83.rész Óceánnyi távolság

Sziasztok!

Szóval, mától úgy néz ki, hogy hivatalosan is péntekenként fogok frissíteni. Nem szerettem volna megtörni a csütörtöki rendszerességet, de annyi minden összejön mindig arra a napra, és úgy összességében kegyetlen az órarendem, sosem sikerül időben befejeznem a részeket, és nem akarok többé csúszni. Úgy gondolom, jobb lesz így, mert pénteken biztos, hogy befejezem, és kevesebb az esélye a csúszásnak.

N.x

~Mira Hemmings~

Úgy gondoltam, ha egyedül maradok, jobban átgondolhatok mindent, amit akartam, most azonban megint majdnem ott vagyok, ahonnan elindultam. Az ágyban kuporogva bámulom a bejárati ajtót, hátha kinyílik, besétál rajta a cuccaival együtt és közli velem, hogy nem tud elmenni, vagy Liam ront be és a fejembe veri amit akar, de nem jön senki. 

Hosszú hetek óta nem voltam egyedül, kivéve azt a rövid időszakot az éjszaka folyamán, de nem hiányzott a magam társasága, egyáltalán nem hiányzott ez az üresség, és a magány érzése. 

Még csak kora délután van, de máris hulla fáradt vagyok, annyi kimerítő dolog történt. A szekrényemhez lépek, remélve, hogy újból a fejemre zúdul egy rakás póló, de nem történik meg, és amikor felnézek a polcra csak az a hatalmas üresség fogad, ahol alig néhány órája még Niall ruhái zsúfolódtak. Elkerekedett szemekkel kapom le az ott maradt egyetlen egy pólót és magamhoz szorítom, tudom, hogy direkt felejtette itt, bár egyetlen ruhadarab sosem fogja pótolni, és nem fogom úgy érezni, mintha itt lenne, de legalább egy kis darabja belőle itt maradt Sydneyben. 

Gondolkodás nélkül belebújok és minden más ruhadarabtól megszabadulok, bár meleg van, mint többnyire mindig, magamra húzom a takarót és elfoglalom Niall helyét az ágyamban, semmit sem akarok, csak azt, hogy jelen legyen. Túl nagy a csend, hozzászoktam, hogy a saját alapzajom mellett jelen van valaki másé is, és ez most hiányzik.

