2015. április 29., szerda

48.rész Otthon

Olyan, mintha hatalmas terhet vennének le a vállamról, amikor a gép landol a Sydney-i repülőtéren. Az elmúlt 2,5 hét alatt igyekeztem a lehető legjobb oldalamat mutatni, a megfelelő pillanatokban haraptam a nyelvemre csak azért, hogy megtartsam a munkám, mert ez tényleg fontos nekem még akkor is, ha néha nem úgy tűnik.
Szeretek utazni, most jobban, mint eddig bármikor, mégis hihetetlen jó érzés olyan földre lépni, amit úgy ismerek, mint a tenyerem. A nap még úgy is égetően süt, hogy már beléptünk az őszbe, a szél belekap a hajamba és akaratlanul is széles mosoly ül az arcomon. Leszálláskor többnyire szokott valaki üdvözölni az országokból, most viszont nincs itt senki, ami jó érzés, mert ez a hely az otthonom, nem kell, hogy idegenek üdvözöljenek. Idegenek helyett az első ember akit megpillantok, az az öcsém, rég leváltottam a magassarkút tornacipőre, könnyedén leugrálok a gépről levezető lépcsőn, és a nyakába ugrok. Hónapokkal ezelőtt eszembe se jutott volna ezt beismerni magamnak, de hiányzott, az arcom belefúrom a nyakába és erősen szorítom, ő ugyanígy tesz. Fogalmam sincs hogy meddig tart, csak azt veszem észre, hogy még valaki ránk, illetve inkább az ikertestvéremre nehezedik, és amikor felemelem a fejem az anyukám szőke haját látom. Ritkán van együtt a család, és könnyek gyűlnek a szemembe, amikor Luke "irányító" szerepét átveszi apa.
- Szia tücsök - puszil bele a hajamba, ezzel együtt anya is cuppanós csókot nyom az arcomra. Elengedjük egymást, vigyor ül a képemen miközben megölelem őket, Luke viszont elsomfordál, és amikor megfordulok Christiannal beszélget. Odalépek, de ekkor az öcsém vigyorogva fordul felém, átdobja a karját a vállamon és magához húz.
- Jó pihenést, Mira! - vereget vállon a menedzserem. Az elmúlt 2 hét alatt meglehetősen tartózkodóan viselkedett velem, nem beszélünk Liam kirohanásáról, biztosítottam róla, hogy felfogtam amit mondott, és a rólunk megjelent "botrányos" cikket kompenzálva a srácokkal együtt meglátogattam egy gyermekkórházat Angliában, és engedték, hogy többet találkozzak a rajongóimmal, ami nekem is jó. Még nem felejtették el, de már közel sincs akkora jelentősége, mint amennyire felfújták, a tévéműsorokban amikre elhívnak engem, vagy őket, rendszeresen viccet csinálnak az egészből. Nincs miért aggódnom, egy vékony rétegtől eltekintve az emberek többnyire nem úgy tekintenek rám, mint ahogy azt az újságcikk írója eltervezte.
- Jó pihenést! - bólintok aprót, és elmosolyodok. Valószínűleg ő még nálam is jobban örül annak, hogy itt lehetünk, mert néhány hétig nem kell látnia engem még úgy sem, hogy a munka nem áll meg. Stúdióznom kell majd, de erre nem neki kell felügyelnie most, szóval teljességgel Mira Hemmings mentes 3 hét elébe nézhet.
Időbe telik, mire kijutunk a repülőtérről, a terminál előtt rengeteg ember vár rám, villognak a vakuk, de már ez a legkevesebb. Két testőr a szüleinket fogja közre, további 4, és a jelenlévő rendőrök minket védenek, miközben megállunk aláírásokat osztani és fényképeket készíteni. Bár néha kicsit ijesztő, amikor így ellepnek az emberek, mégis ez a 2. amit a legjobban szeretek az életemben így nem okoz fáradtságot, hogy megálljak. Nem maradhatunk túl sokáig, Luke arcán is látom, hogy maradna még, de gondolnunk kell a ránk várakozó szüleinkre, így egymásba kapaszkodva, hatalmas emberek védelmében kijutunk az autóhoz, melybe mindketten gyorsan bemászunk. A szüleinket hazavitték már egy másik autóval, így kérhetem, hogy először menjünk a saját lakásomhoz, hogy lepakoljam a bőröndjeimet és mégiscsak lássam, milyen állapotban van a kis kuckóm.
- Ha akarod kiszállhatsz otthon, később én is megyek - nyomok el egy ásítást, de Luke válaszul csak a fejét rázza.
- Veled megyek - nem kezdek vele vitatkozni, az ő döntése. A vállának dőlök és lehunyom a szemeim, az utóbbi időben még a megszokottnál is fáradtabb lettem, viszont a gondolat, hogy most kialudhatom magam ad egy kis erőt, ahogy az is, hogy hétvégén csatlakozik hozzám 5 srác. A Londonban eltöltött napok fantasztikusak voltak, szállodai szoba helyett Liam házában alhattam, ami mégiscsak más, mint egy szoba. Több magánélet jutott nekünk, de mire kezdtem igazán hozzászokni, addigra már menni kellett tovább nekem is, nekik is, mindenesetre köszönöm a sorsnak, hogy a turnénk ennyire egymásba csúszik. Ők még végigdolgozzák ezt a hetet szombatig, aztán iderepülnek, és alig várom, hogy én magam mutassam be nekik a várost, amit amúgy valószínűleg ismernek, mert tudom, hogy jártak már itt korábban. Alig várom, hogy a nap első percétől az utolsóig Liammel legyek, hogy végre órákon át csak beszélgethessek Niallel anélkül, hogy bármelyikünknek is mennie kellene valahova. Faggatni akarom az "alakuló" kapcsolatáról és biztosítani magam arról, hogy semmi sem változott köztünk, és nem is fog.
