4.rész Túl messzire mész

Sziasztok! :)

Hamarosan indulunk Budapestre, de előtte még szükségét éreztem annak, hogy feltegyem az új részt. Szerintem meglehetősen hosszúra sikerült, aminek örülök, mert nem biztos, hogy jövőhéten lesz rész. Remélem megértitek, miért. :)

Hihetetlen érzés tudni, hogy holnap látni fogom a fiúkat. Ígérem, hogy minden magyar Directioner nevében fogok tombolni. <3

Nessa. xx

~Mira Hemmings~

Bezárkózom a szobámba, a szökési kísérletem kudarcba fulladt, mert bár elindultam, Stephen rövid időn belül már kocogott utánam. Az a hülye Liam beköpött. Az iPodomból a fülesemen keresztül üvöltő zenétől nem hallok kopogást, sértődötten vonom össze a szemöldököm, amikor Mr. Wood belép. Lustán feltornázom magam és nagyot sóhajtva veszem ki a pöcköket a fülemből.

- Vár rád egy kis házimunka! - jelenti be, közben mosolyra húzza a száját.

- Hogy mi?

- Szeretném, ha behoznád a tojásokat! - nyújt felém egy kosarat, melyre egy ideig értetlenül bámulok. - Ugye tudod, milyen egy tojás?

- Annyira hülye vagyok, hogy nem - motyogom az orrom alatt, és elveszem a kosarat.

- Csak tedd le a konyhapultra, ha megvagy - mondja, majd elhagyja a szobám és én magamban motyogva kezdek kutakodni egy olyan cipő után, amit nem baj ha összekoszolok. A kosarat felkapva dübörgök le a lépcsőn, Stephen korábban már tartott idegenvezetést a farmon, külön nekem és külön a fiúknak, mert már rájött, hogy nem nagyon bírjuk elviselni egymás társaságát. Ahogy a csirkék lakhelye felé baktatok a távolban ismerős alakokat fedezek fel, bosszúsan felmordulok és megszaporázom a lépteim. Sajnos nem kerülöm el a figyelmüket, Harry mosolyogva int felém, nem értem, miért nem képes békén hagyni engem ez a gyerek, de nem intek vissza, s hamarosan Liam szemei is rám szegeződnek. Hallom, ahogy vihogni kezd és a száját szólásra nyitja, amikor a mellette baktató szöszi felhúzott orral épp kikerülni készül egy kisebb trágyadombot de megbotlik valamiben és hamarosan már négykézláb térdel nyakig a szarban.
A kezemet a szám elé tartva kissé döbbenten nézem őt, ahogy azt a mellette álló további 4 idióta is teszi, majd kirobban belőlem a nevetés, amikor a fiú lebiggyesztett ajkakkal néz fel. Bosszús pillantást kapok Louis felől, majd hozzám hasonlóan a nyakigláb göndörből is kitör a nevetés.
- Haza akarok menni! - kesereg Niall, miközben undorodva kimászik az ürülékből és seggre esik a fűben.
Egy pillanatra megsajnálom őt, hiszen én is pont ezt akarom, hazamenni. Ahogy a fűben ücsörögve elkeseredetten dörgöli a kezét a talajhoz elgondolkozom azon, hogy odamegyek, végül erre nincs szükség. Louis megragadja a pólóját és felhúzza a fűből, majd némi távolságot tartva tőle elráncigálja a ház felé, én pedig magamban nevetve folytatom az utam a csirkék felé.
Félve nyitom ki az csirkeház - fogalmam sincs, mi a neve ennek - ajtaját, na nem mintha annyira félnék az efféle szárnyasoktól, de valahogy jobban szeretem őket kirántva egy KFC-s dobozban látni.
Hátrahőkölök, amikor a résen kidugja a fejét egy tarajos, kis híján becsapom az ajtót de az utolsó pillanatban a csirke kifurakszik a résen és futásnak ered. Nem törődök vele, nagy levegőt véve lépek be és az orromat húzgálva indulok el, hogy felszedjem a tojásokat. Nem értem, hogyan voltak képesek ideküldeni engem, engem, aki Sydneyben nőttem fel és soha nem láttam élő csirkét.
