2016. január 7., csütörtök

82.rész Lemondás

Sziasztok! :)
Csodálatos módon sikerült tartanom magam a megszokott csütörtöki időponthoz annak ellenére, hogy ismét iskola van, így most meghoztam az év első részét. Remélem, tetszeni fog nektek! :)
N. x

A konyhában valami csörömpölve a padlóra esik, a szemeim kipattannak és zavartan tekintek körül. Az egész testem szörnyen zsibbadt, amit nem is csodálok, mert kényelmetlenül összekucorodva aludtam, az egyik karfán a fejemmel, a másiknak nekifeszítve a talpam. Zavartan pislogok, a zaj megszűnik, de hallom a matatást, és az összegyűrődött ágynemű, valamint a lepedőbe belevésődött testforma árulkodik róla, hogy nem is olyan régen valaki még ott aludt, és valószínűleg ez az illető garázdálkodik a lakásomban.
Túl korán van, és a kényelmetlen éjszaka után még nem tértek vissza az emlékeim, elnyomok egy ásítást, és kinyújtom a lábaim.
- Niall? - dörzsölöm meg az arcom, és kicsit megemelkedek. - Mit akarsz tönkretenni?
A szöszi barátomra számítok, aki valami olyan kedves szándékkal szedi szét a konyhám, mint hogy reggelit készítsen, vagy kávét főzzön kettőnknek, de a borzas szőke haj, és a néha szinte világítóan fehér bőrű háta helyett Liam arcával találom szemben magam. Az alsó ajka kicsit duzzadt, jól láthatóan megrepedt, a jobb szeme alatti kékeszöld folt most sötétebb, sérült kezében egy poharat tart.
- Ó.. - szalad ki a számon, és nagyot nyelek. Lassan bekúsznak az agyamba a kiesett emlékek, és az arcomat forróság önti el, a gyomrom összezsugorodik. - Bocsi, én...
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek, innom kellett valamit - mondja közömbösen.
- Semmi baj - fészkelődök. Furcsa vele beszélgetni, furcsa őt itt látni, ahogy egy poharat szorongat a konyhámban, ráadásul úgy, hogy csak alsónadrágot visel. Határozottan biztos vagyok benne, hogy volt póló rajta, amikor hajlandó volt lefeküdni, de úgy tűnik, lekerült róla.
Kínos csend áll be, nem jön közelebb, a konyhában marad, és hallom, hogy újból megtölti a poharát ásványvízzel.
Felállok, szétcsúszott csigolyáim ropogással ugranak a helyükre, az arcom grimaszba torul ahogy észreveszem, hogy teljes ruházatban töltöttem az éjszakát, de így legalább nem kell zavarba jönnöm előtte a pizsamám miatt, és még véletlenül sem Niall pólójában mászok elő.
Megpróbálok zavartalanul közlekedni, elvégre ez az én otthonom, kikerülöm, és kávét kanalazok a kávégépbe.
- Kérsz? - kérdezem, hátratúrom a hajam, de az ujjaim kócos gubancokba akadnak. Szörnyen nézhetek ki.
Válaszul halkan hümmög, ha akarnék, rátámadhatnék, hogy ebből nem jövök rá semmire, de felesleges lenne, mert tudom, mit jelent, és nem akarok veszekedni.
Próbálom elfoglalni magam, amíg fő a kávé kiöblítem a bögréket, habár nagyon jól tudom, hogy makulátlanul tiszták, előszedem a tejport és az édesítőt nekem, cukrot neki. Nem kell mondania, hány kanállal kér, mert tudom, és ettől furcsa sajgást érzek a mellkasomban még akkor is, amikor felé nyújtom a bögrét.
- Köszönöm - veszi el, közben rám sem néz. Azt hiszem, elmondhatom, hogy rengetegféle helyzetbe kerültünk már mi ketten, de ilyenbe még sosem, egyikünk sem tudja, mit mondjon, vagy mit csináljon.
A gőz fölé hajolok és hagyom, hogy simogassa az arcom, és most viszont érzem magamon a tekintetét, amikor pedig óvatosan felpillantok, egy kis mosoly játszik az ajkán.
- Folyton ezt csinálod - jegyzi meg. Nagyot nyelek, óvatosan a számhoz emelem a bögrét és aprót kortyolok, de még így is égeti a szám. Elhatározom, hogy beszélni fogok hozzá, ha ő is hajlandó beszélni, mert én képtelen vagyok elviselni ezt, nem tudom szótlanul kerülgetni és nem nézni egymásra.
- Nem érzed rosszul magad? Kérsz valami gyógyszert? - nyúlok a szekrény felé, ahol a különféle bogyóim vannak. Az ajkamba harapok, talán így azt hiszi, hogy gondoskodni akarok róla, és aggódok miatta, a kezem megáll a fogantyún, mert így van, gondoskodni akarok róla.
- Már megtaláltam - mindkét kezem újra a bögre köré fonom, és a barna folyadékba bámulok. - Sajnálom, hogy neked kellett értem jönnöd.
Megrázom a fejem, a hajam egy része velem együtt mozog.
- Semmi baj, be kell majd menned, hogy kihallgassanak...
- Tudom - szakít félbe - Simon is telefonált, mindkettőnket látni akar.
- Nagyon dühös? - kérdezem óvatosan, a csípőm a pultnak döntöm, ő pedig körülbelül 1 méterre áll tőlem. Ideálig esetben nem lenne köztünk távolság, 1 milliméter sem, nemhogy ennyi.
- Rám - vonja meg a vállát. - Azt nem tudom, hogy tőled mit akar.
Aprót bólintok, majd szólásra nyitom a szám, mielőtt megijednék.
- Sajnálom, amit mondtam.