- Mi újság Liammel?
A kérdésre felcsillannak a szemeim és bárgyú mosoly ül ki az arcomra, mindenféle szégyenérzet nélkül mondhatom, hogy valószínűleg halálosan szerelmes vagyok. Ezt eddig is tudtam, de valami mégis megváltozott köztünk, mióta azt mondta ne veszekedjünk többé, nem veszekszünk. Nem hittem volna, hogy ezt komolyan gondolja, vagy azt, hogy menni fog, de ha felkapja valamin a vizet, akkor vesz egy nagy levegőt, ha lehetősége van rá akkor megfogja a kezem és az ölébe ültetve megbeszéljük, vagy egyszerűen csak poént csinál belőle, a telefonban pedig kiakadás helyett nyugodtan kérdez. Az ő próbálkozásai ösztönöznek engem is arra, hogy képes legyek lenyelni a néha feltörő késztetést a hirtelen reagálásra, és a kapcsolatunk jobban működik, mint valaha. Kezdünk olyan szerelmespárrá válni, amilyenek valószínűleg soha nem akartunk lenni, és senki nem hitte volna, hogy ilyenné tudunk válni. Olyanokká, akik minden lehetőséget megragadnak a csókolózáshoz és ölelkezéshez, akik folytonosan lopva egymáshoz érnek, s mindössze a tekintetükkel kommunikálva értik egymást. Olyanokká, akik kezdik szörnyen nehezen viselni a távolságot, és a legkomolyabb veszekedésük az, hogy ki szereti jobban a másikat, és ki tegye le előbb a telefont.
Az öcsém könnye kicsordul a nevetéstől, mialatt mindezt furcsa hangokat kiadva, nyüszítve és sóhajtozva előadom neki.
- Ez nem vicces! - háborgok, s amikor nem hagyja abba a vihogást sértetten az ablak felé fordulok.
- De - kapkod levegő után - és remélem, fogtok valamikor telefonon beszélni, mert hallani akarom ezeket a vitákat.
Grimaszt vágok, s a jókedvét elnézve elpárolog a "dühöm". Azt hiszem, boldog vagyok, merem boldognak nevezni magam, mert bár még mindig bajban vagyok a menedzsmentnél meg a kiadónál, és mindenki azt várja, hogy legyen egy rossz lépésem, az életem mondhatni a helyén van, és ez talán csak megerősödik majd az elkövetkezendő 3 héttől.
- Azt már tudod, hogy hol fogod elszállásolni őket? - teszi fel a következő kérdését, miközben a kulcsommal kinyitom a zárat és beengedem magam előtt a cipekedő biztonságiakat.
Elgondolkozok a válaszon, belépünk, mindketten letesszük a csomagjainkat, amelyek mellé a két férfi lepakolja a bőröndjeimet és a táskámat.
- Köszönöm, jó pihenést! - köszönök el, majd becsukom mögöttük az ajtót, és sóhajtva nézek a lakásomra. Azon kívül, hogy szükség van szellőztetésre semmi sem változott, nem is változhatott, hiszen nem voltam itt. A szállodai szobák után felemelő érzés olyan helyen lenni, ami az enyém, amit én rendeztem be a saját ízlésem szerint, és az ágyamban senki más nem aludt rajtam és olyan embereken kívül, akiket én invitáltam oda.
- Szóval? Ez a hely elég kicsi 6 személyre.
Végignézek a teljes lakáson, a szőnyegen valószínűleg elférnének matracokon négyen, de azt hiszem, akkor lemondhatnánk a magánéletről és arról, hogy kettesben legyünk, viszont nem küldhetem szállodába őket, amikor az én vendégeim.
- Megleszünk - mosolygok, holott elönt a pánik, de ezt képes vagyok nem kimutatni.
- Tudod, Ash nagyon bírja őket, ahogy Michael és Cal is, megdumálom velük, hogy tanyázzunk mindannyian egy helyen, régebben úgyis mindig együtt lógtunk, és ez kicsit hiányzik. Így bármikor lehettek együtt, de kettesben tudsz maradni Liammel is, mit szólsz hozzá?
Csodálkozva nagyokat pislogok rá, ha nem szerepelne az ötletében Ash neve, akkor rögtön beleegyeznék, így viszont... Furcsa lenne az exbarátomhoz küldeni őket még akkor is, ha én is jól tudom, mennyire bírják egymást, főleg Niall és Ashton.
- Nem tudom - vakargatom a karom, kihalászom a táskámból a telefonom és azzal a kezemben elnyúlok az ágyon. Milliónyi sms vár, mindannyian arról érdeklődnek, hogy épségben megérkeztem-e.
