2015. február 10., kedd

39.rész Gránát

Sziasztok!:) 
Az előző részhez viszonylag sok kommentet kaptam, amit nagyon köszönök nektek, hiszen számomra minden kis szó tőletek rengeteget jelent. Boldog vagyok, hogy tetszenek a részek, és szeretitek a blogot!:)
Igazából, most nincs semmi mondandóm, talán annyi, hogy a részek eddig is, és továbbra is csütörtökönként érkeznek, nem szerdán. Telefonról publikálom őket és ez valamiért bezavar a dátumnál, amit javítani fogok.
Sok puszi nektek!
Nessa. xx

~Mira Hemmings~

Lehajtom a fejem és elfojtok egy mosolyt, képtelen vagyok koncentrálni, amíg ő néz. Egyedül ül a stadion jobb oldali szektorában és a tekintete szinte lyukat éget a testembe, miközben próbálok figyelni a koreográfusomra, és megcsinálni ugyanazokat a lépéseket és mozdulatokat, amiket már egy ideje minden este teszek. Igazából nem értem, miért kell minden egyes koncert előtt átvenni azokat a lépéseket, amik már beleégtek a tudatomba, hiszen a színpad is ugyanaz, nem kell változtatni a koreográfia egyik részén sem. De így sem panaszkodhatok, és most meglehetősen élvezem a táncot, jobban beleélem magam, mint egyébként szoktam a próbákon, mert érzem a tekintetét, és jó érzés magamon tudni. Valahogy a szexiség nekem sosem ment, legalábbis a pályafutásom kezdetén meglehetősen sok gondot okozott az ilyesféle mozgás, most viszont ruganyosan guggolok, mozgatom a csípőm ritmusra, és kecsesen emelgetem a lábaim a hatalmas sarkú cipőmben. A zene elég hangosan dübörög, az én dalaim szólnak, de most nem kell énekelnem, csak a mozgásomra figyelhetek, és mindig mosoly árad szét az arcomon, amikor óvatosan felpillantva látom, hogy milyen arcot vág és fészkelődik a helyén. 
- Rendben, Mira, ma kivételesen jól ment - dicsér meg mosolyogva Kaitlyn, a már korábban említett koreográfusom, és elismerősen dörzsöli meg a hátam. 
Persze, hogy jól ment, mert hetek óta először vagyok boldog, nem nehezedik rám a nyomás, hogy ennek végeztével mehetek Sethez, aki majd tudatosítja velem ismét, hogy kövér vagyok. Nem, ennek végeztével azt csinálok majd, amit akarok, egészen délután 4-ig, amikor elkezdenek felkészíteni a koncertre. Mosolyogva fogadom a dicséretet, majd a színpad széléig botorkálok, leülök rá, és leszenvedem a kényelmetlen, lábaimat erősen tartó csatos cipőt, helyette belebújok a kényelmes szandálomba, s ez idő alatt Liam is megjelenik. Megtámaszkodok a karjaimon, s a lábaimat lóbálva figyelem, ahogy közeledik felém, a nadrágja jócskán lecsúszott a csípőjéről, fehér pólót visel, és a derekára kötött egy kockás inget. Nekem szoknyában is melegem van, ellenben ő a lábain barna bakancsot visel, és ami a legmeglepőbb, hogy a maga kicsit lógós stílusával - amit egyébként nem kifejezetten nyerné el a tetszésem - iszonyú dögösnek találom.
Felé nyújtom a kezeim és az ujjaink összefonódnak, mialatt mosolyogva lép hozzám. Felbillentem a fejem és megérintem a haját, s a mozdulata elé sietve finoman megcsókolom a száját. Mindketten elmosolyodunk, meghúzza a hajam, amire válaszképp a hasába könyökölök, és a világ egyik legédesebb nevetését hallom a fülemnél. 
- Mond, hogy most már elmehetünk - húzódik el tőlem, és szinte könyörögve néz a szemembe.
- Azért legalább egy kicsit megpróbálhatnád leplezni, mennyire untad az egészet - vágok sértődött arcot, majd alsó ajkam lebiggyesztem.
- Ellenkezőleg - hüvelykujjával megérinti az ajkam, majd egy tincsem a fülem mögé tűri. - De ha még 10 percet kell ott ülnöm és nézni amit csinálsz...
Kuncogni kezdek, megérintem borostás arcát és mosolyogva nézek a szemébe, hihetetlen, hogy ez az ember egyszer az őrületbe kergetett engem. 
- Élvezted, ugye? - húzza össze játékosan a szemeit, pillái mögül méreget.
- De még mennyire! - vigyorodok el, majd lehuppanok a talajra, és eligazítom magamon a ruháim.
A kezét nyújtja felém, és az ujjainkat egymásba fonjuk, lépdelés közben ezt nézem, és a karján lévő tetoválásokat. A karja körülbelül háromszor olyan vastag, mint az enyém, és izmos, tenyerében eltűnik az én törékenynek ható kézfejem, és ez egy kicsit megnyugtat. Talán az emberek ha látnak engem mellette nem gondolják azt, hogy mennyivel jobbat is találhatott volna. 
- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk sétálni? - húz kicsit közelebb magához, átfogja a vállaim és megpuszilja az arcom, melyet a mellkasához érintek.
- Ha téged nem zavar, hogy egy fél testőrgárda vonul utánunk, felőlem mehetünk - mosolygok rá, ugyanakkor a szívem kicsit megdagad a javaslatától. Nyilvánosan akar mutatkozni velem, és teljesen átlagosan csak sétálni szeretne. Turné alatt nem igazán van időm arra, hogy megnézzem a várost, ahol fellépek éppen, és igazából talán ha lenne időm egyedül akkor sem mozdulnék ki. Így viszont a szívem repdesni kezd, és különös izgatottság lesz úrrá rajtam, pedig csak arról van szó, hogy egymás kezét fogva járkálunk kicsit a városban, semmi extra, de talán pont ez benne a különleges. Otthon sétálgathatok, nem vagyok akkora attrakció, mint más helyeken, csakhogy nagyon ritkán teszem meg, és nagyon hosszú ideje senki nem fogta így a kezem. Csak nézem összefonódó ujjainkat a napszemüvegem mögül, egy ideig autóval megyünk, hogy ne a stadionnál kezdjük a sétánkat, mert rövid időn belül valószínűleg egy kisebb tömeg közepén találnánk magunkat. Indianapolis csodálatos város, ahogy a legtöbb város, ahol eddig jártam. Egy parkban kötünk ki, egy ideig görcsösen próbálok tudomást sem venni a minket lemaradva követő emberekről, majd valahogy sikerül kizárni őket, és tulajdonképpen minden mást is.
- Nem igazán magyaráztad el tegnap, hogy mit keresel itt - emelem fel a fejem, mutatóujjával feljebb tolja a napszemüvegem az orromon, és kissé elmosolyodik.
- Nem voltam a legjobb passzban én sem, éppen hangpróbán voltunk, amikor kicsit kiakadtam magamra. Niall leült mellém és azt mondta, hogy lépjek le, mert nem csak nekem van szükségem rád, hanem neked is rám. Nem értettem, de nem mondott semmit, szóval repülőre ültem, és idejöttem - kicsit megvonja a vállát, mintha ez teljesen természetes lenne, utazzunk át Dél-Amerikából Észak-Amerikába, nem nagy dolog, tényleg. 
- Hiányoztál - motyogom, fejem picit a vállára hajtom, lelassítja a lépteinket, végül megállít, és magához ölel. - Akkor a legjobban, amikor nem is beszéltünk.
- Egy idióta vagyok - sóhajt fel, beletúr a hajamba és erősebben szorít magához. 
- Az vagy - jelentem ki, felnézek, és megnyugtatóan mosolygok rá - de megbeszéltük, hogy együtt leszünk bosszantó seggfejek - nevetek fel, és kezeim közé fogom az arcát. 
- Te nem igazán viselkedsz ennek megfelelően - vág grimaszt, majd megfogja a kezem és a szájához emeli.
- Mert te igen, Mr. Szétszedlek, ha ránézel a barátnőmre? - cukkolom, fejemet kicsit oldalra döntve nevetek rá.
- Ne emlékeztess arra a rohadékra - felhősödik el a tekintete, tenyere erősebben simul a csípőmre. 
- Igazából nagyon meghökkentő volt amit tettél, leginkább azért, mert az öcsémen kívül senki nem verekedett még miattam - az alsó ajkamat harapdálom, túlságosan szókimondó vagyok néha. Lehajtom a fejem, hagyom, hogy a hajam az arcomba hulljon, de mielőtt ez megtörténhetne felfogja a tincseim a karjával, és a vállam mögé simítja. 
- Sokkal többet érdemelt volna - száját egy vonallá préseli, majd hosszan kifújja a levegőt és megrázza a fejét. - Még legalább négy ütést, a srácok nevében is egyet-egyet.
- Milyen erőszakosak vagytok - jegyzem meg, s újra megvillantom a fogaim, ezzel kicsit ellágyítva az arckifejezését és haragos pillantását.
Nem igazán értem mit motyog, pillantásom elvarázsolja néhány szaladgáló kisgyerek, mosolyogva figyelem őket, a saját gyerekkorom jut eszembe. Lassan tovább andalgunk és a gyerekek helyett ismét a kezeinket tanulmányozom, hihetetlen, hogy itt van, fogja a kezem, minden hihetetlen ami az elmúlt napban történt velünk.
- Szólnod kellett volna erről az egészről - rázza meg kicsit a fejét, magához húz és puszit nyom a fejemre. - Fogalmam se volt róla, hogy mennyire kiborultál, és nem a legjobb érzés tudni, hogy valami oknál fogva nekem nem mondtál semmit az elmúlt hetek ezen részeiről.
- Tudtam, hogy ha elmondom, kiakadsz, és nem akartalak bajba keverni.
- Bajba keverni? - szemöldöke megemelkedik, érdeklődve figyeli az arcom.
- Mostanság minden velünk van tele, már nem annyira, mint korábban, de még mindig előszeretettel beszélnek rólunk. Ha idehívlak, és kiderül, hogy miért jöttél, akkor bajba sodorlak - magyarázom, s magamban azt gondolom, jobb lett volna sötétebb napszemüveget felvenni.