Meglepetten néz rám, ugyanakkor a szemei egy kicsit elsötétülnek.
- Ne foglalkozz vele - mondja hűvösen, majd kiissza a bögréje tartalmát, és mellém lépve elöblíti. A karja egy röpke pillanatra az enyémhez ér, és ez számomra elég arra, hogy emlékek törjenek fel, olyanok, amik ebben a konyhában játszódtak. Együtt mosogattunk, ha csináltam valamit bejött, és átölelte a derekam, a csípőm kellemetlenül nyomódott a pult széléhez, mígnem felkapott és ráültetett.
Vitába szállnék, megmondanám, hogy nem kellett volna azt mondanom, mert ezért ment el, és került bajba, de nincs kedvem előtte bizonygatni, hogy az én hibám volt, főleg, ha látszólag nem is érdekli az egész.
Ellököm magam a pulttól és a bögrével a kezemben bemasírozok, a pólóját a földön találom meg, de mielőtt lehajolnék, hogy felvegyem, egyszerűen átlépem, és a saját szekrényemhez megyek. Felkapom a telefonom és elszörnyedek a korai időponttól, még csak fél 8 van, és talán hajnali 3 óra is lehetett, mire elaludtam, viszont arra nincs esély, hogy befészkeljem magam a helyemre és igazán pihentető, kényelmes álomba merüljek.
Kinyitom a szekrényt, és a felső polcról egy rakás póló zuhan a fejemre, nem nehéz kitalálnom, kinek a tulajdonába tartoznak, mert az én ruháim rendezett kupacban vannak a helyükön, ellenben Niall pólóit hiába hajtogatom, 3 fehér póló közül mindig azt akarja, ami legalul van, és ezért feltúrja az egészet. Sóhajtva guggolok le, újrahajtogatom őket és a helyükre teszem, közben teljesen elfelejtkezek Liam jelenlétéről.
- Szóval akkor ő hivatalosan is itt lakik - mormolja, mire összerezzenek.
- Amíg itt van - mondom, csupán csak azért, hogy ne élje bele magát abba, hogy igaza van.
Kiveszek egy nadrágot, és leakasztok az egyik vállfáról egy mintás, fehér inget, próbálok közömbösnek tűnni, amikor kihúzom a fehérneműs fiókom.
- Az alsógatyáit is a tied mellett tartja? - mély levegőt veszek és az ajkamba harapok. Talán még mindig részeg egy kicsit, de igazság szerint részegen nem volt ilyen, egy idő után nem. - Bár, ha úgyis szabad pályája van a bugyidhoz, akkor...
Felmarkolom ami a kezembe kerül és teljes erőből hozzávágom, majd megpördülök, zoknik, csipkés melltartók és bugyik hevernek előtte, és valami, amit először nem ismerek fel, majd nagyra nyílnak a szemeim, egyúttal elöntik a könnyek. Az arcáról először sértettség és düh olvasható le, majd észreveszi mit bámulok, mielőtt újra szólásra nyitná a száját és mondana valami kötekedőt, helyette egymáshoz préseli az ajkait, és lehajtja a fejét.
Felkapom a földről az apró ruhácskát és magamhoz szorítom az összes többi ruhadarabbal együtt, a kezemért nyúl, de lerázom magamról, és bevágom a fürdőszoba ajtaját, a biztonság kedvéért a kulcsot is rázárom, mert tudom, hogy egy csukott ajtó, és a privát szféra fogalma nem tartja vissza.
A ruháim a padlóra hullanak, míg én a kád előtt esek földre, nekitámasztom a hátam és belezokogok a ruhácskába, ami alig nagyobb a tenyeremnél. Alice szavai jutnak eszembe, hogy nem én tehetek róla, és nem is ő, hiába akarom hibáztatni érte. Beszívom az orromon a levegőt, és hangosan kifújom, nem zuhanhatok vissza oda, ahonnan kimásztam, csak azért, mert most idejött, nem kezdhetem elölről az egészet, mert másodjára nem fogom tudni végigcsinálni. Kintről egy hangos dübbenést követően káromkodás hangzik fel, majd csend, vagy csak a további hangokat nem hallom, azért remélem, hogy nem a bútoraimon tervezi kitölteni a dühét.
10 perccel később a tükör előtt állok, a könnyeimtől nedves rugdalózó a mosásra váró ruhák tetején hever, az arcom kipirult, és csöpög róla a hideg víz, de már megnyugodtam, nem kapkodok levegő után, nem sikoltozok, megnyugodtam, méghozzá egyedül, Niall nélkül. Megtörlöm az arcom, majd aprólékosan, mindenre figyelve sminkelem ki magam, csak azért, hogy húzzam az időt és ne kelljen kimennem, de amikor már a hajam is rendezett fürtökben omlik alá, nem tudok más okot találni arra, hogy bent maradjak, kivéve azt, hogy nem akarom látni, de ez az én lakásom, és nem nekem kell elmennem.
A sírás nyomai már egyáltalán nem látszódnak rajtam, amikor kilépek a konyhapultnak támaszkodva áll és a kezében ismét egy pohár vizet szorongat, tudomást sem véve róla az ágyhoz megyek, hogy rendbe rakjam.
- Sajnálom - sóhajt fel mögöttem, mielőtt megérezném magamon az ujjait szembefordulok vele, hogy ne érjen semmilyen váratlan és nem kívánt érintés.