Nagy ívben elkerülöm a madarakat és egy tojást két ujjam közé véve felemelek és a kosárba teszem, egy megvan, már csak ki tudja mennyi kell. Lassan haladok, gondosan átvizsgálom a tojásokat mielőtt felvenném őket, majd megakadok, amikor a következő fészeknél egy csirke eléggé haragosan mered rám.
- Menj innen! - legyintek felé, hátrébb ugrok, amikor az a kezem felé nyújtja a nyakát és elnyitja a csőrét.
- Szerintem azt inkább hagyd békén - az agyam elönti a harag, amikor megpördülve szembetalálom magam azzal a személlyel, akinek legkevésbé vágyom a társaságára. Vállával lazán nekidől az ajtónak és szórakozottan jártatja rajtam a tekintetét.
- Már épp kezdtelek hiányolni - motyogom, miközben dühös pillantást vetek rá. A beszólásával arról, hogy Ashton miért szakított velem örökké elásta magát a szememben.
- Én is téged, pont ezért jöttem utánad - száját pimasz vigyorra húzza, melyet talán még vonzónak is találnék, ha nem éreznék ilyesféle utálatot ez iránt a srác iránt. Megmagyarázhatatlan gyűlölet fog el a közelében. - Tényleg ne piszkáld azt az állatot, Cica.
- Azt mondták, vigyem be ezeket az idióta tojásokat, ez azokon ül, ne szólj bele, hogy mit csináljak! Mit tudsz te a csirkékről?
- Ezek sokkal inkább tyúkok - vizsgálja a rohangáló szárnyasokat - a csirkék fiatalabbak. Ahogy elnézem, többet tudok róluk, mint te.
- Menj már innen! - legyintek újra a csirke felé, kissé felemelkedik, viszont mielőtt elvehetném a tojásokat újra leereszkedik. Hallom, hogy Liam jóízűen nevet rajtam, nem foglalkozok vele és farkasszemet nézek a jószággal. - Csak fél percre kell felállnod, míg elviszem ezeket a golyókat, amik bizonyára piszkosul nyomják a nagy hasad. Légyszi!
- Videóra vehetem, ahogy beszélsz egy tyúkhoz? Kérlek!
- Tűnj már el innen! - kiáltom, a hajamat átvetem a vállamon és az egyik kezemet csípőre téve nézek a szemébe.
- Ne baszogasd azt a szerencsétlent, hagyd békén, mielőtt megcsíp vagy jön egy kakas és az mar bele abba a csinos kis seggedbe.
- Ne szólj bele, hogy mit csináljak, majd legközelebb szedd fel te ezeket!
- Add akkor ide azt a kosarat! - túr a hajába, ellöki magát az ajtótól és felém közeledik, hátrálok, elgondolkozok azon, hogy felkapok egy tojást és a képébe dobom, de ekkor megbotlok valamiben és kis híján elvágódok, de megragadja a derekam és még csak a tojásokat sem ejtem el. A mellkasom az övéhez simul, nem tudom nem észrevenni a szemében csillogó önelégültséget. Azonnal elhátrálok és újra a csirkéhez lépek, az ujjammal megbököm a hasát, nem könyörgök tovább egy állatnak, szemeimet összehúzva nyúlok a hasa alá.
- Mira...
Fájdalom nyilall a kezembe, visítva rántom el azt és ekkor végleg elvesztem az egyensúlyom, a puha szalmára esek, hallom, hogy a tojások összetörnek mellettem a betonon a támadóm pedig felborzolt tollakkal kotkodácsol a tojásai fölött.
Liam hangosan nevet, félszemmel látom, hogy összegörnyed, majd felpattan, amikor valahonnan a sarokból egy a többinél nagyobb és színesebb tyúk rohan elő. Megragadja a kezem és felránt a szalmából, a fenekem fáj, próbálom kirántani a kezem a szorításából de szorosan fogja azt és kitárja az ajtót, előre lök és becsapja azt mögöttünk, mielőtt a rikoltozó nagydarab csirke utánunk jönne.
Végre elengedi a kezem és nevetve dől el a fűben, az orromat vérszag csapja meg, a gyomrom azonnal felfordul amikor észreveszem a vérző kezem. Messzire tartom azt magamtól és az ég felé pislogva botladozok el a ház irányába. Nem bírom a vért, épségben lévő kezemmel befogom az orrom és megszaporázom a lépteim, magamban dúdolni kezdek egy 5SOS dalt, az ajkaimat összeszorítva csakis előre nézek. Luke meghal, ha egyszer kikerülök innen.