- Az legyen az én problémám, és megnyugtatlak, az érdekel a legkevésbé, ha arról beszélnek, hogy kiálltam a barátnőmért, és megütöttem egy seggfejet - homloka ráncba szalad, a távolba néz és úgy andalgunk tovább.
Megpuszilom az arcát köszönetképp arra, amit mondott, és mert szeretem ezt csinálni. Jó érzés hozzáérni, birtokolni, tudni, hogy ezt rajtam kívül senki nem teheti meg akármilyen híresek is vagyunk. Átöleli a vállam és arcát az enyémhez érinti, kuncogva simulok hozzá, borzasztó jó érzés így lenni vele, egyszerre teljesen átlagosnak és gondtalannak érzem az életem, mintha este nem koncertet kellene adnom, hanem hazamenni a lakásomba, vacsorát csinálni, és egész este a tévé előtt feküdni vele, pedig ez ennél sokkal bonyolultabb.
A folyóparton kötünk ki, a hűs későnyári szellő folyton felkapja a szoknyám, melyet muszáj leszorítanom, és így nem tudom fogni a kezét.
- Mesélj a turnéról - kérem, nagyokat pislogok rá. Minden vágyam látni őt, őket a színpadon, természetesen díjátadókon láttam már őket, de semmikor máskor. Nem tudom, hogyan robbannak be a színpadra, hogyan köszöntik a közönséget, van-e koreográfiájuk, táncolnak-e, olyan őrültek-e, mint amikor csak együtt vannak.
Egy padra ülünk, a telefonján lelkesen mutogat képeket és videókat, közben hadarva zúdítja rám az élményeit, az arcán széles mosoly ül, imádja amit csinál.
- Remélem, Európában megnézel minket egyszer - a hajamat fonogatja, majd az ujjaival szétszedi kissé ügyetlen munkáját.
- Mindenképp, már most veled mennék! - vigyorgok, elmosolyodva húz magához és puhán megpuszilja a szám.
- Ha lehetne, vinnélek is. Az első európai koncerteden számíts arra, hogy Niall az első sorból fog integetni neked - halkan elneveti magát, csillogó szemekkel nézek rá. Egyszerűen gyönyörű, tökéletes, hibátlan, nem tudom, korábban is így gondoltam-e rá, vagy csak most jön elő belőlem minden. Az ölébe mászok, meglepetésként éri és nevetni kezd, majd karjait szorosan fonja körém és újabb puszit nyom az arcomra.
- Alig várom - mosolygok rá, játékosan piszkálni kezdem a pólóját. - Tegnap nem is hívtam, teljesen elfelejtettem.
- Szerintem megérti - villant rám huncut mosolyt, a fejem tetején kezdi rendezgetni kusza tincseim. - Hiányzik neked?
Halkan hümmögök, arcom belefúrom a pólójába és úgy válaszolok.
- Szörnyen.
Nem válaszol, egy ideig én is hallgatok és a mellkasához simulva bámulok a távolba, a csodás fák és bokrok felé, a tiszta gyepen egy lány a kutyájával játszik. Felnézek rá, a kutyát figyeli, ám a szája felfelé húzódik amikor lenéz rám.
- Ugye tudod, hogy... - kezdem, de mutatóujját a számhoz érinti és int a fejével, hogy ne folytassam.
- Tudom, Cica. Nem hinném, hogy lenne okom kételkedni benned, és örülök, hogy Niall a barátod, szükséged van valakire, aki olyan, mint ő - elmosolyodok, aprót bólintok, s a lélegzetem kicsit megremeg, amikor kifújom a benntartott levegőt.
- Fura, hogy most ezt mondod, és néhány hete még vitatkoztunk emiatt - csak miután kimondom jövök rá, hogy nem kellett volna, és legszívesebben leharapnám a nyelvem.
- Néhány hete még sem magamban nem voltam igazán biztos, sem benned, vagy legalábbis abban, hogy mit érzel pontosan - lehajtja a fejét, a tenyerembe apró köröket kezd rajzolni, mintha zavarban lenne. - Nem csak neked nehéz távol lenni, nekem is, mert magamat ijesztgetem.
- Amikor nem veszed fel a telefont arra gondolok, hogy valaki mással vagy - fogd be Mira, fogd már be!
Az arca megrándul, nem torzul dühbe és még csak egy kicsit haragosnak sem látszik, de a szája sarkában bujkáló mosoly eltűnik, képtelen vagyok bármit is leolvasni már az arcáról, kifejezéstelen lesz.
- Én is - motyogja, a lélegzetem visszatartva figyelem, miközben beszélni kezd. - Vagy amikor alig beszélünk, és hirtelen lerázol az jut eszembe, hogy biztos eleged van, és nem vagyok más, csak egy plusz teher számodra. Rettegek tőle, hogy kicsúszol a kezeim közül, vagy elszúrok valamit, ami miatt te fogsz kidobni.