Magamra dühösen fordulok át a hasamra, mikor lettem én ilyen emberfüggő? Teljesen úgy viselkedek, mintha a létezésem fenntartásához szükségem lenne valaki másra, pedig nincs. Azt hiszem, inkább ahhoz van szükségem valakire, hogy éljek, a létezéshez nem kell túl sok minden, én viszont egész életemben függtem valakitől, már kicsiként is Luke adott értelmet az életemnek, nélküle elveszett voltam. Ideje lenne a saját lábamra állni ismét, vagy talán egyszer végre sikeresen.
Belefúrom az arcom a párnába, halványan, de érződik rajta Niall illata, így jobb híján azt ölelem magamhoz, mintegy drogként használva, hogy elbóduljak, azonban ez nem tart túl sokáig.
Nem bírom, ha bámulnak alvás közben, kipattannak a szemeim, az első gondolatom, hogy talán Niall az, de a kék szempár ami rám mered a sajátom, vagyis annak pontos hasonmása.
- Mit bámulsz? - morgom, legszívesebben felkapnám a párnám és az öcsémhez vágnám, amiért felkeltett, de túl lusta vagyok egy ilyen mozdulathoz, helyette összehúzom a szemöldököm és komor vonallá préselem a szám.
- Csak felmérem a kárt.
- Milyen kárt? - förmedek rá. - És hogy jutottál be?
Meglóbálja a kulcsát az arcom előtt, majd sértetten válaszol is az egyik kérdésemre.
-  Finoman emlékeztetnélek rá, hogy még mindig a testvéred vagyok, és mióta itt laksz van kulcsom a lakásodhoz, valamint a hely, ahol most alszol, valamikor az én helyem volt. Mielőtt kitúrt volna a haverod!
Nyitom a szám, hogy megmondjam, húzzon el, végül mégis becsukom, mert nem akarok egyedül maradni. Válaszul csak halkan dünnyögök, és a másik oldalamra fordulok.
- Szóval, kezdjük elölről?
- Miről beszélsz? - motyogom.
- Arról, hogy megint csak itt vagy, aludtál, a szemeid pirosak, valószínűleg férfi póló van rajtad, ami 99,9%, hogy Niallé, és a tetejébe pedig még undok is vagy. Megint lépésenként jussunk el addig, hogy kipréselsz magadból egy mosolyt?
- Nem - húzom össze a szemeim. - Aludtam, mert fáradt voltam, és nem érzem kipihentebbnek magam, mert valaki miatt felébredtem!
- Bocsánat - vágódik le az ágyra, éppen sikerül elrántanom a lábaim, hogy ne törje el őket. Oldalba taszítom, de annyira hozzászokhatott már az évek alatt, hogy meg sem rezzen, zavartalanul mászik keresztül rajtam, és elfoglalja az ágyam másik felét.
- Hogy bírsz ennyire betakarózni? - fogja meg fintorogva a nyakamig húzott takarót, és rángatni kezdi. - Fogadok, hogy már nagyon büdös vagy!
- Luke - csikorgatom a fogaim. - Nem vagyok most vevő erre.
Elmarom a takaró csücskét, csak azért nem mondom meg, hogy fogja be a száját és hagyjon békén, vagy húzzon el, mert utána megbánnám, és mert tudom, hogy nem áll szándékában bántani és piszkálni, csak én vagyok ilyen elviselhetetlen.
- Oké - csendesedik el, mellém heveredik és bocsánatkérő puszit nyom az arcomra. - Jól vagy?
Aprót bólintok, a szememet dörgölve nagyot sóhajtok, majd közelebb mászok hozzá.
- Csak hogy tudd, nem kezdem elölről.
- Reméltem - simít végig a hajamon. - Akarsz beszélgetni?
Bólintok, de ahelyett, hogy én kezdenék órákig tartó keserves panaszba, inkább kérdezek.
- Mi történt, amíg Niall veled volt?
Azt hiszi, nem veszem észre a fejében másodpercek alatt lefutó listát arról, mit oszthat meg velem, és miről hallgasson az érdekemben.
- Kiborult - vallja be végül. - Nem szeretnéd elmondani, mielőtt én megosztom ezt veled, hogy mi történt kettőtök között?