I like the summer rain I like the sounds you make...
Amikor oldalra nézek Liam mellettem van, barna szemeit a kezemre szegezi és ezért én is odanézek, kis híján öklendezni kezdek, amikor egy kövér vércsepp esik a fűre.
- Nem bírod a vért?
Semmiért sem vallanám be neki az igazságot, elengedem az orrom és gúnyos mosolyra húzom a szám.
- A te szagod nem bírom.
- Vicces lány vagy, Cica. Na, mutasd a kezed!
- Hagyj már, békén! Ez az egész miattad van! - kiáltom, gyorsabban szedem a lábaim de ami nekem 2 lépés, az neki csupán 1. Lehetetlen próbálkozás leráznom őt.
- Elmondanád, miért? Figyelmeztettelek, te nem hallgattál rám! Megmondtam, hogy hagyd békén azt a kotlót, nem tetted, ezért megcsípett és ráadásul összetörted az összes tojást, egy kakas pedig kis híján tényleg belecsípett a seggedbe! Inkább meg kellene köszönnöd, hogy kirángattalak onnan!
- Várhatod, hogy neked bármit is megköszönjek! - köpöm, a zsebemben kotorászva előhúzok egy zsebkendőt és a vérző sebre nyomom, visszanyelem a torkomon felfelé kúszó undort és a ház felé pislogok. Haza akarok menni.
Előhúz egy szál cigit és az ajkai közé veszi, dühös pillantást vetve rá arrébb megyek de természetesen ő követ.
- Kérsz egyet?
- Ha nem tűnt volna fel, nem dohányzom.
- Jó - vállát nemtörődőm módon vonja meg - csak kedves akartam lenni.
- A kedves nem épp a megfelelő jelző számodra - húzom gúnyos mosolyra a szám, megborzongok, amikor kifújja a füstöt és közelebb hajol hozzám.
- Nem is ismersz.
- A legviccesebb az, hogy nem is akarlak megismerni. Nem érdekel, hogy az öcsém a haverotok, nem bírlak sem téged, sem a hülye barátaidat, kifejezetten idegesítőnek tartalak.
Hanyagul megvonja a vállát és elvigyorodik, miközben elveszem a zsebkendőt a kezemről, majd a vért meglátva gyorsan újra rányomom.
- Majd megváltozik a véleményed - vigyorog rám, miközben lepöccinti a hamut a földre és rátapos.
- Hidd el, hogy nem fog - lekezelő pillantást vetek rá. Luke évek óta próbálja megkedveltetni velem ezt az 5 idiótát, ha neki nem sikerült, senkinek sem fog.
- Dehogynem - nyúl a hajamhoz, egy tincset a fülem mögé tűr, megragadom a csuklóját és ellököm magamtól.
- Tartsd távol magad tőlem!
- Ez nem fog menni, Cica. Ha nem tűnt volna fel, kénytelenek vagyunk egy házban élni, ráadásul még menekülni sem tudunk innen. Teljesen biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő 2 hónapban több meglepetés fog érni téged, mint amit elképzelni tudsz.
- Nagyon magabiztos vagy - villantok rá gúnyos mosolyt, a fejemet elfordítva veszek levegőt, hogy minél kevesebb füstöt lélegezzek be, majd újra makacsul a szemébe nézek. A félig elszívott csikket az ujjai közé csípi és ráérősen fújja ki a füstöt. Hátrahőkölök, amikor hirtelen a fülemnél érzem a leheletét.
- Én mindig mindent megkapok, kiscica.
Nem húzódok el, kezemet a vállára helyezem és a füléhez hajolok, alkalmazom azt, amit az utóbbi hónapokban az összes fiúval teszek. A kezem lecsúsztatom a mellkasára és elnyílt ajkakkal megérintem a fülét, halkan, elégedetten hümmögve helyezi kezét a derekamra.
- Engem nem, te seggfej!
Ellököm őt magamtól, örömmel veszem észre, hogy megtántorodik, de nem várom meg a reakcióját, nagy léptekben szelem át a kertet és becsapom magam mögött az ajtót.
- Szia!