- Oké - nézek rá, konokul a szemébe meredek. - Nem baj, de ettől fogva, ha nem tudsz normálisan, megjegyzések nélkül beszélni hozzám, akkor fogd a cuccod és ülj az ajtó előtt, vagy menj, ahova akarsz, mert ez az én lakásom, és nem tűröm el a megjegyzéseidet se rólam, se Niallről! Hálás lehetnél, amiért kihoztalak a rendőrségről, és itt tölthetted az éjszakát! Azt hiszem, ezek után semmi jogod nincs, hogy beleszólj, hová pakolom a legjobb barátom cuccait, főleg úgy, hogy nélküle már levetettem volna magam az erkélyről!
Meglepetten pislog, végül nem mond semmit, csak összezárt ajkakkal bólint, én pedig folytatom, amit eddig csináltam. Ha őt meglepte az én kirohanásom, engem a hallgatása, és az, hogy nem vág vissza, vagy rongyol el dühösen, ahogy tegnap is tette.
Felkapom a telefonom, az elsődleges célom felhívni Niallt, vagy legalább az öcsémet, de túl korán van hozzá. Annyi minden történt az éjszaka folyamán, hogy teljesen elfelejtkeztem a feltöltött dalomról, így meglep az az őrület, ami twitteren fogad, annak ellenére, hogy a dalom nem olyan, mint amit eddig hallhattak tőlem, és nem is túl pörgős. Ahogy látom, tetszik nekik, de nem is igazán a dalnak örülnek, hanem a "visszatérésemnek", ami külön megmelengeti a szívem.
- Mira? - a szemöldököm akaratlanul is összeszalad az óvatos, gyengéd hangra. - Elmondhatom amit szeretnék? Utána elmegyek, ha azt akarod.
Leeresztem a telefonom, próbálom elrejteni az arcomra kiülő megdöbbenést, és a hirtelen támadt zavart.
- Tudom, hogy tegnap rosszul kezdtem, és hogy ezzel az egésszel valószínűleg még rosszabbak lettek az esélyeim, de kérlek, hallgass meg!
Habozok, nem gondolom, hogy azok után, amiket most mondott, megérdemelné, hogy leüljek vele és végighallgassam, de eszembe jut az éjszaka, ahogy próbált magához csalogatni, kérdéseket tett fel, és elmondta, mennyire hiányzok neki, ami után az ágy mellett gubbasztva simogattam a haját és az arcát. Nem biztos, hogy készen állok erre a beszélgetésre, Niall nélkül nem, de én is sort akartam keríteni rá, én magam akartam Londonba menni, csakhogy akkor, amikor késznek érzem rá magam, de még nem érzem ezt.
Aprót bólintok és leereszkedek az ágyra, a telefonom szorosan a markomba zárom, hogy legyen mivel lefoglalnom a kezeim. Leül mellém, meglepett és csodálkozó a pillantása, de nem szól semmit, csak leül, és egy ideig a sebesült kezét piszkálja.
- Azt remélem tudod, hogy amikor bementem hozzád a kórházba, nem azért volt, mert tudtam, hogy...
Tágra nyílnak a szemeim, nem akarom, hogy kimondja, nem akarom hallani az ő szájából is, és ezt valószínűleg észreveszi, mert nem fejezi be a mondatot.
- Amikor a stadionhoz értem, te már bent voltál a mentőben, fogalmam sem volt róla, hogy mi történt, ezt nem mesélte el Niall?
- Lehetne, hogy kihagyod belőle Niallt? - csattanok fel. - Elegem van belőle, hogy megpróbálsz mindent a nyakába varrni! Nem tudod, hogy...
- Oké - szakít félbe - Bocsánat!
Összeszorítom a szám, komolyan megpróbálnék figyelni rá, és meghallgatni, de akárhányszor felhozza Niall nevét, és megpróbál valamit rákenni, elveszítem a fejem.
- Szóval - vesz mély levegőt, majd folytatja. - Azért mentem oda, hogy bocsánatot kérjek, mert bár későn, de rájöttem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el, és...
Az asztalra helyezett telefonja egyenesen a mondat közepébe vág, idegesen a hajába túr, mindketten látjuk, hogy a hívó Simon.
- Nem veszed fel? - nézek rá kérdőn, mert nem nyúl hozzá.
- Nem.
- De Liam, már így is pokolian dühös lehet!
- Akkor dühöngjön még egy darabig, nem fogok vele csevegni, amikor te végre hajlandó vagy meghallgatni engem!
Felkapom a telefonját, de mielőtt felvehetném kiveszi a kezemből, és egy dühös pillantás után hajlandó a füléhez emelni.
- Igen? - morogja, még én is hallom Simon dühös, ellentmondást nem tűrő hangját. Ritkán ilyen, legfőképp velem, és valószínűleg velük sem sűrűn viselkedik így, legalábbis Liam meglepett arckifejezéséből ítélve. Nem érdemes szembeszállni vele, ő mégis megteszi. - Most nem jó.
- Nem érdekel, hogy jó-e, vagy nem, azt mondtam, hogy idejöttök!
Összerezzenek, Simon valóban pokolian dühös, csak azt nem tudom, hogy rám miért.
- Később odamegyek, most nem - nem hallom a választ, viszont Liam dühösen szólal fel. - Simon, nem megyek most oda! A fejmosást megkaphatom később is, de Mira...
Hitetlenkedve felnevet, majd dühösen végigszánt a haján, és kinyomja, a keze remeg, én pedig várom a pillanatot, amikor a falhoz csapja a készüléket, de ne ez m történik meg.
- Kint vár egy kocsi - közli - Cowell elrendelte, hogy most azonnal menjünk be hozzá.
- Oké - fonom magam köré a karjaim, és felállok.
- Várj - kapja el a könyököm, nagy szemekkel nézem a pontot, ahol érintkezünk, de ennek ellenére sem enged el, én pedig valamiért nem mozdulok. - Ugye meghallgatsz, ha befejezte?