Figyelmesen hallgatom, nem tudom, volt-e valaha ilyen őszinte beszélgetésünk, vagy egyáltalán beszéltünk-e ilyen nyíltan arról, amitől félünk, a kapcsolatunkról. Néha feljön köztünk a farm, szívjuk egymás vérét az ott kicsúszott meggondolatlan mondatokkal, felemlegetjük a vitáinkat, de igazán komolyan sosem beszéltük ezt meg, ahogy azt sem, mi lehet a következménye a meglehetősen hasonló életünknek, és a folyamatosan köztünk lévő távolságnak.Valahogy ennek az egésznek az elején ebbe egyikünk se gondolt bele igazán, és most, hogy fülig szerelmesen az ölében ülök jut el az agyamig, hogy meglehetősen kevés esélyünk van arra, hogy ebből bármi igazán komoly legyen.
Belegondolok, hogy Ashtonnal is 2 évig együtt voltunk így, és végül nem is igazán a távolság szedett szét minket, de az akkor is más volt. Ash ausztrál, gimnázium óta tudom, hogy ki ő, később a házunk garázsában püfölte a dobokat, ő a gyerekkorom része volt, az életem része.
- Hülyék vagyunk - motyogom, a számat kis mosolyra húzom és egyszerűen kizárok a fejemből mindent, ami azt mondja, hogy nekünk nincs jövőnk. Eddig is ezt tettem, ezután is ezt fogom, még ha csak lehetetlen álmokba ringatom magam, akkor is.
- Az könnyen megeshet - mosolyog rám, hüvelykujjával végigsimít az arcomon és magához húz. Roppant meglepő, hogy eddig még senki sem szólított le minket, senkinek nem tűnt fel, hogy kik vagyunk, de nem panaszkodok emiatt, sőt. Ujjaim rövid hajába túrnak, magam is tudom, hogy mohó vagyok, de nem érzem zavarban magam emiatt, ha mások megtehetik, hogy nyilvánosan csinálják ezt, akkor mi is, semmivel sem különbözök a többi 20-21 évestől. Jó, talán néhány dologban mégis, de ebben pont nem.
Nehezen mondom ki, sokkal nehezebben, mint korábban, mégis úgy érzem, most van itt az ideje, most vagyok kész rá, hogy a kérdezése nélkül mondjam ki.
Nagyon halkan motyogom, de a szemébe nézek, és minden betűt, minden fonémát komolyan gondolok.
- Szeretlek.
A szó ott lebeg kettőnk közt, az ajkai elnyílnak, homlokát az enyémnek dönti, nagyot nyelek. Kimondtam, magamtól mondtam ki, és nem érzem hibának.
A kezét szorongatom, már nem tudok a szemébe nézni, akaratlanul is lesütöm a tekintetem.
- Megfordult a fejemben, hogy csak azért mondtad, mert kiszaladt a számon a kérdés - vallja be halkan, az állam alá nyúl, és finoman felemeli a fejem. Elkaphatnám a pillantásom, de nem teszem, mindig is elég bátor és őszinte voltam, főleg vele, most is az leszek.
- Akkor nem tartanánk itt - billentem oldalra a fejem.
- Valószínűleg - mosolyog rám, szemei csillognak, mialatt végigsimít a számom. - Csak hallanom is kellett, nem mindig biztosak a megérzéseim, de azt hiszem, kivételesen jól működtek.
Az ajkaim szárazak lesznek, mint a homok,  gyengéden simít végig az arcomon és csillogó tekintettel fürkész.
- Én nem mondok ilyet csak úgy - motyogom halkan, s lopva az arcára pillantok.
- Ahogy én sem, Cica. Nem hittem volna, hogy képes leszek kimondani, pláne nem hamarabb, mint te, de szeretlek, és tényleg így van.
Gyengéden, biztatóan mosolyog rám, nem támadom le és nem ugrok rá, pedig legszívesebben azt tenném. Az arcom a nyakába fúrom és belélegzem az illatát, a legjobb illat, a legjobb érzés, ami elszorítja a mellkasom és megdobogtatja a szívem. Az örökkévalóságig tudnék az ölében maradni, tökéletesen érzem magam a karjai közt gubbasztva, a meleg napsütésben, ahogy a lágy szél fújja a hajam és a város forgatagát mindez elnyomja. Senkinek nem tűnik fel, hogy kik vagyunk, elveszhetünk az átlagosság érzésében. 
- Miért hiszed azt, hogy elszúrhatod? - mutatóujjával eddig a tenyeremen írt le köröket, most ez megáll a mozgásban, és legszívesebben ismét leharapnám a nyelvem amiért hagytam kibukni ezt a kérdést a számon.
- Mert egyszer már elszúrtam - motyogja, arcát belefúrja a hajamba és megpuszilja a fejem, érezhetően erősebben húz közelebb magához. 
- Mit tettél? - nézek fel rá, tekintete egyenesen az enyémbe mered, ajkait erősen préseli össze. Ideges, talán haragszik is rám, de egyszerűen most nem tudom megakadályozni, hogy ne tegyem fel a kérdéseim. Mindent tudnom kell róla, hogy úgy érezzem működhet ez köztünk.
- A lehető legjobban megbántottam azt az embert, akit szerettem - végigsimít az arcomon, tincseim az ujjai köré kezdi tekergetni, nem néz a szemembe.
Nem tudom, mire gondol, tisztában vagyok vele, hogy miket tud mondani dühében, mert én is pont ilyen vagyok, de ahogy Ashton is hosszú ideig megbocsájtott nekem mindent, könnyen lehet, hogy az én elődöm is ezt tette. Az agyam vadul jár azon, mi fájna nekem a legjobban, majd az ajkamba harapok a felismeréstől, s félve kiejtem:
- Megcsaltad? 
Az utolsó másodpercig imádkozok azért, hogy megdöbbenve, felháborodva tiltakozni kezdjen, ehelyett aprót bólint és lesüti a tekintetét. Kissé megmeredve ülök továbbra is az ölében, ugyanakkor a feminista énem is felszabadulni készül és rázúdítsa a véleményét erről, de nem én vagyok a megcsalt fél, és semmi közöm az egészhez, én akartam tudni, megtehette volna, hogy sosem mondja ezt el nekem.
- Miért? - mozgolódni kezdek, megkockáztatom, hogy kicsússzak az öléből, de ezt megakadályozza és mindkét karját a derekam köré fonja. 
- Ha észnél vagyok, nem teszem, de egy ideje amúgy sem működött a kapcsolatunk, a bandának viszont ment a szekere bőven és azt hiszem, mindannyiunk fejébe szállt egy kicsit a siker annak ellenére, hogy korábban folyamatosan azt mondogattuk, megakadályozzuk, hogy bármelyikünkkel is ez történjen. Bulizni voltunk, nézd Mira, az tényleg egy rettenetes időszakom volt és egyáltalán nem vagyok büszke rá, részeg voltam, és szívtam is, valahogy összeakadtam egy kicsit rámenősebb lánnyal, ennyi kellett. Ha részeg vagyok több minden felszabadul bennem, és nem voltam boldog, az a lány meg ott volt, és az agyam helyett a testem irányított - megrázza a fejét és zaklatottan a hajába túr, egy ideig döbbenten pislogok, majd megérintem az arcát, elhúzom a kezét a hajától és helyette én érintem meg a rövid tincseket. Kicsit meghökkenve tapasztalja ezt, azután megfogja a kezem és a szájához húzza, ujjaimat finoman széthajtogatja és megcsókolja a tenyerem. 
- Sajnálom - suttogom, és közelebb húzódok hozzá. 
- Csak az én hibám, elmenekültem a problémák elől, és elbuktam - figyelmesen nézem az arcát, a távolba mered, majd lehajtja a fejét és homlokát az enyémnek támasztja. 
Hibáztathatnám, nekieshetnék, de nem én vagyok az az ember, aki nyugodt szívvel hánytorgathatná fel másoknak az ilyesmit, nem rúgok belé, mert én is épp elég hibát követtem el a múltban, és máshogy, de én is tönkretettem egy kapcsolatot úgy, hogy az életemnél is jobban szerettem Ashtont. 
- Nem tenném meg újra, sosem. Szeretném elfelejteni azt az időszakot, és azt is, ami utána volt, egészen addig, míg le nem dobtak minket a farmon. Tudom, hogy mire gondolsz, és esküszöm, nem tenném ezt veled soha, Cica - homlokát az enyémnek feszíti, talán nem szándékosan, de így nyomatékosítja a szavait, és tudom, hogy igazat mond. Nem számít, mi történt, mennyit hibázott, mi ketten mindent tiszta lappal indíthatunk.
- Tudom - puha, buja csókot nyomok a szájára, amit mohón igyekez viszonozni, de nem engedem tovább. - Én bízok benned, Liam, erre talán már rájöttél. 
- Köszönöm - motyogja, és ebben a szóban benne van minden, tudom anélkül, hogy megkérdezném mire gondol. Csak egy pillantás, és tudom, hogy megköszöni, hogy most itt vagyunk, hogy nem ítélem el, és esek neki, a tegnap éjszakát, mindent. 
- Ne hibáztasd magadat - felé fordulok, az arcát fürkészem, közben gyengéden simogatom a haját a fülénél, és érintem az arcát.
- Oh, nagyon sokáig nem is magamat hibáztattam - száját keserű mosolyra húzza, szemei összeszűkülnek - hanem mindenki mást, leginkább a lányt, és vele együtt minden nővel előítéletem voltak, ezért beszéltem veled úgy, ahogy. Miután Sophie kidobott úgy vigasztalódtam, ahogy a legtöbben teszik, és senki nem mondott nekem nemet, ahogy az a lány sem, pedig tudta, hogy barátnőm van. Vonzottál, azt hittem te is pont olyan vagy, mint ők, csakhogy te ellenálltál, ennek ellenére is bebeszéltem magamnak, hogy nem különbözöl attól a lánytól, pedig milyen nagyot tévedtem.
- Nem tévedtél, Liam - nyitom nagyra a szemeim. Magam ellen beszélek, de legalább nem hagyom, hogy hülyeségeket hitessen el magával rólam. - Igazad lett.
- Tudom milyen részegen hülyeséget elkövetni, Kicsim, és én provokáltalak ki akkor is, de te más vagy, igazán más - megcsókolja a nyakam, lábaim kicsit felhúzom és felsóhajtok. Nincs igaza, nem teljesen. - Egyszer már elkövettem ezt a hibát, és megtapasztaltam milyen egy teljesen jogosan dühös, sértett lány, és nem akarom ezt tenni senkivel sem még egyszer. Egyszer elszúrtam, Mira, de ha nem szúrom el, akkor most minden más lenne, lehet, hogy valami rehabilitáción fetrengenék, és te sem lennél itt nekem. Kaptam egy második esélyt veled, és ezt nem fogom elszúrni, nem hagylak kicsúszni a kezeim közül.