- Szerintem nagyon jó lenne így mindenkinek.
- Valószínűleg, igen, de Ashton... - elhúzom a szám, nem vagyunk rosszban de az valahogy nem oké, ha az exbarátomhoz passzolom le a vendégeimet.
- Mira, ők Ashton barátai is, hidd el, hogy nem okozna problémát - bizakodik.
- Elgondolkozok rajta - zárom le ennyivel a témát, majd a fülemhez emelem a telefonom és hívást kezdeményezek, de csak a hangposta kapcsol be. Választ pötyögök az üzenetekre majd úgy határozok, hiába akarok egy kicsit egyedül maradni várnak a szüleim, és lesz még alkalmam erre.
Belenézek a hűtőbe csak hogy nyugtázzam, muszáj lesz elmennem bevásárolni. A cuccaim a padlón hagyom, és bezárom magunk után az ajtót. Érdekes, de be nem áll a szánk a rövid autóúton sem, hol én teszek fel folyamatosan  kérdéseket, hol ő, és amikor kiszállunk a ház előtt sem hagyjuk abba. Az ajtón belépve finom illatok fogadnak, s a gyomrom csaknem azonnal megkordul.
- Megjöttek! - hallom anya izgatott hangját, majd egy tányérral a kezében kiront a szobából. - Gyertek, mindjárt kész vagyok. Andrew! - kiáltja el magát, s már el is tűnik.
Elmosolyodok, anya minden alkalommal, amikor hazajövünk ezt csinálja. Olyan hatalmas adagokat főz, hogy az elég lenne egy fél hadsereg számára, nem mintha ezt most annyira bánnám, mert farkaséhes vagyok.
Az ebédlőbe megyünk, az ebédlőasztal már szépen meg van terítve, de a szüleink még mindig a konyhában vannak.
- Segítsek? - nyúl az öcsém egy salátástálért, de anyu szinte elmarja előle.
- Nem kell, Lukey cica, üljetek csak le - simogatja meg az arcát, mialatt belőlem kirobban a nevetés,
- Fogd be! - förmed rám, s miután anya elengedi megjátszott fenyegetéssel elindul felém. Megszaporázom a lépteim, átvágunk a nappalin, kikerüljük a pakolászó édesapánkat és jobb híján a lépcső felé kezdek rohanni. Vihogva botladozok fel, mielőtt elkapna berontok a régi szobámba, de a lábát az ajtóhoz löki és képtelen vagyok bevágni, helyette vihogva elhátrálok és összehúzom magam a sarokban.
- Szólok anyának hogy bántasz, Lukey cica! - fenyegetem vihogva, hiába szűkül össze a tekintete nem tudja visszatartani a nevetést, amikor lecsapna rám gyorsan arrébb ugrok, kis híján lefejeli a falat és a kirobbanó nevetésem ellenére képes vagyok lerohanni a lépcsőn.
Hamarosan már a nyomomban van, átvágok a nappalin és a hátsó ajtón át a kertbe rohanok, de alig érek ki hátulról belém csapódik, elvesztem az egyensúlyom és előre esek. Kellemetlen érzés egy legalább 80 kg-os 190 cm magas fiúval a hátadon elterülni, de tulajdonképpen már megedződtem az évek alatt. A kezemmel felfogom az esést és azonnal lelököm magamról az öcsém, a hátamra fordulva kisöpröm a hajam az arcomból és én vagyok az első, aki odasóz neki egyet. Az ütés után vihogva elkapja a csuklóm, kifordítja, felszisszenek és a lábammal védekezve próbálok szabadulni, amikor hirtelen elengedi a kezem és nyakon húz. Nem erős, de meglepetésként ér és a fejem előrebukik, amint magamhoz térek a csodálkozásból rávetődök. Elterülünk a füvön és csépeljük egymást, a nevetésünk és kiáltozásunk bezengi a hatalmas udvart, és elijeszti az összes papagájt a közelből.
- Luke Robert és Miranda Mackenzie Hemmings! - anya hangjára ledermedünk, még egy utolsó csapást mérek a fejére, melyre válaszul a tarkómra vág, azután angyalian pislogva nézünk a szüleinkre. Anya csípőre vágott kézzel mered ránk, apa a háttérben remekül szórakozik. - Hogy néztek ki? Beletört a ruhátokba a fű, és földes az arcotok meg a hajatok! - Luke-ra nézek, valóban fűszálak vannak a hajában, és mocskos az arca, ő ugyanezzel a tekintettel méreget engem. Tudjuk, hogy anya csak előadja ezt, valójában szinte biztos, hogy örömmel látja a verekedésünket. Az érett, felnőtt, felelősségteljes gyerekei.
- Mira kezdte! - bök rám az öcsém. Felé kapom a fejem, a szám tiltakozva nyílik el.
- Te jöttél nekem!
- Te ütöttél először! - kiált rám vádaskodva.
- Mert elestem miattad! Megsérülhettem volna! - komoly tekintettel nézek rá, mintha nem épp kiabálnánk egymással.
- Kiröhögtél! - meglököm a mellkasát, reflexszerűen védi magát, és újra egymásnak esünk.