- Nem tudom, készen állok-e erre a beszélgetésre, Liam - nyelek nagyot, és óvatosan elhúzom a kezem.
Miközben felöltözik összedobok két szendvicset, mert a gyomrom morgolódva jelzi, hogy nagyon rég volt az utolsó étkezésem, és ő is éhes lehet, félig becsomagolom őket, majd bátortalanul felé nyújtom az egyiket. Egyszerűen képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni őt, ugyanez volt éjszaka, hiába bánt meg, hiába húz fel és készít ki, lettem miatta egy lelki roncs, nem tudok nem törődni vele, ha a közelemben van. Hálásan veszi el tőlem, bár csak megköszöni, mégis úgy néz rá, mintha valami kincset adtam volna neki, és úgy harap bele, mintha nem csak kenyér lenne, hanem egy komplett éttermi menü.
Bezárom az ajtót, majd együtt ballagunk a lift felé, azonban ahogy belépünk úgy érzem magam, mintha bezártak volna egy dobozba. Megáll a számban a falat, nem tudok elég messze lenni tőle, a pulzusom pillanatok alatt az egekbe emelkedik, imádkozva nézem a csökkenő számsort, hátha egy pillanat alatt a földszinten találjuk egymást. Szerencsére nem szólal meg, de még így is szinte menekülnék, amikor végre leérünk.
A ház előtt egy fekete autó parkol, amikor kilépünk az ajtón, félszemmel észreveszek egy villanást, de nem tudom behatárolni, honnan ered, viszont Liam is arra forgatja a fejét. Nagyszerű, lefotóznak minket együtt. bár azt hiszem, már mindegy, úgyis mindenki tudhatja, hogy a rendőrségről hoztam haza. Fotózzanak, de a találgatásokat nem értékelem, márpedig már biztos volt idejük elméleteket gyártani az embereknek.
Kinyitja előttem az autó ajtaját, folyamatosan lágyítja meg a szívem, pedig nem olyan rég még bántott, és haragudnom kellene. Bekötöm magam, majd a másik oldalról beszáll ő is a kocsiba, és csend borul ránk, mindketten az ablakon bámulunk ki, mígnem a szállodához érünk, ahol Simon megszállt. Hiába próbálom kitalálni, velem vajon mi baja lehet, nem tudok rájönni, nem csináltam semmi rosszat, hacsaknem tud arról, ami Niallel történt köztünk, és nem helyesli.
Biztonsági őrök kísérnek be minket, holott senki nincs a hotel körül, akit érdekelné a parkolóban megálló autó, amiből kiszállunk. Ezúttal viszont nem maraduk kettesben a liftben, egészen Simon ajtajáig kísér minket az egyik férfi, majd bekopog helyettünk, Simon pedig pont olyan dühös, amilyen a telefonban volt, vagy még rosszabb.
- Gyertek be! - morogja, majd miután belépünk becsapja mögöttünk az ajtót, és nem habozik. - Van fogalmad róla, mégis mi a francot csináltál, Liam?!
- Aha - vonja meg a vállát.
Tágra nyílt szemekkel figyelem Simont, tényleg sosem láttam még ennyire dühösnek.
- Nem, fogalmad sincs róla! - harsogja. - Az az ember komoly bajt hozhat a fejedre, még inkább Miráéra!
- Drogot adott neki - csikorgatja a fogát, egymás szemébe merednek, szinte észre sem veszik, hogy én is jelen vagyok.
- Annak már rég vége!
- Nem! - üvölti, tágra nyílt szemekkel hátrálok egy lépést. - Valami fizetséget várt el tőle, és szerintem az nem pénz lett volna!
- Ez az ember valami drogbanda tagja, honnan tudhatjuk, hogy nem állnak bosszút azért, mert most lecsukják azt, amelyiket megverted?!
Erre nem válaszol, látom, hogy összeszorítja az állkapcsát, a nyakán kidagadnak az erek.
- Simon bácsi - abban a pillanatban ahogy megszólítom tudom, hogy jobb lett volna csendben maradnom, de ha már elkezdtem, akkor végig is mondom. - Az én hibám volt.
- Nem, nem volt, Mira - sziszegi Liam, de Simon azonnal robban is.
- Pont ez a baj! Hogy veletek mióta együtt vagytok, vagy épp játsszátok ezt a huzavonát, csak a baj van! Külön-külön is elintézitek, hogy botrány legyen körülöttetek, együtt pedig főleg! Nem győzöm tisztára mosni a neveteket, ennek ellenére újból és újból esélyt adok, de ahelyett, hogy hálásak lennétek, még úgy is csak a bajt csináljátok, hogy állítólag már nem vagytok együtt! Ennek most van vége, popsztárocskáim! - nem tudom, mit jelent ez, de elhallgatok. - Nyilvánvalóan csak rossz hatással vagytok egymásra, és ez már bőven megmutatkozott, nem vagyok hajlandó végig nézni, ahogy tönkreteszitek a karriereteket a baromságaitokkal, úgyhogy most kimondom, és ezentúl nem érdekel, ti mit akartok, ha ti nem tudtok véget venni ennek az egészségtelen "kapcsolatnak", akkor majd én megteszem! Nem fogtok többet találkozni!
Nagyokat pislogva nézek, értem minden szavát, és ha elgondolkozok, tényleg mindig csak a gond volt velünk, az első pillanattól kezdve, hogy ismerjük egymást, csak problémát okozunk egymásnak, és körülöttünk mindenkinek.
- Ezt nem csinálhatod, a magánéletünkbe nem szólhatsz bele! - száll szembe vele Liam, és bár dühös, a szeméből kétségbeesettség sugárzik.