Nagyot nyelek, hálás vagyok a sorsnak, hogy az ikertestvérem olyan, amilyen, és még egyszer sem vágta a fejemhez, hogy kézről-kézre járok a barátai közt.
- Ő nem mondta el?
- Tőled szeretném hallani. Nem azért, mert neki nem hiszek, hanem mert tudni akarom, hogy neked mit jelentett.
Felsóhajtok, lerúgom magamról a takarót, mert tényleg nagyon meleg van, és magamat átölelve nekitámasztom a hátam a falnak. Most mondhatná, hogy igaza volt, tényleg férfi póló van rajtam, és tényleg Niallé, de ő nem olyan szemét, mint amilyen fordított esetben én lennék.
- Nem tudom, hogy mit érzek - nézek a szemébe. - Nem is tudom... csak mindig itt volt, és szükségem volt rá, ő pedig sosem utasított vissza.
- Miről beszélsz?! - kerekednek el a szemei.
A fejemet rázva, homlokom ráncolva meredek az ölembe ejtett kezeimre.
- Mielőtt szívrohamot kapnál, csak arról, hogy akárhányszor elsírtam magam, mindig megvigasztalt, nem egyszer ébresztettem fel éjszaka a fészkelődésemmel, mert nem tudtam aludni, és szó nélkül átölelt. Mindig olyan jó volt hozzám, pedig nem is érdemlem meg - szipogok fel. Mellém fészkeli magát és a mellkasára húzva átölel.
- Dehogynem érdemled meg, Mira - nyom gyengéd puszit a homlokomra.
- Amikor Melbourne-be mentünk kifogyott a benzin, és az autópályán ragadtunk - folytatom, mély levegőt kell vennem a felelevenedő emlékek miatt. - Nem is emlékszem, hogy hogyan történt, hiszen csak hülyéskedtünk és beszélgettünk, aztán már az ölében ültem, és...
- Kérlek, ettől kímélj meg! - nyög fel, mire kissé elmosolyodok.
- Akkor nem jutott eszembe Liam, csak az, hogy Niall miket tett értem, viszont amikor hazajöttünk, és itt ült az ajtó előtt, én... nem is tudom.
- Kíváncsi vagy a véleményemre? - bólintok, bár valószínűleg felesleges, mert a beleegyezésem nélkül is elmondaná amit akar, mindig elmondja. - Niall nagyon kiborult ezután, és bántotta, hogy Liamet "választottad", de leginkább azt hiszem, attól félt, hogy megint megbánt, és ő nincs itt. Tudom, hogy nagyon szereted, de hogyan? Vonzódtál hozzá akkor is, mielőtt bizonyos dolgok megtörténtek?
Lehajtom a fejem, érthetetlen még számomra is, hogy egyik percről a másikra hogy tud az idétlenkedő öcsémből egy olyan valaki válni, aki ilyen következtetéseket von le, és kérdez.
- Nem - vallom be halkan.
- Éppen ezért, és azért, mert láttam, mit műveltél, ha Liammel telefonáltál, vagy együtt voltatok, gondolom úgy, hogy ami köztetek történt az csak azért volt részedről, mert megkaptad tőle azt, amit Liamtől vártál volna. Nem gondolom, hogy szerelmes vagy belé, de ezt egyedül te tudhatod.
- Ez a probléma, hogy nem tudom - motyogom. - De már mindegy is, elment.
- Elment, de ez semmit sem jelent, Mira, én sem szeretlek kevésbé, amikor a bolygó másik felén vagy - mosolyog rám. - Minden rendben lesz, hidd el.
Aprót bólintok, megígértem neki, Niallnek, és magamnak, hogy rendben leszek, és nem kezdem ismét a nulláról, ennek ellenére halkan pityeregve temetem az arcom a mellkasába.
- Rohadtul utálom ilyenkor mindannyiukat - morogja, mindkét karját körém fonja és védelmezően ölel. - Komolyan megérdemelnék, hogy lekeverjek nekik néhányat.
A könnyeimen keresztül halkan elnevetem magam, magában tovább szitkozódva szorít, mígnem egyszer elfogynak a könnyeim, és már csak csendesen szipogok.
