faithnek volt, és olyan őrült társat, mint amilyen Alex volt Louisak, illetve fordítva, úgy kívánom, hogy egy nap te is akkora örömmel érj haza, mint ahogy Mira. Mindenki megérdemli, te is. 
    Pont ezért féltem írni az epilógus alá, mert ilyenkor már maga a tény is megsirat, hogy ez az utolsó bejegyzés, ami a történet részét képezi, és most is, ha látnál, elborzadnál. Bőgök, mint egy kislány.
    Ne haragudj, ennek nem sok köze van magához a történethez, és inkább lett egy B verziója az Utószavas kommentemnek, és valószínűleg semmi újat nem tudtál meg, de azért ne felejtsd el: IMÁDOM, IMÁDTAM, IMÁDLAK. :D Azt hiszem, ezt írtam itt aa legtöbbször. Illetve azt, hogy a „legőszintébben írhatom”: :D

    <3
    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu!:)
      Elég nehéz napom volt, és mióta "befejeztem" a blogolást nem bővelkedek túlzottan a pozitív gondolatok megkapásában, részben ezért nem válaszoltam azonnal a kommentedre, ma viszont nagyon szükségem van rá.
      Nem győzőm megköszönni azt a rengeteg támogatást és szeretet, amit adtál nekem és az idegesítő karaktereimnek. Rengetegszer csaltál mosolyt az arcomra azzal, amikor leírtad, hogyan reagáltál az új résszel, vagy amikor felléptem askra és azzal szembesültem, hogy ti Noncival nagyban tervezgetitek a filmforgatást.
      Mirával és velem kapcsolatban igazad van, erre akkor jöttem rá csak igazán, amikor leütöttem az utolsó pontot is. Nem tudom, hogy miért, és mikor vált a karakterem saját magammá, de minden, amit Mira a történet során valaha is érzett, a vágyai, a jövőképe, azok a dolgok, amiket szeret, valahogy mind ugyanazok, mint az enyémek, ezért volt sokszor olyan nehéz elviselnem a karakterét. :D Most pedig néha azon kapom magam, hogy hiányzik, pedig rengetegszer kívántam a pokolba, és akartam félbehagyni a balhés életét.
      Sosem kell elengedned ezt a történetet, fel nem tudom fogni, hogy miért szereted ennyire, de azt megígérhetem, hogy a blogom mindig itt lesz neked, és mindazoknak, akik egy picit is szeretik.
      Köszönök mindent, és nagyon, de nagyon szeretlek!

      Törlés
  13. Szia
    igen, en meg csak most olvastam a torteneted,mert imadom a befejezett fanficeket mert azokra nem kell varni �� es egyszeruen imadtam, gondoltam hatha vannak meg ilyen szuper iromanyaid es rakellett jonnom, hogy mar mindet olvastam ���� nagyon nagyon jo, imadom az irasaid, nem laposak, izgalmasak, valtozatosak, es egyaltalan nem mindennapik vagy tomegek �� remelem szoktal meg erre jarni, es olvasod ezt a kist megjegyzest �� kedvenc iroim koze tartozol ������

    VálaszTörlés