- Ne már! - morgom, és Louis felé fordulok. Szemöldöke és hosszú pillái alól kissé oldalra döntött fejjel néz engem, tekintete megtalálja a még mindig vérző kezem és a jobb szemöldöke a homloka közepéig szalad, amikor meglátja a tojásdarabokat tartalmazó kosarat. Köszönésképp csak motyogok valamit és kikerülve őt a konyhába csörtetek, ahol Stephen a tűzhely előtt állva süt valamit. A fiú érdeklődve emeli fel a fejét, amikor lecsapom a pultra a kosarat.
- Szia Mira! - mosolyog, és összevont szemöldökkel pillant a kosárra. - Látom, jártál a tyúkoknál. Hol vannak a tojások?
- Soha többé nem megyek oda! - kiáltom, és nem érdekel, hogy Louis az ajtóban áll, ahogyan az sem, hogy erről az egészről nem Stephen tehet, a legkevésbé pedig az érdekel, hogy Louis mellett megjelenik Liam önelégült képe is. - Bementem, összeszedtem a tojásokat, de az egyik madár nem szállt le róluk. Megharapott! Beleestem a szalmába és összetört az összes tojás! Nem megyek oda többet, nem csinálok itt semmit, haza akarok menni!
A dühöngésemre előmerészkednek a többiek is, a hajamba túrok és toporzékolva dobom a kukába a véres zsebkendőt.
- Mira, a tyúkok nem harapnak.
Megpördülök, a szemem elöntik a könnyek és a fejemet lehajtva felrohanok a lépcsőn. Minél hamarabb meg kell mosnom a kezem, nehogy elkapjak valami fertőzést ettől a madártól, és haza kell jutnom. Minél hamarabb, bármilyen módon muszáj hazajutnom.
Eszembe jut Ashton, vagyis ez nem épp megfelelő szó erre, hiszen többször gondolok rá, mint kellene. Egy alapos kézmosás után leomlok az ágyamra és szipogva dörzsölgetem az arcom. Nem is tudom, mikor sírtam utoljára, talán pont fél éve, pont miatta. Könnyek futnak végig az arcomon, amikor a telefonom sípolva jelzi, hogy nincs térerő. Csapkodni kezdek, az egyik párnát a falhoz vágom és dühöngve csörtetek az ablakhoz, a párkányon kihajolva kutatok térerő után, megnézem, hogyan tudnék kimászni a tetőre de ez lehetetlen vállalkozás. Kissé lecsillapszok, amikor megjelenik egy csík. Egyik kezemmel belülről kapaszkodok, a helyzetem kényelmetlen, de nem érdekel, rányomok Ashton nevére és dübörgő szívvel várom, hogy felvegye. A lélegzetem elakad egy pillanatra, amikor meghallom a kómás hangját. Elfelejtettem, hogy ők ilyenkor alszanak, valószínűleg volt egy koncertjük este és azt piheni ki.
- Hm?
- Ash... - bököm ki halkan, a szívem a torkomban dobog. Hallom, hogy mozgolódik, ahogy a szállodai szaténhuzatba burkolt paplan lecsúszik a testén, miközben felül. A számban összefut a nyál, aztán rájövök, hogy ő már nem az enyém.
- Mira?
- Haza akarok menni - bukik ki belőlem, felhúzom a lábaim és a fejem szipogva hajtom a térdemre. - Kérlek, hadd menjek el innen!
- Nem rajtam múlik, Cica - sóhajt, a tarkómon felállnak az apró hajszálak. Az ő szájából annyira más ezt hallani, ő sokkal másabban ejti a becenevem, kedvesen, semmilyen gúny nélkül. - Miry? Te sírsz?
- Megcsípett egy csirke - bököm ki, a telefon túloldalán Ashton hangosan felnevet. Már épp mondanék valami csúnyát, de befogom a szám és csak elmosolyodok. Aranyosan nevet, hiányzik, hogy együtt nevessünk. - Nem vicces!
- Sajnálom - nevetgél, ismét mozgolódást hallok. Annyira szeretnék most mellette lenni. - Csak furcsa ezt a te szádból hallani. Ezért sírsz?
- Nem feltétlenül - motyogom - csak el akarok menni innen, utálom ezt a helyet, utálom ezeket a gyökereket, legfőképp Liamet.
- Miért nem engeded, hogy megismerjétek egymást? Közel sem olyan rosszak, mint amilyennek hiszed őket.