- Mintha miattad nem sírt volna még senki - dörzsölöm meg az arcom, és rámosolygok.
- Az más.
- Miben? - döntöm oldalra a fejem.
- Te a tesóm vagy.
- Akkor mielőtt teszel valamit egy lánnyal, gondolj arra, hogy talán neki is van egy szarzsák kisöccse, aki elverne emiatt - elnevetem magam az arcán végigfutó grimaszon a jelzőm miatt, de látom, hogy elgondolkozik a szavaimon.
- Igazad van - kezdi fonogatni a hajam. - De nem hinném, hogy miattam bármelyik lány is olyan keservesen sírt volna, mint amilyet te produkálsz néha. Vagyis nagyon remélem, hogy nem...
Mosolyogva megpuszilom az arcát, azt hiszem, érti a dolog lényegét, és emiatt büszkeség fut végig rajtam. Bár alig 3 perccel előbb üvöltöttem ki magam az életbe, mint ő, fontosnak érzem, hogy néha tanítsak valamit a kisöcsémnek, és ha ez az, hogy sose sodorjon egy lányt ilyen helyzetbe, akkor ezt világosítom meg benne.
- Szeretlek - fúrom az arcom a nyakába. Ismételten rájövök, milyen rég mondtam utoljára ezt neki, és éppen ezért szíven üt az a meglepettség, amiről a testbeszéde árulkodik. Többet kellene ezt mondanom, hiszen abban nem kételkedek, hogy ezt a hímneműt szeretem, és nincsenek zavaros érzelmeim felé, mondhatom anélkül, hogy problémát okoznék magamnak.
- Én is szeretlek - préseli az arcát az enyémhez. - Nem megyünk haza, Mira?
- Haza? - pislogok rá.
- Aha - hümmög. - Menjünk haza egy kicsit, szerintem napok óta nem ettem normális kaját.
- Oké - mosolygok, megdörgölöm az arcom, majd kimászok mellőle és a szekrényhez ugrálok. Menekülni akarok innen, emberek közt lenni.
Felkapok egy rövidnadrágot, Niall pólóját lecserélem egy ingre, majd a fürdőszobába szaladok, de a mosásra váró ruhákat meglátva megtorpanok.
- Luke?
- Igen? - siet az ajtóhoz, nem szokása ugrani a szavamra, most mégis várakozóan pislog rám.
- Tegyél meg nekem valamit - harapok az ajkamba.
- Oké - ráncolja a szemöldökét.
- Ami a tetején van - bökök a szennyesládára - tedd bele a mosógépbe.
- Jól van - furcsán néz, de nem szól semmit, hanem felnyitja a tetejét, és mielőtt elfordulhatnék még pont látom az arcát. A szemei elkerekednek, rendezi a vonásait és összezárt ajkakkal felmarkolja néhány másik ruhadarabbal együtt.
- Miért van ez itt? - kérdezi óvatosan.
- Mert véletlen hozzávágtam Liamhez - a hangsúlyomból valószínűleg rájön, hogy erről nem szeretnék többet beszélni, éppen ezért nem kérdezi meg az okát, és hogy miért pont ezt, hanem az összes többi világos ruhát bepakolja, és lecsukja a tetejét.
Összefogom a hajam egy kontyba, és gyorsan kisminkelem magam, csak azért, hogy ha kilépek a házból és a bokrokban, fákon rejtőző fotósok lekapnak, senki ne vágja a fejemhez, hogy smink nélkül merészkedtem emberek közé.
- Mi lenne, ha megtanulnék vezetni? - kérdezem, miközben gyalogolunk a szülőházunk felé, és a harmadik síró, visító lányt hagyjuk magunk mögött.
- Nem! - mereszti rám a szemeit. - Nem, soha!
- Miért nem? - grimaszolok, de egyből Niall szavai jutnak az eszembe.
- Mert ön és közveszélyes lennél - horkant fel. - Nem kell vezetned.
- De úgy utálom, hogy mindenhová gyalog kell mennem, vagy valakit hívogatnom. Ha Apa nemet mond, gyalog rángattam volna haza Liamet! - az ajkamba harapok és zavartan elfordítom a fejem, amikor a neve elhagyja a szám.
- Gondolj arra, hogy nem szennyezed a környezetet - veti be az adu-ászt. 