- Ha befejeztétek, akkor talán bejöhettek vacsorázni, de előtte öltözzetek át - sóhajt fel anya, majd mindketten meghalljuk a nevetését, és hitetlenkedve rázza a fejét, mint amikor kölyökként talált így minket.
Szétválunk, s fél perccel ezelőtt hiába püföltük egymást, mégis együtt indulunk fel a szobáinkba.
Anya nem túlzott, sőt, valójában az, hogy fű van a hajamban és földes az arcom azt takarja, hogy úszok a koszban. Rendbe hozom magam, már amennyire lehet, tiszta ruhát kapok magamra azok közül, amit a szekrényben találok, majd ledübörgök a lépcsőn.
- Végre - horkant fel az öcsikém - addig nem lehetett elkezdeni az evést, amíg nem fáradsz le.
- Luke, ne légy ilyen bunkó a nővéreddel! - szól rá apa szórakozottan.
- Na de Lukey cica! - tátom el a szám és sértetten pislogok, majd lehuppanok mellé a székre. - Tisztelettel beszélj a idősebbel, szarzsák!
- Miranda! - hüledezik anya.
- 2 perc - sziszegi, míg én felnevetek, és bólogatva, bájos mosollyal nézek rá.
- 2 perc 54 másodperc - vágom rá elégedetten, majd anyához fordulva megjegyzem; - elnézést!
- Rettenetesek vagytok! - fogja a fejét anya, s jó hangosan felsóhajt. Luke csak hogy nyalizzon odadugja hozzá a fejét, édesanyánk végigsimít a haján és megpaskolja az arcát. Apa remekül szórakozik a megvető pillantásomon. Végül a gyomrom kordulása figyelmeztet mindenkit arra, miért is vagyunk itt. Éhesen szedek mindenből, majd amikor a jól megtelt tányérra nézek rájövök, hogy ezt nem tanácsos mindet befalnom.
- Egyél csak - bökdösi meg a karom Luke, s maszatos puszit nyom az arcomra.
Nem válaszolok, enni kezdek és úgy döntök, csak annyit eszek meg, amennyit lehet, és a maradékot hogy ne pocsékoljak majd odaadom a hajléktalanoknak. Beszélgetünk, nevetünk, a megjátszott piszkálódás megmarad köztünk az ikertestvéremmel, de a mondataink nevetésbe fulladnak. Más szülők a pokolba kívánnának minket, de a figyelmünket nem kerüli el, hogy a fejrázások mögött most büszke mosolyok vannak.
- Köszönöm - mászok keresztül az éppen nyelő testvéremen, és megpuszilom anya arcát. - Nagyon finom volt.
Luke lök egyet rajtam, felnevetek és visszaülök a helyemre, míg ő csodálkozva néz a tányéromra.
- Ezt nem eszed meg? - bök rá, s a szemei kutakodva fürkészik az arcom.
- Nem, elég volt - azért ez enyhe túlzás, de mosolyt villantok a kis családomra, s hagyom, hogy a "növésben lévő" öcsém a saját tányérjára söpörje a maradékom.
Az asztalnál maradok, beszélgetünk, beszámolok a turné érdekesebb részeiről és elhallgatom a rengeteg nehézséget. Túl sokszor említem Liam és Niall nevét, ami rendben van, a szüleim azon döbbennek meg, hogy ugyanilyen lelkesedéssel beszélek a többiekről is, és anya valósággal sokkot kap, amikor közlöm, nem csak Liam lesz a vendégem.
- Mikor is jönnek pontosan? - kérdezi, s az arckifejezéséből ítélve gondolatban már a receptkönyvét lapozgatja. A szüleim szeretik őket, találkoztak már, hiszen 2 éven keresztül sülve-főve velük volt a testvérem, csak én voltam ilyen utálatos.
- Vasárnap - lopok el egy karika paradicsomot Luke tányérjáról. Észrevétlenül tologatja közelebb hozzám, s közben apának beszél valamit Calumról.
A vacsora befejeztével sem mozdulunk meg, civakodva hagyjuk szóhoz jutni a szüleinket, és őket hallgatva a tekintetem az ablakra téved. Nem lakunk túl messze a parttól, kisgyerekként sokat lógtunk ott, főleg miután lecsökkent az esélye annak, hogy megfulladunk. Luke a tekintetével követi az enyém, s amikor kis szünet van a beszélgetésben bökdösni kezd.
- Nem szeretnél lemenni?
Az, hogy szeretnék-e nem kérdés, mindig is szerettem a vizet, viszont az agyamba belefészkeli magát az az undorító kis gondolat, aminek az átmeneti eltüntetésére csak Liam képes. A parton fürdőruhát kell viselni.
Észreveszi a vonakodásom, de mielőtt világosan nemet mondhatnék már megkapja anyáék helyeslését, és felpattanva közli, hogy átöltözik. A lelkesedését látva nincs szívem visszautasítani, felmegyek a régi szobámba és ma már sokadjára öltözni kezdek. Egyetlen egy kicsit kopott, fekete bikinit találok, amit szűknek és kényelmetlennek érzek, visszaveszem a lenge pólóm és nadrágom, Luke kopogás nélkül ront be és izgatottan pislog. Az öcsémre leginkább a higgadt retardált a legjobb jelző, alapvetően nyugodtnak és értelmesnek tűnik egészen addig, amíg meg nem szólal, vagy hozzá nem ér valamihez. Megmosolyogtat a lelkesedése, itt minden a gyerekkorunkra emlékeztet, amikor nem törődtem azzal, hogy milyen a testem, és nem féltem attól, hogy az egész világ kinyilvánítja majd a véleményét.