A szám tátva marad, levegőt is elfelejtek venni, eltökélten és magabiztosan néz rám, míg én teljességgel megenyhülten támaszkodok a mellkasának, kenyérre lehetne kenni. Soha nem hittem volna, hogy fogok még valaha ilyet hallani valakitől, hogy valakinek valaha szüksége lesz rám, aki bennem lát majd egy új esélyt. És azt se hittem volna, hogy én valaha fogom még érezni ezt. Korábban a halálra idegesítésének ellenére ő volt minden, amire vágytam, amit akartam attól a pillanattól kezdve, hogy először megcsókolt, ő volt minden, amit akartam, de úgy hittem, nincs rá szükségem. Néhány nappal ezelőttig foggal-körömmel küzdöttem az érzéseim ellen, nem akartam, de szükségem volt rá, most pedig kiegyenlítődik a kettő, mert ő minden amit akarok, és amire szükségem is van. 
Vele lenni kellemes, megnyugtató, gondtalan, csak sétálunk a parkban, majd a folyóparton, kiprovokálom, hogy botladozva fogócskázzunk a vízparton. Visongva menekülök előle, majd hagyom, hogy beérjen, nevetve görnyedek össze a karjaiban amikor elkap és a levegőbe emelve megpördül velem, majd el-elakadó lélegzettel bámulunk egymásra, és a járókelők ellenére a lehető legnyálasabb romantikus filmbe illően esünk egymásnak. Vele akarok maradni egész nap, amíg csak lehet, de hív a munka, és 4-kor indulnunk kell a stadionhoz. 
Évek óta a lámpaláz szikrája sem ütötte fel a fejét, a színpadon megnő az önbizalmam, az csak az enyém, én irányítom, uralom, most viszont elszorul a torkom, mert ő is látni fog. Az ember azt hinné, már semmi sem hozhat zavarba, de jelenleg ez az egyetlen nagy dolog, amivel Liam nincs tisztában, ezt a Mirát nem ismeri túlzottan. Amikor legutóbb egy színpad mögött álltunk éppen hisztit rendeztem miattuk, összvesztem az öcsémmel, majd Ashtonnal. Most ez teljesen más, zavarban vagyok, míg ő izgatott, kezeiben a telefonját forgatja, megörökít mindent. Niallnek is ez a mániája, talán ez valami 1D szindróma.
Nem mond semmit, ezzel megkönnyíti a dolgom, csak egy puszit nyom a homlomra, majd az ölelésébe von és az ajkaink egészen rövid időre találkoznak. Felállok a rámpára, amely a színpadra emel majd, tekintetemmel végigkövetem őt, ahogy elballag, hogy elfoglalja a helyét. Életemben először a koncertem nem a rajongóimról szól elsősorban, hanem róla, mert szinte ezrek közt is érzem az ő tekintetét magamon. Minden dal az övé, és az ihlet a színpadon kap el, a farmon is írtam róla dalokat, de azokat többnyire a harag szülte, és nem is csoda, hogy a menedzsment nem volt rájuk kíváncsi.
A koncert után a karjaiba vágódok, majd kifogásként az öltözőbe menekülve szedek elő néhány papírt és egy tollat. Szántom az egyenetlen, ferde sorokat, a fejemben megszülteik a dallam, a klip, és ez párhuzamos az emlékeimmel.
- Cica - hallom, hogy kopogtat, de ennek ellenére rögtön benyit, a papírt megfordítva csapom az asztalra - mit csinálsz? Azt hittem lassan már elkészülsz, és mehetünk. 
- Ihlet - villantok rá feszült mosolyt, a papírt összehajtogatom és a jelentéktelenségét bizonygatva ellököm. Homlokráncolva figyeli, majd közelebb lép és becsukja az ajtót.
- Úgy elrohantál, nem is tudtam elmondani, hogy mennyire fantasztikus voltál - nagyokat pislog, végigsimít a derekamon és megpuszilja a szám. - Annyira dögös.
Most először mond ilyet nekem, eddig mindig gyönyörűnek, szépnek, csinosnak nevezett. Liam néha olyan, mint egy arrogáns seggfej, máskor mintha egy üzletember lenne, ezt ötvözi a bunkósággal, gyerekes viselkedéssel és hülye beszólásokkal, mindezekkel együtt mégis olyan, mintha egy Jane Austen regényből lépett volna ki, és tökéletes így. Nem tudom, hova zuhanhatok még, hogy mennyire mélyen képes beszippantani egy olyan manipuláló személyiség, mint Liam, de határozottan, fizikailag is érzem, hogy minden csak most kezdődik el köztünk. Nem titok, hogy szeretem, minden hülyeségével, idegesítő szokásával, a szemöldök vonogatással és meggondolatlanságával. A fenébe, igen, szeretem, és az érzéseimet a tenyereiben hordozza. Rajta múlik, hogy mit tesz velük, és rajtam, hogy én mit az övéivel, és ez olyan, mintha két gránátot tartanánk. Egy rossz mozdulat, és mindkettőnknek vége, még akkor is, ha csak az egyik sérül. 