- De igen - morgom.
- Viszont nem annyira, mint ha te is megtanulnál vezetni, és még egy sofőrrel több lenne a világon. Több füst, ami szennyezi a levegőt, bontja az ózonréteget, több elhasznált benzin, amivel hozzájárulsz a kőolajkészletek vészesen gyors fogyásához, és...
- Jó! - szorítom a kezeim a fülemre. - Jó, igazad van!
Elégedetten elmosolyodik, átdobja az egyik karját a vállamon és magához szorít.
- Mint mindig - vigyorodik el. A mutatóujjammal magamban dünnyögve oldalba bököm, összerántja a nevetés és kicsit eltaszít magától. - Lehetnél valami nagykövet is, biztos megváltanád a világot a nézeteiddel.
- Ez egy jó ötlet - kapom fel a fejem.
- Csináld - vonja meg a vállát, és visszahúz magához.
Betérünk az utcába, amit gyerekkorunkban a visításunk töltött be, az udvarunk hatalmas fái sosem szigetelték el a Hemmings ikrek mozgalmas napjainak alapzajait.
- Anyu! - kiáltja el magát az öcsém amint belépünk. A cipőjét lazán lerúgja és ott is hagyja, ahová érkezett, átgázol rajta és a szüleink keresésére indul. Én már gondosabban szabadulok meg a sajátomtól, és Luke igencsak szagos csukáit is úgy helyezem el, hogy ne essen keresztül rajta mindenki.
Édesanyánkat a hátsó udvarra, azon kívül pedig a tengerre néző teraszon fedezzük fel egy halom matek dolgozat fölött.
- Szia - nyomok puszit az arcára, miközben Luke gyerekesen a nyakába kapaszkodik.
- Sziasztok - pislog nagyokat meglepetten, leereszti a papírokat és úgy vizsgál, mintha most mondtam volna el, hogy élőhalott vagyok.
- Éhesek vagyunk - huppan le a másik ülőalkalmatosságra a testvérem.
- Gondolhattam volna - nevet fel, és miután feláll szeretetteljesen eltűr egy tincset az arcomból. - Hogy érzed magad?
Tudom, hogy tud mindent, Luke és ő sokkal közelebbi kapcsolatban vannak, mint én valaha is voltam, nem szándékosan, csak mert ez valahogy így történt, az én támaszom elsősorban az ikrem.
- Egész jól, azt hiszem - mosolyodok el, a következő szavait már az éhenkórász másodszülöttjéhez intézi.
- Most csak a tegnapi ebédből van egy kis maradék, de ha maradtok, vacsorára főzhetek valami finomat - simít végig Luke borzas haján, aki persze egyből helyeslően bólogatni kezd.
- Apa még dolgozik? - érdeklődöm, miközben kiskacsákként követjük a konyhába.
- Igen, de hamarosan itthon lesz - nyújtózkodik, de az édes kisfia a segítségére siet, és kiveszi a hűtőből a tálat. - Köszönöm - simogatja meg büszkén a vállát. Némi féltékenység fog el, holott tudom, hogy nincs különbség anya felém, és Luke felé irányuló szeretetében, de ha van is, Luke valóban jobban megérdemli, mint én.
- Gyere - rángat le maga mellé. Nem vagyok éhes, legalábbis nem érzem annak magam, de anya főztjére nem lehet nemet mondani, nálunk mindig is az "én eléd teszem, te megeszed" szabály működött. Tiltakozás nélkül fogyasztom el a jóval kisebb adagot, mint a testvéremé, ami még így is túl sok ahhoz képest, amennyit valójában eszek akkor, amikor éhes vagyok.
Anya úgy ül le közénk, mint a régi szép időkben, amikor a napunk végén evés közben, köpködve, fröcsögve, teli szájjal számoltunk be a napunk történéseiről, ugyanazokat a sztorikat mondtuk el, csak én az enyém, az öcsém pedig az ő szemszögéből.
- Kik ezek az idegenek az asztalomnál? - robban be közénk apa, és csodálkozva néz végig az összegyűlt kis társaságon. Meglep, mennyire szokatlan dolog a saját szüleimnek, hogy a gyerekeik váratlanul hazaállítanak, vagy legalábbis mindkét gyerekük hazaállít. Luke gyakran megfordul, de én... én már nem is tudom, mikor voltam itthon utoljára.