- Mehetünk? - vigyorog rám, ezt látva mindig elcsodálkozok azon, mégis hogy lehetséges hogy az a karika az alsó ajkánál nem húzódik.
Bólintok, bár még egyszer mérlegelem azt a lehetőséget, hogy itt maradok és az ablakból nézegetem a partot, de Luke kézen fog és a lépcső felé rángat. Szinte egyszerre vesszük fel a napszemüvegeinket amikor kilépünk az utcára, na nem mintha nem ismernének fel minket az emberek, de valamiért ez már megszokott. Közönség nélkül is piszkáljuk egymást, lökdösődünk és nevetünk, majd egyszerre kezdünk el futni a víz felé, eldobjuk az elektronikai cuccainkat a homokba, lerúgjuk a cipőinket és belerohanunk a sós tengerbe. Mindig is meggyőződésem volt, hogy ez a legjobb hely a világon, és még most is így gondolom, pedig már mondhatni a Föld legalább negyedét bejártam. Sosem akartam innen elmenni, és nem is akarok, a víz az arcomba vág de nem zavar, ruhástól vetődök a hullámok közé és lebukok a víz alá. A pólóm és nadrágom kényelmetlenül tapad rám, levegőt veszek, hogy aztán újra lebukjak és úszni kezdjek, majd a hátamra fordulva lebegjek a víz tetején. A lemenő nap az arcomba süt, ami miatt muszáj lecsuknom a szemeim, de egy ideig mégis hunyorogva bámulok a gyönyörű, kék égre és arra gondolok, hogy itthon vagyok. Akármilyen szép és különleges is a többi ország, de egyik sem olyan, mint ez, hiába fürdőztem már a Francia, Angol, Amerikai tengerpartokon, azok nem Sydney partjai voltak. Lehunyom a szemeim, de még így is érzékelem, amikor árnyék vetül rám. Luke létezésem első másodpercétől fogva az életem része és túl jól ismerem, így amikor lenyomna a víz alá a nyakába kapaszkodok és rácsimpaszkodok, teljes testsúlyommal lefelé húzom, de könnyedén felkap és idiótán ugrálni kezd. Belevetődünk a hullámokba, meglovagoljuk őket, rengeteg vizet nyelünk nevetés közben, és ez fantasztikus.
- Vegyük le ezeket a göncöket - kap fel a hátára, és a part felé igyekszik. Megrándul az arcom, tekintetem a parton heverésző emberekre terelődik, a hozzánk hasonlóan a hullámokban szórakozó fiatalokra és az ausztrál lányok szép, kidolgozott, lapos hasukra. Luke hátához simulok és próbálok nem gondolni az én hasamra, de hiába igyekszem bedumálni magamnak hogy engem szeret így valaki, és hogy halálfélelem helyett büszkén vállalnom kellene, és megmutatni, hogy nem vagyok tökéletes, nem megy. A homokba zuhanunk, Luke lekapja a pólóját és a rövidnadrágjában ugrándozva vár arra, hogy leszedjem magamról a teljesen vizes farmert és a pólót, de nem mozdulok.
- Menj csak - hunyorgok rá. - Napozok egy kicsit.
- Nem napozni jöttünk, gyere már! - poénnak veszi amit mondok és a lábamat megragadva húzni kezdi a nadrágom szárát.
- Jó - motyogom, s szenvedni kezdek a nadrágommal. Szörnyen nehezen szedem le magamról, részben a víz miatt, másrészt meg gondolom azért, mert eléggé ellustultam. A fürdőszobában egyszerűen nem veszek tudomást arról, hogy milyen a testem, nem vagyok hajlandó zuhanyzás közben ezen törni a fejem. Néha egyszerűen csak megállok a tükör előtt, felhúzom a pólóm és undorodva bökdösöm a hasam, vagy a combom, s azon tűnődök, mégis mi a fenét láthat bennem Liam. Sokszor átgondolt téma ez már, de még mindig meglepő, hogy lát bennem valamit, a saját fülemmel hallom amikor felsorolja, mit miért szeret rajtam, és nem is kételkedek a szeretetében, csak furcsa, és ehhez valószínűleg sosem fogok hozzászokni. A legnagyobb haladás számomra mégis az, hogy előtte nem szégyellem magam, persze amikor szórakozik és lerángatja rólam a takarót, vagy benyit a fürdőszobába még mindig sikoltozok és takarom magam, de komoly helyzetekben eszemben sincs vonakodni. Talán azért, mert akkor nem igazán tudom tiszta fejjel mérlegelni, mit is nem szabadna látnia, talán másért, lényeg a lényeg, ő elérte, hogy mellette néha szépnek érezzem magam.
Csakhogy akkor nem lát senki, most pedig emberek vesznek körül, akiknek valószínűleg valami olyan él a fejükben rólam, ami nem valós.
- Mi a baj, Mira?