- De csinálhatom - bólint komoran Simon, már nem kiabál. - Vége van, mindkettőtöknek jobb lesz egymás nélkül.
- Azt hiszed, megakadályozhatod, hogy akkor lássam, amikor akarom? - int felém a kezével, de közben Simon arcába mered.
- Igen.
Hitetlenkedő nevetéssel szánt végig a haján, majd felém fordul, és tágra nyílt szemekkel néz rám, azt akarja, hogy mondjak valamit, de már nem tudok. Fáradt vagyok, és elegem van ebből az egészből.
- És te erre nem mondasz semmit? -  teszi fel a kérdést, amit vártam, majd amikor nem szólok újra kiabálni kezd. - A rohadt életbe, Mira! Esélyt sem adsz nekem, hogy megmagyarázzam, egyszer sem hallgatsz végig! Ha eddig nem tetszett valami, akkor te követelted a legjobban, hogy úgy legyen, ahogy te akarod, most meg nem szólsz semmit?!
- Változtatna valamin? - nézek rá.
- Igen!
- Nem - rázom meg a fejem. - Ha most hisztériáznék, akkor minden úgy lenne, ahogy TE akarod! Tudod, ha meghallgatnálak, és megbocsátanék, attól még minden ugyanaz lenne, mert mi ketten ugyanazok az emberek vagyunk, akik csak hülyeségeket csinálnak egymás miatt, egymásért, vagy éppen egymással!
- Nem, ez nem igaz - rázza tagadóan a fejét. - A te hibád, hogy ezt mondja! - esik neki Simonnak, a szemébe könnyek gyűlnek és végigfolynak az arcán, a hangja elcsuklik, a torkom és a szívem összeszorul, az ajtó felé menekülök, úgy érzem, hogy nem tudok tovább egy helyiségben tartózkodni vele. Tudom, hogy mondhat akármit Simon, és parancsolgathat, részemről egyik se fog semmit sem érni, ha látni akarom, vagy együtt akarok lenni vele, de most elegem van, és nem tudok szembeszegülni. Az érzéseimet egy olyan kavalkádhoz tudnám hasonlítani, mint egy festő összemaszatolt palettája. A piros, azaz a dühöm, összekeveredik a kékkel, ami a vágyakozásom iránta, a fehér az emlékeim kettőnkről, az összes szép pillanatunk, minden apró simítás, csók, nevetés, a belekeveredő zöld szín Niall, a sárga minden, amit valaha ő adott nekem, a feltétel nélküli szeretete, a hűsége, védelme, ezt az egészet vastag feketeség öleli körbe, a gyászom, a bánatom, az összetört szívem, Liam meggondolatlan szavai. A csap alá kell dugnom, és tisztára mosni az életem palettáját, majd elővenni egy új vásznat, és csak az egyik színnel festeni rá először, különvenni Niall és Liam színeit, és nem keverhetem össze a kettőt, mert akkor az egésznek semmi értelme nem volt. De jelenleg csak gondolkozok az új vásznam lehetőségén, és nem tudom, milyen színnel kezdhetnék, annyira különböznek, mindkettőjüket szeretem, de nem tudom, hogyan, erre kell rájönnöm, csak nekem, egyes egyedül.
Tudom, hogy Simon hazaküldi Liamet, és ő valószínűleg haza is megy, ha kell, hazarángatják, csak hogy a felfedezőnk bizonyíthassa, hogy az van, amit ő akar, mégsem tudok visszafordulni, és legalább rendesen elbúcsúzni tőle. Lehet, hogy sajnálom, és fáj, hogy sír, elkeseredett, és ennyire reményvesztett, és azzal, hogy nem segítek rajta, a saját fegyverét fordítom ellene, azt, amit akkor szegezett a fejemnek, amikor kimondta a "nem" szót, de képtelen vagyok megfordulni, képtelen vagyok megbirkózni saját magammal, és a teljesen zavaros érzelmeimmel.
Az autó, benne a sofőrrel, szerencsére még mindig a hotel előtti parkolóban van, talán épp azért, hogy hazavigyen, mert nem ellenkezik, amikor kijelentem, hogy haza akarok menni. Szeretném magamra zárni az ajtót, bocsánatot kérni Nialltől, és... nem tudom, gondolkodni, elmenni Alice-hez az időpontomra, és a segítségét kérni, hogy ne roppanjak bele ebbe ismét.
A kulcsom megakad a zárban, majd nagy meglepetésemre amikor lenyomom a kilincset, az ajtó gondtalanul kinyílik. Egy pillanatra elfog a rémület, eszembe jutnak Simon szavai, amiket Liam fejéhez vágott, hogy majd Ryan társai megbosszulják rajtam a tettét, azonban drogdílerek helyett csak egy személy fogad. Gondolkodás nélkül a nyakába vetődök, megnyugszom, amikor átöleli a derekam és legalább olyan erősen magához ölel, mint ahogyan én szorítom őt.
- Ne haragudj rám! - suttogom, arcom a vállához érintem. Megfogadom, hogy nem fogok sírni, se most, se máskor.
- Csak aggódtam - nyel nagyot. - Jól vagy? Hol van Liam? Luke elmondta, mi történt, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem hagytad bent.
- Jól - bólintok aprót, majd a hajamba túrok. - Simon tulajdonképpen eltiltott minket egymástól.
- Tessék? - tol el kicsit magától, döbbent tekintettel fürkész.
- Kiakadt, és elmondta, hogy velünk csak a baj van - vonom meg a vállam, és elhúzom a szám - a helyünkben szakított, vagy... Nem tudom.