Egy kancsó limonádéval mindannyian a teraszra gyűlünk, magamhoz veszem anya dolgozatainak felét, és egy tollat, az ikrem pedig előszedi a szobájából az egyik régi gitárját, és céltalanul pengeti, miközben apa szóval tart minket. Végül az összes piszkos munka, azaz matematika dolgozat rám marad, anya pedig elfoglalja a konyhát, miután hárman egy ellen elérik, hogy itt töltsem az éjszakát. Nem esik nehezemre igent mondani, csak a lelkemben kiáltozó "Szánalmas!" hangot kell elfojtanom, és helyette arra gondolni, milyen kevés időt töltök el a családommal.
Egész délután nem beszélnek sem Liamről vagy Niallről, de még a zenélés sem jön szóba, úgy érzem, visszamentünk évekkel az időben.
- Ezek a gyerekek buták - pislogok döbbenten, és elrejtem a mappába a kiosztott hármasaimat.
- Nem, csak átlagosak, ellenben veled - vigyorog Luke.
- Rád ütöttek - jegyzi meg poénból apa, felnevetek, majd hátradőlök, és kiélvezem a lemenő nap simogató sugarait. Meglepő, milyen jól érzem magam csak így, viszont ha otthon lennék, egyedül, közel sem napfürdőznék, ki sem lépnék a lakásból, a takaróm alatt büdösödnék meg.
Útnak indulok a kertben, amelyet anya, ha kertészkedős kedvében van gondoz, az év hátralévő részében viszont csak úgy vannak a növények, hatalmas levelű páfrányok, néhány pálma, és olyanok, amiknek sosem tudtam a nevét. Mosolyogva indulok az egyik fa felé, melyen meglátok egy színes papagájt ülni. Számomra is érdekes, hogy míg másoknak, például Woodséknak a baromfik és lovak természetesek, nekem a papagájok és a kóbor kenguruk, azokat meg kifejezetten nem szeretem.
- Na? - közelítem meg a fejét kíváncsian forgató madarat. Sok esetben szelídek, és egy ideig megengedik, hogy hozzájuk érjenek, talán ez is ilyen. Amint felé nyúlok, a levelek közül felbukkan egy szőrös, mozgó valami, aztán amint tovább mászik rádöbbenek, hogy az csak egy darabja, egy lába annak az óriási teremtménynek, ami egyenesen felém igyekszik.
Vérfagyasztó sikoly tör fel a torkomból, a fánkon ülő papagájjal egyetemben valószínűleg az utcában fellelhető összes madarat elriasztom ezzel. Menekülés közben felbukok a saját lábamban és elhasalok a fűben, a fogaim összekoccannak és vér árad szét a számban, ezzel egy pillanatra megszüntetve az ordításom. Könnyek lepik el a látóterem, így csak homályosan látom a felém rohanó öcsém, nyomában a szüleinkkel, mire hozzám ér már négykézláb igyekszek minél messzebb kerülni az életemet veszélyeztető élőlénytől. Egy könnyed mozdulattal a derekamnál fogva felkap, és két karjával szorít magához, addigra apa kiszúrja a fán egyre lejjebb vándorló óriási ausztrál, tölcsérhálós pókot, amelyet hatalmasra nyílt szemekkel bámulok meredten még úgy is, hogy Luke egyre távolabb visz tőle. Beront velem a házba és a kanapéra omlik, továbbra sem engedve el engem, sőt, egyre inkább rám fonódik, és zihálva préseli az arcát a fejemhez.
- Semmi baj - mondogatja sokkal inkább magának, mint nekem. - A pokolba, Mira, azt hittem... azt hittem, történt veled valami!
- Egy gigantikus pók volt - mondom, még mindig nagyra nyílt szemekkel, a tekintetem ide-oda ugrál.
- Egyesével fogom kitépni a lábait! - dühöng, az arcán valami nedves folyik végig. Nagy szemekkel vizsgálom, teljesen kipirult, a mellkasa hevesen emelkedik, és érzem a szapora szívverését, miközben szitkozódva préseli az arcát a vállamhoz, és az ölelésével szinte kificamítja a derekam. - A rohadt életbe, azt hittem valami megtámadott, vagy... - a vállai megrázkódnak, a lélegzetem kihagy egy pillanatra, majd köré fonódok.