Hümmögve nézek fel, kicsit belefeledkeztem a gondolataimba, s Luke most mellettem guggolva, kissé aggodalmasan vizsgálja az arcom.
- Semmi, semmi baj - rázom meg a fejem zavartan, s húzgálni kezdem a pólóm alját. - Én csak...
- Igen? - lehuppan mellém a homokba, közelebb hajol, szemeiben őszinte érdeklődés és aggodalom csillog. Szinte fizikailag tudatja velem, hogy tudni akar mindenről, hiszen olyan keveset beszéltünk az elmúlt hetekben, és ha beszéltünk is, azok nem volta túl mélyek és részletesek.
- Csak még nem sikerült mindent lefogynom - az alsó ajkam rágcsálom belülről, a tekintete észrevehetően elsötétül - nem akarom, hogy erről beszéljenek.
- Nem fognak - rázza meg a fejét - itthon vagy, Mira, ne törődj ilyesmivel. Nincs mit szégyellned és ezt most nem azért mondom, mert a tesóm vagy, és ha én ilyen tökéletes lettem akkor nyilvánvalóan te is az vagy egy kicsit - hangosan felnevetek és oldalba vágom, válaszul ő is megteszi. - Csak gyere, a vízben senki nem fogja ezt figyelni.
Igaza van, csakhogy a vízig valahogy muszáj eljutni, mégis aprót bólintok, feltápászkodok, nagy levegőt veszek és behúzom a hasam, majd egy gyors mozdulattal lekapom magamról a pólót és rohanni kezdek a víz felé. Hallom az öcsém nevetését, majd beugrok a hullámok közé és elmerülök a kellemesen hűs vízben.
Amíg legalább mellig vízben vagyok, nincs semmi gondom, fröcsköljük egymást, ugrálunk, gyerekesen kergetőzünk és úszkálunk, Luke kavicsokat és kagylókat dobál rám, egyre beljebb merészkedünk, majd amikor már túl messze kerülünk a parttól úszóversenyt rendezünk vissza. Az ég már szürke, amikor úgy döntünk, elég ennyi móka mára. Már alig vannak, aminek örülök, és a legmeglepőbb, hogy senki nem jött oda hozzánk, elvegyültünk, néhány órára minden olyan lent, mint pár évvel ezelőtt volt. Rekordsebességgel rántom magamra a pólóm, sokkal jobban érzem így magam, a nadrágom száradásnak indult de még így is nedves, hosszú időbe telik amíg felrángatom magamra. Összeszedjük a cuccainkat, majd hazasétálunk, és még ezt is megússzuk anélkül, hogy bárki is megállítana minket. Szeretem a rajongókat és azt az őrült szeretetet, amivel felénk viszonyulnak, de mégis jó úgy végigmenni néhány úton, hogy senki nem támad le sikoltozva, és nem vakítanak el fényképezőgépek. A fiúk azt mondják, a szülővárosukban nem tekintik őket különlegesebbnek bárkinél, és talán kisvárosokban így megy, de Sydney közel sem nevezhető kicsinek.
Harcot vívunk a fürdőszobáért, melyet végül én nyerek meg, s szándékosan hosszúra húzom a fürdést mígnem Luke már az ajtót püfölve kiabál. Bár ilyeneket művelek mégsem értem, miért olyan jó érzés idegesíteni egy testvért, mindenesetre remekül érzem magam a kádban ücsörögve, üzeneteket váltva Niallel, miközben Luke különböző fenyegetéseket talál ki az ajtó túloldaláról.
- Fáradj be, drága testvérem, úgy látom szükséged van egy pihentető fürdőzésre - mosolygok rá és felé nyúlok, hogy kicsit megcsipkedjem az arcát, de motyogva szinte arrébb rak és becsapja az ajtót. Vihogva andalgok be a szobámba, befut egy sms Liamtől amiben azt kérdezi, tudunk-e most beszélni, én pedig az ágyra dőlve azonnal videóhívást kezdeményezek. Az arcom az eddiginél is jobban felderül, amikor megjelenik a kissé fáradt arca a telefonom kijelzőjén. Niall mondta, hogy nem túl rég ébredtek, így nem csodálkozok a nyúzottságán.
- Szia Cica - mosolyog, és belekortyol a kávéjába - lefekvéshez készülsz?
- Szia - a tekintetem ugrál az aprónak számító képen, iszom magamba a látványát. - Nem mondhatom, csak lezuhanyoztam még mielőtt viszketni kezdenek a sótól. Luke-kal lementünk a partra, ezért nem hívtalak korábban.
- Oké, felébredtem az üzenetedre, szóval miután biztos lehettem benne hogy épségben vagy másodpercek alatt visszaaludtam. Jól érzed magad otthon?
- Igen - az arcom félig belefúrom a párnámba, és úgy válaszolok - anya hatalmas vacsorával készült, most itthon is alszok és nem vagyok hajlandó délnél hamarabb felkelni.
- Pihend csak ki magad, megérdemled - mosolyog rám melegen. Észreveszem, hogy az ujjaival rajzolgat és dobol az asztal peremén. Én is gyakran csinálok ilyesmiket, mert késztetést érzek rá, hogy megérintsem az arcát, haját, bármilyét, de erre nincs lehetőségem.