- Csinálhat ilyet? - pislog rám zavartan.
- Azt hiszi, de ha vele akarnék lenni, abban még Simon Cowell sem tudna megakadályozni.
- Nem értem - motyogja. - Akkor most mi van köztetek?
- Semmi - fonom magam köré a karjaim. - Nem tudom, mit akarok már - rázom a fejem, a válla fölött megpillantom a táskáját, és a nyitott szekrényajtót. - Elmész?
Vonakodva bólint, a szám hirtelen kiszárad, és a tüdőmbe áradó levegő oxigéntartalma nem jut el az agyamig. Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy egyszer majd megun és elmegy, én pedig egyedül maradok. Megint.
- Niall, én... - lehajtom a fejem, mély levegőt kell vennem, hogy ne sírjam el magam. - Kérlek, ne haragudj! Tudom, hogy dühös vagy, éjszaka mondtad, de esküszöm, hogy szándékosan nem bántanálak, csak idejött és hirtelen nem tudtam, mit csinálok.
- Ne aggódj, Mack, nem ezért megyek el - ölel magához gyengéden, a kezét megnyugtatóan végighúzza a hajamon. - Gyere, üljünk le, és beszéljük meg ezt az egészet.
Az ajkamba harapok, ez az a mondat, ami sosem hangzott el Liam szájából, és valószínűleg az enyémből sem, pedig kellett volna.
Magam alá húzom a lábaim, Niall leül az ágy szélére és a kezébe fogja az én kezem, apró köröket rajzol a tenyerembe.
- Sajnálom, ha bántottalak - remeg meg a hangom. Őt sosem akartam bántani, de ezek szerint mégis sikerült, és ez belülről mardosni kezd.
- Mack - mosolyodik el, és a szemembe néz. - Ne kérj már bocsánatot.
- De én nem akartam - csuklik el a hangom. Feljebb mászik hozzám és az ölébe von, majd velem együtt elnyúlik az ágyon, pont ott, ahol a végén minden éjjel kikötöttünk, hiába kezdtük az éjszakát az ágy két végében.
- Tudom, Mira - motyogja a homlokomra, majd ajkait puhán hozzáérinti. - De te nem okozol fájdalmat nekem.
Halkan, de kicsit sem nőiesen felhorkantok.
- De elmész, pont azután, hogy Liam megjelent itt.
- Igen - bólint aprót. - De azért megyek el, hogy ne csináljak több hülyeséget. Mira, azt hiszem, hazudtam neked, amikor megkérdezted, hogy szerelmes vagyok-e beléd - a szemeim nagyra nyílnak, a szívem hevesebben kezd dobolni, ugyanakkor a torkomat kellemetlenség szorítja el. - Mert az vagyok.
- Niall...
- Hallgass végig - simogatja meg az arcom szelíden. - Nem tudom, mikor kezdődött, és azt sem, hogy ez olyan-e, amilyennek lennie kellene, de valahogyan szerelmes vagyok beléd, mindenbe, amit csinálsz, és abba, hogy neked szükséged van rám, de nem akarom Liamet pótolni. Mack, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akarom megismételni az éjszakát az autópályán, mert akarom, és nem engedném, hogy olyan hamar vége legyen. Egy ideig Liamre gondoltam, hogy ezt nem szabad, azután arra, hogy bár mehetnénk tovább, és ez az, amiért muszáj elmennem. Nem tudom garantálni, hogy ha legközelebb megcsókolsz, vagy én csókollak meg téged, és nem ellenkezel, akkor nem ragadom meg az alkalmat - végig hozzám beszél, az arcomat fürkészi, nem rejt el semmit előlem. - De nem akarom ezt csinálni, és te sem. Végig csókolóztunk egy éjszakát, Mack, ami után megjelent Liam, és mintha elfelejtetted volna, hogy létezem.
- Nem - motyogom könnybe lábadt szemekkel.
- Tudom, hogy nem - simít végig az arcomon. - De én sosem fogom tudni pótolni őt, és nem tudnám elviselni, ha ezentúl minden alkalommal, amikor megfogom a kezed előtte, és látom, ahogy néz rád, arra gondoljak, hogy én voltam az, aki elvett tőle. Nem tudok ilyen önző lenni, Mira - nyel nagyot. - Bármennyire is akarom, nem lehet.
Bizonygathatnám, hogy nem vesz el senkitől, de felesleges lenne, nem befolyásolhatom a döntésében, és megértem amit mond. Arcom a mellkasába temetve bújok hozzá, átdobom a karom a felsőtestén, válaszul szorosan magához ölel.
- Ha miattam vagy összezavarodva, most már ne legyél - mormolja.
Halkan szipogva bólintok, beletúr a hajamba és ajkait gyengéden a homlokomhoz érinti. - Sajnálom, hogy segítség helyett még én is összekuszáltam az érzelmeid.
- Ez hülyeség - dörzsölöm meg a szemem. - Nélküled nem tudom, mi lenne most velem, és azt sem tudom, mi lesz most - biggyed le az ajkam, de mielőtt kicsordulnának a könnyeim elrejtőzök a pólójában, és magamba szívom az illatát.
- Nem mennék el, ha nem tudnám, hogy rendben leszel - fésülgeti a hajam. - Ne sírj, Mack.
Hüppögve húzom össze magam, nem vagyok hajlandó sem elengedni, sem akár csak egy fél centire eltávolodni tőle. Gyengéden az állam alá nyúlva biccenti fel a fejem, és hüvelykujjával elkap egy lecsorduló könnycseppet.
- Ugye tudod, hogy semmi sem változik? Nekem mindent elmondhatsz, amit csak akarsz, és akkor, amikor csak akarod. Mindegy, hogy itt vagyok, vagy bárhol máshol, rám számíthatsz.