Halk, a legkevésbé sem nőies horkantás hagyja el a szám, szinte látom őt magam elől, ahogy elmosolyodik.
- Nem akarom megismerni őket, Ash. Haza akarok menni. Sajnálom a történteket, sajnálom, hogy olyan elviselhetetlen vagyok néha, nem tudom, mi történt velem.
- Mira... - szakít félbe - hagyjuk ezt, jó? Igen, néha valóban elviselhetetlen és hisztis vagy, de régen nem voltál az, ezért vagy ott. Ha nem ellenállsz és megpróbálod jól érezni magad, nem lesz olyan borzalmas ez a néhány hét. Csak pihenj és ne utálkozz, keresd meg magad.
- Hiányzol - vallom be halkan, néhány másodperc csend követi ezt, majd egyszerre szólalunk meg.
- Cica...
- Nem gondoltam komolyan, amit mondtam múltkor. Nem gyűlöllek.
- Tudom - sóhajt, pilláim lesütve várom, hogy mondjon valamit, megköszörüli a torkát és halkan megszólal - nem kérem, hogy változz, Cica, csak légy újra önmagad. Akkor megpróbálhatjuk újra, miután leteltek ezek a hetek.
A szívem a torkomban dobog, az arcom mosoly önti el.
- Köszönöm!
- Csak próbálj meg kedves lenni, hidd el, ők nem olyan rosszak, mint amilyennek hiszed őket. Szerintem jól kijönnél velük.
- Remekül - motyogom.
- Kérlek Mira, csak adj nekik egy esélyt!
- Ha tudnád, mennyire nem akarok - összeszorított ajkaim közül szűröm a szavakat, miközben kifelé bámulok az ablakon. Felfedezem a társaságukat és elgondolkozok azon, vajon mindig falkába vonulnak-e.
- Tudom, de talán egyszer még megköszönöd.
Zavarosan hallom őt, kissé távolabb tartom magamtól a telefonom és ijedten veszem észre, hogy alig van térerő.
- Ash, sajnálom, kint lógok az ablakban de még így is alig van térerő!
- Hogy mit csinálsz? - a szavakat lassan, tagoltan ejti, lemászok a párkányról és már csak a felsőtestemmel lógok kint.
- Lejöttem - jelentem, elkeseredetten veszem észre, hogy ismét csak recsegve hallom a hangját. - Ashton?
- Hm? - a meglepődött hangsúlyból ítélve tudom, hogy talán egy kissé elbóbiskolt. Jobban tenném, ha elbúcsúznék tőle és hagynám aludni.
- Luke hol van?
- Alszik - válaszol, a furcsa hangokból kiindulva szinte látom őt, ahogy kissé borostás arcát dörzsölgeti, úgy döntök, most már tényleg békén hagyom.
- Értem, akkor én most megyek, hagylak aludni.
- Nyugodtan hívj fel bármikor, Cica, és próbálj meg kissé jobb viszonyt kialakítani a srácokkal. Jó fejek, bírnád őket.
Válaszul csak halkan hümmögök, miközben próbálom csillapítani a zakatoló szívem, a fülemben cseng ahogy a becenevem mondta. Elköszönök tőle, majd már a telefonom üres képernyőjének motyogom a következő szót:
- Szeretlek...
Félreteszem a telefont és visszamászok a párkányra, hátamat a falnak döntve nézek a távolba és arra gondolok, mennyire nem ide tartozok. Vajon az emberek már tudják, hogy itt vagyok? Azt tudják, miért vagyok itt?
Kopogás ránt vissza a gondolataim közül, majd az ajtó lassan kinyílik és egy kissé félve betekintő kék szempárt pillantok meg. Már nyitom is a szám, hogy elzavarjam, de ekkor eszembe jutnak Ashton szavai és összezárom az ajkaim. Niall az, aki talán a legkevésbé zavar, ő aztán tényleg nem ártott nekem semmit.
- Szia! - mosolyodik el, amikor a pillantásom rajta tartom és nem mondok semmi csúnyát. - Bejöhetek?
- Miért akarnál bejönni? - kérdezem halkan, figyelem őt, ahogy beljebb lép és valamit a kezében szorongatva huppan le az átmeneti ágyamra.