- Alig várom, hogy itt legyetek - mosolygok rá, mutatóujjammal megérintem az arcát és bágyadtan mosolygok.
- Én is, de izgulok is egy kicsit - vallja be kissé zavartan.
- Miért? - pislogok meglepetten, és felkönyökölök.
- Most először fogok a szüleitek elé állni úgy, hogy a barátod vagyok.
Nem tudom miért, de szélesedik a mosolyom ettől a mondattól.
- Nincs miért izgulnod, semmi sem lesz másabb, mint amilyen eddig volt, gondolom - kissé kínos számomra erről beszélni úgy, hogy nem tudom, mennyire ismerik egymást, de anya nem engedte volna el velük az akkor 16 éves öcsémet anélkül, hogy megbizonyosodott volna róla, jó emberek közelében lesz.
Hosszú percekig beszélgetünk, nevetünk, halkan szerelmeskedünk, már ha ez lehetséges úgy, hogy a bolygó két ellentétes féltekén vagyunk.
Ő vet véget a beszélgetésnek, amikor már csak félálomban pislogok a kamerába.
- Pihenj csak, Bébi, megérdemled - elnézően, gondoskodóan mosolyog, igyekszem nagyokat pislogni.
- Hiányzol - ölelem át a párnám, és belefúrom az arcom.
- Te is nekem, de csak pár nap és semmi mást nem kell csinálnunk azon kívül, hogy együtt vagyunk - elmosolyodok, semmit sem várok ennél jobban. - Menj aludni.
- Igenis Főnök - emelem a homlokomhoz a kezem szalutálásként. Mosolyogva néz, képes lennék csak egy képet bámulni róla egész éjjel, felfedezni a szebbnél szebb vonásait.
- Szeretlek, Mira - egy pillanatra belém szorul a levegő, pislognom kell néhányat hogy tudatosuljon ennek a szónak a lényege. Minden alkalommal ez van, amikor kimondja ezt a szót.
- Én is szeretlek - válaszolok, szándékosan az arcát nézem, de rajta nem látszik meglepettség vagy bármi ilyen, csak felfelé húzza a száját és édes arckifejezéssel néz.
Csendesen elköszönünk, s miután elsötétül a telefonom képernyője egy ideig csak felfelé pislogok. Olyan leírhatatlan szeretet adni neki, és kapni tőle, mindketten éhezünk erre az érzésre, és emiatt vannak vitáink, ezért szeretjük egymást olyan szenvedéllyel. Összerezzenek, amikor az ajtó halkan nyikorogva kinyílik és anya dugja be a fejét. Arcán mindent tudó, lágy mosollyal méreget, majd amikor felé fordítom a fejem belép, és leül az ágy szélére.
- Hihetetlen aranyosak vagytok ti ketten - simogatja meg a lábam. Összekucorodva fordulok felé, egyik kezem a fejem alá hajtogatom és bárgyún mosolygok magam elé.
- Hallgatóztál?
- Csak egy kicsit - nevet fel huncutul, ujjaival egy apró mennyiséget formáz. - Boldog vagy vele?
Beszívom az alsó ajkam, ez egy olyan kérdés, amire nem könnyű válaszolni, nem egy olyan embernek, mint én.
- Igen, nagyon - bököm ki, tekintetem a plafonon pihentetem. Egy fal van a gondolataim és a nyelvem közt, amit néha elég nehezen török át, de ha egyszer sikerül, akkor nehezen állok le.
- Ő olyan... kiállhatatlan, hisztis, féltékeny, birtokló, de egyben fantasztikus is. Olyanokra képes miattam, hogy felfogni sem tudom hogy teheti meg, és miért pont értem. Félelmetes, mert én... anyu, én annyira szeretem őt, és félek, hogy egyszer csak elmegy, és akkor összetörök - a fejemet rázom, még a gondolat is borzalmas.
- Ha elmegy, akkor nem olyan, amilyennek most hallottam. Ne félj, ne rágódj olyanon, ami nem következett be, csak legyetek boldogok.
Aprót bólintok, ujjaival kisimít néhány tincset az arcomból, majd a kezét megpihenteti rajta.
- Olyan büszke vagyok rád, Mira, rád és a testvéredre is. Örülök, hogy ilyen jól megvagytok, Luke-nak te vagy a mindene.
A mindene, könny szökik a szemembe, megfogom anya kezét és összefonom az ujjainkat. Annyiszor megbántottam a "kisöcsém", és ő még mindig kitart mellettem. Soha többé, de komolyan, sose bántom meg szándékosan. Tanultam a hibáimból, általa, és ha valakinek hálás lehetek a jelenlegi helyzetért, az leginkább ő.