12 megjegyzés:

  1. Drága Nessa!

    OMG, fantasztikus részt írtál. Végig mosolyogtam. Imádom Mirát és vele együtt Liamet is. Olyan őszintén beszélgettek. Nem akarom, hogy Liam vissza utazzon a srácokhoz, így Mira olyan boldog.
    Már nagyon várom a következő részt.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mónika! :)
      Nagyon szépen köszönöm! <3 Igen, Mira most nagyon boldog, de ne aggódj miatta, megáll a lábán Liam nélkül is. :)

      Törlés
  2. Első kommentelő! (Ha még nem előztek meg)

    Drága Nessa!

    Hűha! Nem is tudom, mit írjak. Azt hiszem, az eddigiek közül ez a kedvenc részem.
    Sosem lepődök meg, mikor egy újabb csodás résszel ajándékozol meg minket, amivel feldobod a csütörtökeinket, most mégis sikerült kissé megdöbbentened. Egyszerűen elképesztő, ahogy írsz!
    Liam és Mira, olyan aranyosak együtt! Azt hiszem, mindenki ilyen kapcsolatra vágyik, amilyen az övéké, a távolságot leszámítva.
    Fogalmam sincs, mit írjak még, így a rész hatására, attól tartok, most csak ennyi telik tőlem. Sajnálom.

    Tűkön ülve várom a következő részt! <3

    Anna .x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Anna!
      Ennek igazán örülök! :)
      Jézusom, nagyon szépen köszönöm, reméltem, hogy néha sikerül még meglepetést okoznom nektek. :)