- Nem tudom, talán mert egy cipőben járunk, téged megcsípett egy tyúk, én beleestem egy rakás szarba, mindketten szeretnénk hazamenni, és mert Luke a tesód, bírom őt.
- Én nem vagyok olyan, mint Luke.
- Erre valahogy már rájöttem - fejét kissé felbillenti és mosolyogva néz rám. Aranyos, egészen másnak tűnik így, hogy vele beszélgetek és nem pedig olvasok róla a neten vagy egy újságban. - De szerintem te nem olyan vagy, mint amilyennek mutatod magad.
A kezében tartott csomaggal kezd zörögni, majd felém nyújt egy zacskó gumicukrot. Lekászálódok a párkányról és kissé távolságtartóan, de leülök az ágyra és elveszek egy szem cukrot, válaszul a mosolya szélesedik és a szájába dob néhányat.
- Tudod, szerintem nem lesz olyan rossz itt lenni, legalább lesz időnk, hogy pihenjünk - magyarázza, majd a zacskót újra felém nyújtja, ezúttal némileg többet veszek ki, miközben felhúzom a lábaim és az állam megtámasztom a térdemen. Nem értem, hogyan lehetséges az, hogy most egy olyan fiú fecsegését hallgatom és gumicukrot eszek vele, akit 1 órával ezelőtt még ki nem állhattam. - Remélem, beválik amit a srácok kitaláltak és a többiek is olyanok lesznek, mint régen.
- Ezt hogy érted?
- Azt hiszed rólunk, hogy seggfejek vagyunk, ugye? - nem válaszolok, felesleges, így hát csak megvonom a vállam és a szemébe nézek. - Hát nem, nem igazán. Most talán igen, de régen egyikünk sem volt az. Nem tudom, mi történt, de saját magamon tapasztalom, hogy valami megváltozott, most pedig nem szeretem a változásokat.
- Tudod, hogy seggfejek lettetek? -vonom fel a szemöldököm.
- Nem, nem azt mondtam - nevet, s közben a hajába túr. Nem tudom, mi ebben olyan vicces. - Nem vagyunk seggfejek.
- Csak néha? - provokálom, ez nem kifejezetten rá irányul, inkább a kedves kis egyáltalán nem seggfej haverjára, aki azt hiszi, mindent megtehet. fejemet oldalra döntve várom, hogy mondjon valamit, ám ő zavart pillantások helyett a szemembe néz.
- Néha te is az vagy - megvonom a vállam, nem érdekel a véleménye úgyhogy nem veszem magamra, én legalább nem pöfékelek minden áldott nap egy lány arcába, és nem markolok bele spontán idegen emberek hátsójába. - Főleg úgy, hogy esélyt sem adsz arra, hogy megismerhessünk.
- Talán mert nem akarok ismerkedni? - ajkaim csodálkozva nyitom el, szemrebbenés nélkül vonja meg a vállát miközben újra a szájába dob némi cukrot.
- Mégis most velem beszélgetsz, és Liam megjegyzéseire is válaszolsz.
- Sajnálom, legközelebb csendben maradok, ha belemarkol a fenekembe - szűröm a fogaim közt, kissé dühösen felpattanok és megállok előtte, kék szemeit nagyra nyitva néz rám, miközben kissé oldalra dönti a fejét.
- Nem azt mondtam, csak nem értem, miért viselkedsz így. Próbállak megfejteni.
- Nem vagyok keresztrejtvény - fújtatok dühösen, levágom magam a forgószékre, a mondatommal újabb vidám mosolygást váltok ki belőle. Biztos szív valamit, attól ilyen vidám.
- Vicces lány vagy - vigyorog, és felém nyújtja a zacskót, karjaim makacsul fonom össze a mellkasom előtt, a vállát vonogatva hátrahajtja a fejét és a szájába szórja a maradékot. Gusztustalan, Luke is mindig ezt csinálja.
Luke... ma még nem is beszéltünk. Nem hívom fel, én aztán nem.
Egy zöld gumimaci pattan le az orromról és az asztalra esik, Niall mosolyogva néz rám, nagy levegőt véve kipislogom a gyűlölködő pillantást és a macit a számba dobom, helyette a pillantásban a kezemen éktelenkedő sebesülésem részesítem. Ha belegondolok, talán könnyebb lenne itt lenni úgy, hogy legalább 1 valaki van, akivel néha lehet normálisan beszélgetni. Egy ideig méregetem őt, ahogy kifordítja a zacskót és alsó ajkát csalódottan biggyeszti, amikor nem talál benne több cukrot.
Elrejtem a mosolyom, a fejem az ablak felé fordítom és kifelé bámulok, észreveszem, hogy a többiek már nincsenek ott.
- Hé, látom, hogy mosolyogsz! - kiáltja, halk nevetés szökik ki a számon, miközben feltápászkodik az ágyról. - Gyere át, ha akarsz beszélgetni - lép hozzám, tétován megérinti a vállam, majd egyszerűen hátat fordít és elmegy.
Értetlenül nézek utána, az arcomról szép lassan lehervad a mosoly. Még mindig haza akarok menni. Az ágyra hasalok, kissé elkeseredetten kezdem nyomkodni a telefonom, melyben találok néhány képet az öcsémről, amint grimaszol, pofákat vág és mutogat, mögötte hamarosan Calum is megjelenik. A telefont a mellkasomhoz húzva fordulok az oldalamra és bevallom magamnak, hogy hiányzik az ikertestvérem. Hiányzik, hogy piszkáljam, idegesítsük egymást, bökdössön, hogy magas hangon vinnyogva rohangásszon körülöttem és az őrületbe kergessen.
- Hülye gyökér - motyogom az egyik képnek, majd félrelököm a készüléket. Az, hogy hiányoznak a baromságai még nem jelenti azt, hogy nem utálom. Vagyis... nem, tényleg nem utálom, mert ő az öcsém, a géneimben van, hogy szeretnem kell. Szeretem is, csak átkozottul idegesítő.
Undorító, hogy mindössze 2 fürdőszoba van az egész házban. Undorító és bosszantó, hogy várnom kell a soromra, zuhanyzás közben pedig indokolatlan szőrszálakat találok a kabin oldalán. Vagy a mosdókagylóban, akárhol, mindenhol.
Köntösben, törülközővel a kezemben lopakodok a folyosóra, fejemet jobbra-balra fordítom, majd a köntös alját leszorítva rohanok végig a folyosón. Betöröm a fürdőszoba ajtaját, gőz árasztja el az arcom és szembetalálom magam a tükörből rám pislogó Liammel. Felsikoltok, melynek következtében az arcához tartott borotvával megvágja magát.
- Te meg mit keresel itt?! - kiáltom, s a törülközőt magamhoz szorítom.
- Használom a fürdőszobát? - szemöldökét cinikusan vonja fel, miközben felszisszenve egy apró pamacsot nyom az arcára. Vér. Vérzik. - Jobb kérdésem van: TE mit keresel itt? Egyáltalán miért sikoltozol?
Tekintetem a pamacsra szegezem, karjait összefonja meztelen mellkasa előtt, szemeim egy pillanatra ijedten kerekednek el. Pillantásom végigfuttatom a testén és megnyugszom, amikor felfedezem, hogy van rajta alsó.
Ő ezt másképp értelmezi, elégedett arckifejezést ölt és megtámaszkodik a karjain.
- Meztelen férfit vagy borotvát nem láttál még, amiért ilyen fehér vagy? - próbál cinikus lenni, nem sikerül neki.
- Vicces vagy - biccentem fel a fejem - elhúzhatnál.
- Én voltam itt előbb, várj a sorodra, Cica - ejti halálosan nyugodtan, majd újra a tükör felé fordul és leveszi a pamacsot az arcáról, egy laza mozdulattal a kukába dobja, melyet néhány másodpercig bámulok. - Vagy tőlem levetkőzhetsz most is, nem vagyok szégyenlős.
- Menj a fenébe! - vágok egy grimaszt, nekidőlök a zuhanyfülkének és karba tett kezekkel várok arra, hogy végezzen. Arcán idegesítően lassan húzza végig a borotvát, majd pöcköli le a szőrszálakat a mosdókagyló oldalán, barna tekintete megkeresi az enyémet a tükörben és huncutul megcsillan. Az arcán megjelenik az önelégült mosolya éppen akkor, amikor Zayn trappol be az ajtón.
- Na nem - kiáltom, a fiú kissé meglepetten rezzen össze és az egyik szemöldökét gyakorlottan húzza fel - vársz a sorodra!