- Neked ez nem fáj? - kérdezem óvatosan, a pólója nyakát piszkálva. Halkan nevetve simít el egy az arcomra ragadt tincset.
- Nem - mosolyog rám. - Nekem eddig is jó volt így, csak legyél része az életemnek. Az fáj, ha szomorú vagy, úgyhogy hagyd abba a sírást, nem megyek sehová.
- De - szipogom.
- Tudod, hogy értettem - mormolja. - Nem hagylak el, és te se próbálkozz vele, mert úgysem hagyom.
Rámosolygok, ajkait finoman a homlokomhoz érinti, nem akarok megmozdulni, mert tudom, hogy ha elengedem, akkor bizonytalan ideig nem lesz részem ebben.
Ujjaival finoman simogatja a derekam, az unszolására halkan elmesélem neki, hogy mi történt, még azt is, hogy éjjel Liam mellett guggoltam, és a reggeli vitánkat.
- Azt mondod, hogy Simon hazaküldi? - érdeklődik, közben a tekintete a plafonon jár, ebből tudom, hogy valamin gondolkozik.
- Igen - bólintok aprót.
- Mit szeretnél? - fordítja felém a fejét. - Szerinted együtt tudnál lenni vele újra?
- Ezt ne kérdezd meg most - sütöm le a tekintetem.
- Oké - hagyja ennyiben.
Valahogy megcserélődik a helyzetünk, beletúrok a hajába és hagyom kibújni őket az ujjaim közül, annyira hozzászoktam a jelenlétéhez, egy kicsit talán abba az álomba ringattam magam, hogy nem is fog elmenni. Az egyetlen, amiért nem kapaszkodok belé foggal-körömmel, az az, hogy tudom, miért kell elmennie, és hogy így lesz a legjobb.
Folyamatosan beszélünk egymáshoz, míg kiveszi a szekrényemből a cuccait. Segítenék, de megmozdulni sem tudok, utálom látni a bőröndjét, ahogy egyre jobban megtelik, míg végül már alig lehet összehúzni, a lakásom pedig üresnek hat a széthagyott apróságai, és eldobált ruhadarabjai nélkül.
- Mack? - ebből tudom, hogy készen van, mindent elpakolt. Esetlenül álldogál a bőröndje mellett, a válla megemelkedik, amikor mély levegőt vesz. - Gyere ide - tárja ki a karjait, az eddig mozdulatlanná dermedt végtagjaim most életre kelnek, és maguktól visznek oda hozzá.
- Nagyon fogsz hiányozni - suttogom rekedten, életmentő ölelésben részesít, és sokáig nem is enged el.
- Te is nekem - rejtőzik el a hajamban. - Legközelebb te jössz Angliába, és még egy Írországi túra is függőben van, emlékszel?
- Ki nem hagynám - mosolyodok el, és puszit nyomok az arcára. - Köszönöm.
- Mit, Mackanzie? - néz rám ártatlan értetlenséggel. Nem azért csinálja hogy hallja, ahogy elmondom, mennyi mindent adott nekem, hanem egyszerűen nem érti, mert szerinte nem jár köszönet ezért.
- Hogy visszahoztál - foglalom össze ennyiben, mert azzal, hogy hagyott sírni, dühöngeni, sőt, velem csinálta azt, majd a padlón ragasztgatta össze a törött dolgaim, hülyét csinált magából egy rakás ember előtt, elszenvedett miattam egy operát, és útnak indult velem Melbourne felé, igenis visszahozott. Boldoggá tett a legnagyobb fájdalmamban, és mellettem volt a legnagyobb magányban.
- Még nem is fejeztem be - mosolyog rám huncutul. - Van egy küldetésem.
Nem akarom tudni, mi az, leginkább mert tudom, hogy sosem tenne semmit, ami nekem nem jó, így hát csak mosolygok, és újra átfogom a nyakát.
- Hívlak, ha megérkeztem - ígéri, s ez valamiféle végszó lehet, mert gyengéden elereszt. Ugyanott állok, amikor megfogja a bőröndjét, és az ajtó felé indul.
- Várj! - sietek utána, megragadom a kezét, amikor azt a kilincsre helyezi. Az arca meggyötört, azt hiszi, tud előttem titkolózni, vagy rejtegetni bármit is, legyen az a fátyolos tekintete, vagy csak valami apróság.
Úgy húz maga felé, mintha szüksége lenne rám ahhoz, hogy lélegezzen, felbiccentem a fejem, és az ajkaink ismét abba a kínzó helyzetbe kerülnek, hogy mindössze néhány centiméter választja el őket, míg a fejünkben végigpörögnek a "de mi lesz, ha..." és "mi lenne, ha..." gondolatok.
- Ne - ejti ki, és rögtön arrébb is tol magától. - Ne hozz kísértésbe, Mira, és ne emlékeztess rá, hogy mit hagyok itt, ha eltudok menni a csókod után - túr bele a hajába, kék szemeivel kérlelve pislog rám.
A saját fülemben hallom, ahogy levegőt veszek, majd kilép az ajtón, és csendesen becsukja maga után. Nem hagyhatom, hogy végül így váljunk el, de mire feltépem az ajtót már nincs ott, így kirontok az erkélyre, és amikor meglátom, ahogy egy kocsi felé igyekezik, elkiáltom magam.
- Ó, Rómeó! - felkapja a fejét, az arcomra őszinte mosoly ül a szememből kibuggyanó könnycsepp ellenére.
- Miért vagy te Rómeó?! - rúgja fel a bőröndjét, és drámai mozdulattal nyújtja felém az egyik karját. Mindketten nevetünk, és bár zavaros, kusza érzelmekkel egymás iránt, de végül képesek vagyunk barátokként elválni, mert igazán sosem voltunk többek, csak túl jó barátok.