- Jól vagyok - simítok végig a haján, elképeszt a reakciója, holott azt hittem, Luke nem képes meglepetéseket okozni nekem - csak megijedtem. 

- Borzasztó, ahogy sikoltozol - motyogja, nem szabadna, de halkan elnevetem magam, miközben a fejét simogatom és hagyom, hogy addig öleljen magához, amíg csak akar, hiszen az én szívemet is melengeti ez az egész helyzet, hogy a testvérem képes ennyire halálra rémülni, ha felmerül a lehetősége annak, hogy valami rossz történik velem.

- Minden rendben, elintéztem - vonul be apa, mögötte anyával, aki aggódva méreget. - Megöltem.

- Micsoda? - kapom felé a fejem hirtelen, mire az öcsém összerándulva kap utánam. - Miért ölted meg?!

- Hát, mert... bejött volna a házba, ezek a pókok veszélyesek, Mira, még jó hogy csak a kertben volt. Ugye nem értél hozzá?

- Nem - szorítom össze a szám. - Nem kellett volna megölnöd!

- Akkor mit kellett volna csinálnom vele? - próbálja elrejteni a mosolyát, de a komor pillantásomat semmi sem kerüli el.

- Elvinni!

- És hova, meg hogyan? Segítettél volna?

Elhallgatok, meglágyulnak a vonásaim és visszarogyok Luke karjai közé. Lassan összeszedi magát, megdörzsöli az arcát, mire mindkét szülőnk arcára kiül a meglepetés, de egyikük sem szól semmit, amikor elhalad mellettük és felszalad a lépcsőn. Követem, és ezt tudva nyitva hagyja nekem a szobája ajtaját, engedélyt adva nekem, hogy bemenjek, de igazából akkor is mindig bementem, ha az orrom előtt csapta be az ajtót.

- Luke? - csukom be magam mögött. 

- Nincs semmi baj - válaszolja meg a fel nem tett kérdésem, és biztatóan rám mosolyog. - Tényleg csak megijedtem, hogy valami nagyon rossz történt veled, Azt nem élném túl - rázza a fejét, és beletúr a hajába, majd hozzám lép és megpuszilja a homlokom. Nem tudok mit mondani, és nagyon azt hiszem, nem is szükséges, csak én csodálkozok el mindig azon, mennyire odaadó, gondoskodó testvérem van, és az első kérdés, amire választ kell találnom, hogy én is ilyen vagyok-e.

~Niall Horan~

A szüntelen napsütés és meleg után lehangoló, hogy Londonban szakad az eső, és egy halvány napsugár sem tör át a felhőkön. Minden szürke és lehangoló.