      Törlés
  3. Már annyiszor átgondoltam, hogy mit akarok ide írni, de egyszerűen sosem tudom megfelelően szavakba önteni, hogy mennyit jelent nekem ez a blog. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék Miráékra és már olvasás közben számolom a napokat a következő részig. Nálam egy furcsa szokás, hogy az a történet fog meg igazán amiről zene hallgatás közben gondolkozok, akkor is ha nem éppen olvasom...Nos ennél többet, mint ezen a történeten még sosem gondolkodtam. Minden egyes szaváért rajongok. Gyakran az is eszembe jut, hogy mi történne ha ezt elolvasná maga a One Direction is. Azt hiszem minimum személyesen is felkeresnének és gratulálnának amiért ilyen nagyszerű csodát teszel közzé minden héten. Láttam, hogy sokszor mondtad az Ask.fm profilodon, hogy mennyi mondanivalód van a fiúknak. Kb. én is így vagyok veled, csak egyszerűen képtelen vagyok kifejezni magam. Gondolj mondjuk a kedvenc ételedre, az az iránti szereteted szorozd meg ezerrel és akkor nagyjából megkapod a rajongásom mértéken negyedét az irományaid iránt!
    Üdvözlettel: az egyik legnagyobb rajongód!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hűha, nagyon nehéz erre most válaszolni...
      Sosem mernék belegondolni abba, hogy valaki tudja annyira szeretni ezt a blogot, mint amit most leírtál nekem, vagy abba, hogy neked annyi mondanivalód lenne NEKEM, mint amennyit én akarnék elmondani a fiúknak. Ez hihetetlen, felfoghatatlan számomra.
      Mostanság néha nagyon hadilábon állok az írással, és ez a blog is rengeteg fejtörést és problémát okoz, és észlelem, hogy egyre csökken az érdeklődés iránta, de Te erőt adsz. Van egy ember, akinek fontos ez a történet, és ha belebolondulok is, de befejezem, ezt megígérem.
      Említetted az ask.fm profilom, esetleg ha van kedved, írj néha, szeretnék veled beszélgetni.

      Törlés
  4. Drága Nessa! :)

    Ez olyan érzelmes, cuki, aranyos és még sorolhatnám milyen jó lett ez a rész :) Egyik kedvencem :D
    Annyira kiegészítik egymást, mint két kirakos darabka, egyik sincs meg tökéletesen a másik nélkül..
    Nagyon,nagyon várom a következő csütörtököt ;)
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága! :)
      Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy ezt gondolod!
      Teljesen igazad van ezzel kapcsolatban. :))

      Törlés
  5. Szia Nessa :)
    Ez a rész is nagyon jó lett, csak másra számítottam. A címéből nekem az jött le, hogy valami robbanni fog amire kíváncsi voltam, hogy mi fog történni. A vége fele csak a koncertre gondoltam, hogy valami őrült fog gránátozni, de nem. Nagyon érdekes volt ez a kifejezés a végén, de szép és kedves. Az hogy ennyire szerelmesek, olyan aranyos. Nem hittem volna, hogy a szerelmet és az érzéseket lehet gránáthoz is hasonlítani..de, itt van ez a rész. Egy szóval, ismét olyan jól megfogalmazott részt raktál fel, mint mindig. Gratulálok hozzá :)
    Boldog valentin napot :)
    Réka ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Nem igazán az akciódús jelenetekről vagyok híres, szóval valószínűleg sosem fogok semmit sem felrobbantani, és veszélybe sodorni a szereplőim életét, haha. :D
      Ez csak egy metafora volt, ami megadta az amúgy rengeteg gondot okozó címet is.
      Nagyon szépen köszönöm! :)
      Így utólag, de neked is!

      Törlés
  6. Szent ég Nessa!

    Először is, ne haragudj, hogy most "érek ide", és most be is hozom minden lemaradásomat a kommentek terén, mert az olvasás nem maradt el az elmúlt hetekben, abból nem engedtem. :)
    Sokat gondolkodtam azon, vajon Liam miért olyan, amilyen, a farmon történtekre és az ott elhangzottakra azonban csak nagyon ritkán találtam magyarázatot, de íme, itt van, megérkezett. Jó volt olvasni az őszinteségüket, a szerelmük valós egyszerűségét, én komolyan, el sem hiszem, mennyi minden történt már velük, és tudod fokozni a szeretetemet irántuk.
    A címet olvasva, majd a fejezetet, kerestem az utalást, hogy mit takarhat az a bizonyos gránát? Konfliktust, veszekedést, esetleg visszafordíthatatlan összeférhetetlenséget? Szerencsére egyik tippem sem jött be, és mikor az utolsó bekezdést elolvastam, összeszorult a szívem, és megesküdnék rá, hogy egy pillanatra a levegő is beszorult a tüdőmbe, annyira...annyira tökéletes, és sokat sejtető. :) Szóval már csak ezért nagyon vártam a folytatást, na meg azért is, mert egyszerűen fanatikussá váltam. :)

    Fantasztikus lett, a maga romantikus, gondolatban túl sokat bevallós formájában, ami lassan a specialitásod, haha :D Imádom.


    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hová tűnt az Imrusné? :o
      Eszem ágában sincs haragudni, hiszen én is mindig annyira későn tudok válaszolni a kommentekre.
      Örülök neki, hogy szereted őket, és tudod még jobban szeretni őket, mert nekem néha az agyamra mennek, nagyon! :D
      Meglepő, hogy sokaknak mennyi fejtörést okozott ez a cím, holott én csak hasonlítottam Mirát valamihez, és jobb cím hiányában ezt a szót biggyesztettem oda. Örülök, hogy ezt gondolod róla.
      Köszönöm szépen! <3

      Törlés