9 megjegyzés:

  1. Szia, kedvenc Írónő!

    Imádtam a rész minden egyes szavát, csak úgy faltam a sorokat és mikor a végére értem, csak egy gondolat furakodott a fejembe: "Még, még, még, még, még ennyi nem elég!"
    Miért kell ennyit szenvedniük, annyira várom már, hogy újra egymásra találjanak, mert hihetetlenül aranyosak voltak együtt, TE pedig itt hagysz minket a kétségek között. A végén a kis Rómeó elment, de még egy kis cukisággal szolgáltak mikor megbeszélték a dolgaikat.
    Legyen már jövő hét!

    Puszi
    M.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia VIKI!:D
      Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett.

      Törlés
    2. Ne már!!!!
      Eddig sem sikerült átverjelek, de most már le is buktatsz a "nép" előtt :)
      Én is örülök, hogy ilyen jó részt írsz minden alkalommal! :) <3

      Törlés
  2. Drága, Nessa!
    Hihetetlen, de hosszú idő után most jött el az a pillanat, amikor van bőven mondanivalóm a számodra. Hisz ez a rész most valahogyan megérintett, és úgy éreztem muszáj megosztanom veled pár gondolatom, mert ezt képtelen vagyok megtartani magamnak.
    Lenyűgöző, ahogy írsz, ahogy minden apró kis mozzanatot megjelenítesz előttünk, mintha egy vászonra kivetített filmet látnék a fejemben. Minden egyes mondatát, szavát imádom annak amit leírsz, és nem véletlen ugorja meg a blog nézettsége, még a 230 000 látogatót is. Szeretném azt hinni, hogy ez a történet túlhaladja majd a 100 részt, de nem tudhatjuk sajnos előre, szerintem még te sem, hogy mikor gondolsz egyet, és dobsz meg minket egy csodálatos lezárással. Persze, csak rajtad áll, mi hogyan alakul. Mi csak támogatunk. Amikor olvastam, volt, hogy megálltam kicsit, és felmerült bennem a kérdés, "mióta is vezeted ezt a blogot?". Ha jól számolom másfél éve "kínzod" Mirát és Liamet, és bárhogyan is nézem, rengeteget szenvedtek a karakterek, és egyaránt mi is, mert teljesen áttudjuk érezni minden fájdalmukat, boldogságukat, csalódásukat, bánatukat. Pont mint ebben a részben Liammel volt. Szegény teljesen meg van törve, már a szakadék szélén kapálózik Mira után, és amint Simon keresztbe tett neki azzal a kijelentéssel, hogy ő bizony nem hagyja, hogy ők ketten valaha is újra találkozzanak, konkrétan belökte abba a bizonyos szakadékba, és ahogy megjelent előttem a kép, Liam könnyes arca, szerintem bátran kimondhatom, hogy mindent csakis magának köszönhet. A maga idióta, meggondolatlan fejének. Ha azon az estén nem mondja ki azt a bizonyos szót, amivel Mira a saját, boldog családjáról felépített álomvárát lerombolta, nem tartanának itt. Viszont az nem garantált, hogy Niall akkor sem szeret bele, ha mindez máshogy alakul. De akkor meg Mira nem élhette volna meg a szöszivel azokat a szép pillanatokat az autópályán a kocsiban, meg úgy alapjában véve, mikor boldog lehetett Niall mellett. Persze azt nem mondom, hogy Liammel nem volt az, mégis, szerintem most már Niall mellett a helye. Összességében hihetetlen szomorú, és egyben aranyos lett a rész, és ezzel valamilyen fordulatot is vett a dolgok alakulása. Már sokkal jobban tudnám a szöszi mellett elképzelni Mirát, mint Liam mellett.
    Lassan éjfél, és félig álmosan, de sikerült megírnom amit szerettem volna. Ha éberebb lennék, biztosan többet tudnék mondani. És szerintem ez életem eddig leghosszabban megírt kommentje. De végül is, mindössze így a végén kívánok kitartást a sulihoz, sok sikert, és csak így tovább. Nem tudom belekezdesz-e még egy újabb blogba, ha ezt végérvényesen lezárod, de még ha bele is kezdesz egy újba, én nagyon szívesen olvasnám. Csodálatos részt alkottál, mint mindig.
    FlowerGirl xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága!
      Nagyon szépen köszönöm, hogy megírtad mindezt nekem, hiszen hihetetlenül sokat jelent.
      Azt hiszem, teljesen jól látod a dolgokat, azzal együtt, hogy sokszor én sem tudom, mi lesz a következő lépésem. Ez a blog tele van spontán ötletekkel, amire már az fényt deríthet, hogy 50 részesre terveztem, és lassan megduplázom ezt a számot. Ennek ellenére azt hiszem, már tudom, mi lesz a befejezés, és remélem, hogy velem maradsz addig.
      Köszönök mindent!

      Törlés
  3. Drága Nessa! :)

    Olyan szívfacsaró egy történet, mikor várod azt a részt amire go doltál aztán mégsem az következik, persze jó értelembem véve.
    Simon nem teheti meg, hogy el tiltja őket egymástól, hisz ahogy Mira is mondta "ha vele akarnék lenni, abban még Simon Cowell sem tudna megakadályozni."
    Szegény Liam, hogy ki van borulva!
    Ó Romeó - ez a jelenet olyan cuki volt 😍
    Annyira nagyon várom a következő részt :D
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dóri!
      Szeretek meglepetéseket okozni, és nem azt csinálni, amire számítotok. :D
      Köszönöm!❤

      Törlés
  4. Drága!

    Fura megszólítanom újra, hiszen alig néhány órája küldtem el a legutóbbi kommentet, de azért formailag korrekt próbálok lenni. :D
    Mindenképpen külön akartam választani a mondanivalómat, ugyanis az előző rész végén megbékéltem Mira döntésével, viszont Liam viselkedését továbbra sem tudtam hová tenni. Uganis szemet szúrt, hogy szinte ugyan azt érzem a beszólásai olvasása közben, mint amikor még gyerekcipőben járt a történet, éppen ezért kicsit örülök, mert őszintén imádtam a nagyképű Liamet, még ha bunkó, és sokszor lealacsonyító dolgokat képes mondani. Számomra szerethető és szórakoztató, és most, íme, visszakaptam, de közben mégsem. Az egymástól való eltiltásuk azonban meglepett, azt hittem egészen más következménye lesz az éjszaka történteknek, és valamiért teljesen olyan érzésem volt, hogy "nna ezek ketten megint mennek a farmra". Persze, nyilván nem, de ha jól belegondolunk, ismét hibát hibára halmoznak.
    Egy valamit azonban szeretnék kiemelni, és elvonatkoztatnék mindenféle előzménytől, a történtektől, a szenvedésektől és könnyektől. Mira a legerősebb nő, akiről valaha olvastam. Mert persze, sírt eleget, és nem volt vele kegyes a sors, de - szerintem - az életben ezt senki sem tenné meg. Nem viselné el a részeg, másnapos és tahó exbarátját, nem próbálna meg gondoskodni róla, bent hagyta volna az örsön, és pont nem érdekelné, hogy jut el A-ból B-be. Mira viszont ezt mind megtette, ráadásul sikerült valami csoda folytán megmentenie, azaz megmenteniük a barátságukat Niallel. Nem mintha nem örültem volna, ha az ő történetük máshogy alakul, de mégis csak fellélegeztem, hogy barátokként búcsúztak el. Az én happy end-emhez már nem sok kell, de biztos vagyok abban, hogy még bőven lesz alkalmam döbbenten olvasni a részeket, mert még kell történnie valaminek. Fogalmam sincs, mi az, de tudom, érzem, hogy meg fog történni, meg fog fogalmazódni benned, és le fogod írni. Azt viszont megtippelni sem tudnám, mi lesz az. De nem is baj, nekem nem ez a dolgom, hanem az, hogy legközelebb is elszorult torokkal faljam a sorokat, és egy "ó, ne már"-ral konstatáljam, ha véget ér a rész.

    Csodálatos még mindig, de már nem győzöm ezt írni. Azt hiszem, nem tudnék megválni ettől a blogtól sem, mert annál sokkal jobban szeretem.



    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Ez volt az a bizonyos kommented, amit hétfő hajnalban olvastam el, és ezzel alapoztad meg, hogy mosolyogva szálljak buszra, és menjek iskolába.
      Annak kifejezetten örülök, hogy megláttad azt, aki kicsit elveszett a korábbi részekben, vagyis a "régi" Liamünket, mert épp őt igyekeztem megjeleníteni.
      Azt hiszem, az ötlet, amit említettél, már megszületett bennem, de ki tudja mi lesz még addig.
      Nagyon szépen köszönök mindent, elmondhatatlanul hálás vagyok neked!❤

      Törlés