Felmarkolom a csomagom és a lehető legkevesebb feltűnést keltve igyekszem átvágni az emberek között, hogy kijussak a reptérről Harry autójáig. A szemembe húzom a sapkám és senkinek nem nézek az arcába, így amikor bepattanok a rég látott göndör hajú barátom mellé, egy megkönnyebbült sóhajtás hagyja el a szám, nem hiszem, hogy képes lettem volna most bárkivel is jópofizni.
- Szia - köszönök, fiúsan megöleljük egymást, és hátba vereget.
- Hogy telt az út? - Hogy vagy? Hogy van Mira? Mi történt? Hol van Liam? Rengeteg kérdést feltehetne, mégis csak ennyi hagyja el a száját.
- Jól - dörzsölöm meg az arcom. - Csak már megint ez a borzasztó időeltolódás - gondolok arra, hogy Sydneyben nappal volt, amikor felszálltam, és most itt is nappal van.
Együtt érző pillantást vet rám, majd kiáll a parkolóból és bearaszol a többi autó közé, míg én magamban elmormolok egy imát, hogy ne kerüljünk dugóba.
- Mi újság Ausztráliában? - szerencsére tökéletesen jól tudom megfejteni az ilyen burkolt célzásokat tartalmazó mondatokat, csak most nem igazán szeretnék válaszolni rá.
- Minden rendben - kockáztatok meg egy mosolyt, amíg Miránál voltam folyamatosan beszéltem valamelyikükkel, amíg épp zuhanyzott, vagy valami csoda folytán nem volt a közelemben. Azt viszont elfelejtettem megemlíteni a barátaimnak, hogy időközben akárhogy is igyekeztem leküzdeni az érzéseim, beleszerettem ebbe a lányba, és egy ideig elhittem, hogy ezt viszonozza is.
- Megálljunk valahol kajáért? - teszi fel az újabb kérdését, amire hevesen bólogatva válaszolok. Furcsa, de egyáltalán nem érzem jól magam, zavar, hogy szakad az eső és hideg van, és zavar, hogy ha kipillantok az ablakon nem az óriási víztömeget látom a távolban, hanem az épületeket. Szeretem Londont, és szeretek itt élni, most viszont nem találom a helyem, és ez így van akkor is, amikor egy zacskó csirkével, a táskámat magam után cibálva, Harryvel a nyomomban belépek a házamba, amit most kényelmetlenül nagynak találok.
A bőröndömet egyszerűen a nappaliban hagyom, a nappaliban már ledobtam a cipőm, és most a harmadik helyre, vagyis  a kanapéra dobom a dzsekim, miközben a konyha felé igyekszek. Haz csatlakozik hozzám, miután gondosan levette a kabátját és a csizmáját, úgy ül le az asztalhoz, hogy tudom, válaszolni fogok a kérdéseire akár akarok, akár nem, úgyis kiszedi belőlem, ennek viszont a pozitív oldala, hogy ha nem akarom, nem is fogja tovább adni a többieknek amit elmondok.
- Kérsz? - nyújtok felé egy doboz kólát, de csak tagadóan rázza a fejét.
A még meleg csirkémmel, és a felé kínált kólával ülök le vele szemben, és gyorsan a számba tömök egy nagy falatot, amikor kinyitja a száját.
- Szóval, mit keresel itt?
- Én is örülök, hogy újra láthatlak - jegyzem meg teli szájjal, csak mert ezután legalább 10 percig magyarázkodni fog, hogy nem úgy gondolta.
- Nem úgy értettem - nyílnak kicsit nagyobbra a szemei, és hátratúrja hosszú haját. - Örülök, hogy itthon vagy, csak azt hittem, hogy még Mirával maradsz, mert hallottuk, hogy mit rendelt el Simon, de akkor rendben van? Mármint, nem borította ki?
Hirtelen nem tudom, mire gondol, kiboríthattam én, Liam, Simon, túl sok lehetőség van ahhoz, hogy csak így tudjam, éppen kiről van szó, de ezt nem mondom el, csak megrázom a fejem. Mira nem volt kiborulva, vagy ha igen, nem annyira, hogy nélkülem ne tudná megoldaná, értelemszerűen akkor nem is jöttem volna el, ha tudom, hogy szüksége van rám.
- Nem - vonom meg a vállam.
- Tényleg nem azért mondtam...
- Tudom - mosolyodok el. - Ne aggódj, csak vicceltem.
- Hiányoztál - nyögi hirtelen, kíváncsian emelem fel a fejem, az államról lecsöpög a szósz. - Mióta vége lett a turnénak teljesen széthúztunk, te elmentél, Liam magába zárkózott, és így már semmi sem olyan, mint volt.
Lehajtom a fejem, válasz helyett ismét a számba tömködök egy villányi köretet, pont azt csinálom, mint Mira, ha nem akar válaszolni.
- Próbálom megoldani - nyelem le a falatot, és a villámmal szurkálni kezdem a húst. - De ahhoz nem csak én kellek.
- Ha Liam is hazajött, talán csinálhatnánk valamit, elmehetnénk nyaralni - veti fel az ötletet.
- Én benne vagyok - mosolygok rá. Számomra valóban nincs semmi akadály, a kérdés az, hogy vajon Liam mennyire dühös, az eddig látottak alapján iszonyúan.
- Történt valami, ugye? - kérdezi kissé lehalkítva a hangját. - Veled és Mirával, amiért most itt vagy.
- Harry - túrok a hajamba, elfeledkezve a maszatos kezemről - pont azért vagyok itt, hogy ne történjen semmi.
...ami eddig nem történt meg.
Kivételesen nem firtatja, nem tesz fel több kérdést, én pedig nyugodtan magamba lapátolhatom a ebédem, viszont amikor kidobom a dobozt, és a mosogatóba hajítom az evőeszközöket újból megszólal.
- Szerinted újból együtt lesznek? - kérdezi óvatosan.
- Igen- jelentem ki magabiztosan, a válaszon még ő is meghökken, főleg, hogy az előbb deríthetett fényt rá, hogy igenis történt valami köztünk Mirával, valami, ami elakadó lélegzetvételekkel kezdődött, ha nem nyomtam elég gyorsan puszit az arcára, és egy autóban végződött. Ennek ellenére pont én mondom, hogy együtt lesznek, még úgy is, hogy a szívem egy apró rése belesajdul a gondolatba.