- Persze, amint elárultad, miért kiabálsz - mereszti rám barna szemeit, miközben aprókat bólint.
- Hagyd, alapból ilyen vinnyogós, hisztis hangja van.
- Neked muszáj volt megszólalnod - forgatom a szemeim, gyilkos pillantást vetek a magát nagyon okosnak érző Liam felé.
- Folytassátok csak ott, ahol abbahagytátok, majd később visszajövök - fordít hátat Zayn, a kitárt ajtóban Harry egy fogkefével a kezében áll és igencsak meglepődik, amikor Zayn belerohan a mellkasába.
- Szia Mira! - derül fel az arca, amikor meglát engem. Zayn motyog valamit, mire a vállára üt, majd zavartalanul belép és a csípőjével arrébb tessékeli a még mindig borotválkozó haverját. Megdöbbenve nézem őket, érzem, ahogy a fülem kissé kipirosodik a dühtől. - Miért állsz itt köntösben?
- Mert gyökerek vagytok - szűröm a fogaim közt.
- Mi a frászt csináltál már megint? - vonja össze a szemöldökét, és az ártatlan képpel arcát simogató Liamre néz.
- Tisztálkodtam, Harold - vonja meg a vállát, a tusfürdőjét és a borotvát a mellkasához szorítva hatalmasra nyitott szemekkel, elnyílt ajkakkal fordul felém. - Sajnálom őfelsége Mira Hemmings hercegkisasszony, hogy miattam várakozásra kényszerült! - kissé meghajol előttem, elképesztő vágyakozást érzek arra, hogy a térdemmel betörjem az orrát, ehelyett hátrálok egy lépést és a törülközőmmel a tarkójára csapok.
Nevetni kezd, a hajába túrva felemeli a fejét és egy pillanatra a szemembe néz, melyeket haragosan húzok össze. Megvonja a vállát, majd a törülközőt az arcomba dobva hátat fordít nekem, és elmegy.
- Te tudsz várni 20 percet vagy szükségét érzed annak, hogy most azonnal fogat moss? - nézek a folyamatosan mosolygó göndörre, aki kissé szórakozottan rázza meg a fejét és kimegy, megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor végre egyedül maradok.
Mivel az ajtó nem zárható, ezért még egyszer ellenőrzöm, hogy rendesen csukva van-e. A tekintetem megakadt a tükörből engem bámuló önmagamon, a szemeim alatt sötét karikák húzódnak, tudom, hogy azok már amúgy is ott voltak, de valahogy csak most érzem kiütközni magamon a fáradtságot. Egy ideig nézem magam, majd lassan kibújok a köntösömből és belépek a zuhanyfülkébe, az ajtaját elhúzom és megengedem a meleg vizet, az arcomat a sugár felé fordítom és hagyom, hogy a víz lemossa rólam a koszt és ellazítson. A lazításról lemondok, amikor hallom, hogy az ajtó a falnak ütközve tárul ki, automatikusan guggolok le és húzom össze magam, miközben nagy levegőt veszek.
- Tűnj. El. Innen! - üvöltöm, miközben egy könnycsepp végigszánkázik az arcomon. Nem hiszem el, hogy ezt csinálja, nem tudja, hol a határ.
- Liam! - az arcomat a tenyerembe ejtem, amikor a kukkolóm elmosódott alakja mellett ketten jelennek meg, felismerem őket, Niall és Harry. Ritkán érzek ilyesféle szégyent.
- Nyugi már, csak itt maradt a telefonom - védekezik, közben hallom, hogy felnevet és a fejét a zuhanyzó felé fordítja, átölelem a lábaim és a sarokba húzódok.
- Takarodj! Gyűlöllek! Húzzatok innen! - ordítom, majd a homlokom a térdemnek döntöm és kissé remegve próbálom csillapítani magam. Félszemmel, homályosan látom, hogy a kisebb srác - Niall - megragadja a vállát és kitessékeli, Liam halkabb, de nem elég halk mondata még megüti a fülem, miután Harry ellátja egy nagyon fontos információval.
- Túl messzire mész, Payne!
- Most mit izéltek? Mindannyian tudjuk, csak idő kérdése, hogy a cica önként és boldogan mutatja meg nekem magát. Különben is, tényleg csak a telefonomat hagytam bent.
Arról álmodozhatsz, Liam Payne, arról álmodozhatsz.