- Úgy hiányoztatok - szipog fel, karjait körém fonja, és erősen szorít magához. Megdöbbenten ölelem vissza, a tekintetem megtalálja az órát és rádöbbenek milyen késő van már. Anya puszikkal halmoz, és ez boldoggá tesz, nem csak Liam szeretetét nyelem magamba olyan mohón, hanem mindenkiét. Egy idő után elenged, és elköszönünk egymástól a mai napra, ám a csendes egyedüllét nem tart soká számomra. Csupán percekig burkolózok teljes csendbe és sötétségbe, majd nyikorog az ajtó, és a szemeim majdhogynem hajszálpontos mása pislog rám nagyokat. Elmosolyodva fészkelődök arrébb, Luke a takaróját és egy párnát vonszol maga után, 5 éves korunktól van saját szobánk, attól fogva hogy ebbe a házba költöztünk, és valamelyikünk mindig így költözködött villanyoltás után. Arra a szöszi, bilihajú kisfiúra emlékeztet most ő, aki nélkül sosem tudtam nyugodtan aludni. Nem szólunk semmit, csak leomlik az ágy másik végébe, mozgolódik, úgy bevackolja magát, mint egy kiskutya, majd puszit nyom a homlokomra, és a hasára fordul. Befoltoz egy lyukat, amelyet a hírnév mar belém újra és újra, mert habár sokat adott, de sokat el is vett.

10 megjegyzés:

  1. Drága Nessa!

    Sajnálom, hogy kimaradt egy hét, már ami a hozzáfűznivalóimat illeti, de úgy érzem, a szerencse a szerencsétlnségben, hogy így talán több mindent tudok neked idebiggyeszteni, ami előbb tűnik kommentárnak, mint valami értelmetlen katyvaszhoz. :D
    Azt hiszem a SWCML epilógusa alá írtam, hogy milyen varázslatos testvér kapcsolatot írtál le, és egy ahhoz nagyon hasonló érzésem támadt. Annyira csodálatosak, hogy könnybelábadt szemmel olvastam el újra meg újra azokat a részleteket, mikor vereknek, civakodnak, és s parton szórakoznak. Ráadásként van egy olyan remek érzéked a részek lezárására, hogy a "bilihajú kisfiú"tól már szabályosan bőgtem. Nem tudom, hogy ez meghatottság, vagy egyszerű fáradtság, de jó érzés volt "kisírni" magamból - jaj még úgy is, hogy megint vonaton ülök, mikor megríkatsz! :D
    Liam és Mira pedig, mint már hetek óta mindig, bűbájosan szerelmesek. Olyanok, mint két kicsi rózsaszín vattapamacs, amik összetapadnak. :3
    Istenem...tökéletes ez a rész is, minden sora
    , még a legapróbb mozzanatok is, minden. Ha hinnék a hókuszpókokban, bátran állítanám, hogy az a sok jó, a szeretet, akit beleírsz, gyógyítja a lelkemet. Bár, mindenbizonnyal ez így van. :)
    Köszönöm, tényleg. Nem is tudod, milyen jót teszel -velem legalábbis- azzal, hogy hétről hétre írod ezt a történetet, még ha sokszor hatalmas áldozatot is kell hoznod miatta. Ezt sosem fogja tudni senki sem meghálálni, de próbálkozni csak lehet.. :)

    <3
    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu! :)
      Cseppet sem haragszom, ne viccelj!
      Örülök, hogy ezt gondolod, bár Liam és Stella kapcsolata elég sok mindenben különbözött ettől, de boldoggá tesz hogy hozzájuk hasonlítod az ikreket.
      Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy kicsit segíthetek neked! <3 <3

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Drága Nessa! :)

    Ez a rész volt az eddigi legaranyosabb, legcukibb és legtestvéresiebb ( már ha van ilyen szó ).. A " Lukey cicán" nagyon nevettem, főleg mikor Mira kifigurázta az nagyon tetszett és vicces volt :D..Mira és Luke olyan aranyosak együtt, és az a 2 perc 54 másodperc "nagy dolog" XD Liam és Mira egy olyan pár akit mindenki elképzel magának, ilyen szerelem mint az ővéké kevés embernek adatik meg <3
    Nagyon tetszett ez a rész, egyik kedvenc részeim közé sorolom :) várom a következő részt ;)
    :*

    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága! :)
      Jajj, nagyon köszönöm, aranyos vagy! <3

      Törlés
  4. Drága Nessa!

    Egy igazi életmentő vagy. Jól megírtad a rész. Sikerül mosolyt csalnod az arcomra. Nagyon cuki testvérpár Luke, és Mira. És már alig várom, hogy a fiúk oda utazzanak.
    Már nagyon várom a következő részt.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mónika! :)
      Jó(?) azt hallani, hogy kicsit segíthettem. Minden rendben?
      Köszönöm! :)

      Törlés
  5. Drága Nessa!
    Erre a részre nem találom a szavakat. Egyszerűn hihetetlenül tetszett és ez felkerült a kedvenc részeim listájára. Habár mindig csodálatos amit írsz, de ez... Ez isteni volt. Megfogalmazni nem tudom amit gondolok, mert annyira tetszett. Imádom Luke-ot és szeretnék egy ilyen testvért! Az anyukájuk is nagyon szimpatikus. Egyszerűn beakarok költözni a Hemmings családhoz! Liam pedig... hát mostmár ki kéne találni egy új szót arra, hogy milyen aranyos. A következő részről pedig már előre érzem, hogy nagyszerű lesz. Nagyon tetszik az ötlet, hogy meglátogatják Sydneyben!
    - sok mondanivalós lány

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága! :)
      Annyira jó ezt olvasni, köszönöm szépen! <3 <3
      Én is szeretnék beköltözni a Hemmings családhoz, az igazihoz. :D

      Törlés
  6. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés