3.rész Könyörtelen őszinteség

Sziasztok!

Ez az utolsó teljes hetem az iskolában, jövőhéten ilyenkor már úton leszünk a repülőtér felé. :) El sem hiszem, hogy 1 hét múlva ilyenkor talán már elköszöntem tőletek, mindenesetre ez a hét eléggé nehéz nekem. Őszintén szólva rettenetesen vagyok, elfáradtam és hisztis vagyok, sokszor bunkó. Na, de ez nem tartozik ide. Remélem, tetszeni fog az új rész! 

Nessa. xx

U.i: Nem kérek véleményt arról a bizonyos videóról, és ne is kérdezzetek róla! Megköszönöm. 

~Mira Hemmings~

Duzzogok, aminek a hasam issza meg a levét, ugyanis egy falatot sem vagyok hajlandó enni. Ha lehet mondani tegnap este megismerkedtem a a családdal, akiké ez az egész kóceráj, és Istenemre mondom, én tényleg megpróbáltam kedves lenni. Nem ment. Viszont megtudtam néhány dolgot. A kis izmos, akinek a kutyája megtámadott Stephen, neki van egy valószínűleg nála értelmesebb nővére, aki elköltözött New Yorkba, az ő szobájában csövezek most én. A családfő Thomas Wood, első látásra viszonylag kedvesnek tűnt, a szeme se rebbent a lekezelő stílusomra és viszonylag jól kezelte Louis káromkodásrohamait is. Elintézte egy "Ebben a házban nem beszélünk így!" figyelmeztetéssel, ami valószínűleg senkit nem hatott meg, főleg nem a kifejezetten idegesítő Louis-t. A legmeglepőbb felfedezésem az volt, amikor megismerkedtem a kissé alacsony, ámde feltűnően szép Mrs. Wooddal, elgondolkodtatott, hogy egy hozzáhasonló nő mit keres egy ilyen helyen.
A telefonom ébreszt, néhány másodperc alatt eljut a tudatomig, hogy ez nem egy kényelmes szállodai ágy, sem a Sydney-i lakásom hálószobájának szaténágyneműje, Ashton nem fekszik mellettem, és ez nem is a gyerekszobám.
- Mi van?
- Jó reggelt, Napfény! - vihog Luke a fülembe.
- Itt akár be is fejezhetjük ezt a beszélgetést, pelenkás!
- Ha én pelenkás vagyok, te is az vagy, Mira! - imádom őt a kemény 3 perces korkülönbséggel szívatni, de hát akkor is én vagyok az idősebb.
- Azt akarom, hogy vigyél el innen!
- Akarni én is sok mindent akarok - válaszol, lelki szemeim előtt megjelenik az ő kaján, gúnyos vigyora, amit sokszor nagyon szívesen letörölnék az arcáról. - Meg kellene már tanulnod, Mira, hogy követelőzéssel nem érsz el semmit, főleg nem nálam.
- Oh, tényleg? - mosolyodok el gúnyosan. - Nekem nem úgy tűnt eddig.
- Igen, lehet, hogy a menedzsered meg a kiadód kinyalja azt a kerek segged, de én még mindig nem a csicskád vagyok, akinek parancsolgathatsz! Mira, csak azt akarom, hogy végre olyan legyél megint, mint régen. Kapcsolódj ki, gondolkozz, írj dalokat, ne duzzogj és ne haragudj, nem azért vagy ott, hogy szívassalak.
- Hanem?
- Vissza szeretném kapni a testvérem, akit valahol félúton egy koncertre elvesztettem. Akkor, amikor majd úgy látom, hogy te és a srácok is újra megtaláljátok önmagatokat, érted fogok menni. Az egész rajtad múlik.
- Nagyon utállak!
Felsóhajt, hallom az elkeseredést a hangjában, amikor újra megszólal. Luke nem szokott szomorú lenni...
- Pont azt akartam mondani, hogy pár napon belül biztos hiányolni fogom a nyafogásod, de valójában lehet, jobb is, hogy nem kell elviselnem téged a nap 24 órájában! - hallom, ahogy a vonal másik végén nagyot nyel, olyan mintha nem is telefonálnánk, magam előtt látom az öcsém minden mozdulatát, ahogyan azt is, hogy ebben a pillanatban sértődötten vonja össze a szemöldökét. - Komolyan nem tudom, miért pont velem csinálod ezt, Mira, de legyen, csak azért nem adom vissza ezt neked, mert lány vagy, és mert veled ellentétben én szeretlek! - a hangja fokozatosan válik egyre dühösebbé, majd már nem hallok mást, csak az egyenletes búgást, mely jelzi azt számomra, hogy a testvérem nem kér többet belőlem.
- Hisztis - morgom, majd erőt veszek magamon és kimászok az idegen ágyból. Ez a kis reggeli veszekedés tesz róla, hogy még véletlenül se induljon jól a napom. Előhalászom a bőröndömből a fésűm és gondosan fésülködök egy ideig, majd úgy döntök, nem kínzom tovább magam és letuszkolok néhány falat kenyeret a torkomon.
- Jó reggelt, Cica! - hallok a hátam mögül egy ismerősen cinikus hangot, de nem, a becézés nem annak az illetőnek a szájából jön, akit remélek. Megpördülök, Liam szórakozottan mér végig, a szája cinikus vigyorra húzódik. - Cuki pizsi- csípi az ujjai közé a pólóm, ösztönösen csapok a kezére és ugrok hátrébb - látom, ma is morcos vagy.
- Látom, ma is seggfej vagy!
- Na! - felháborodott arccal kap a szívéhez, mintha bármiféle új információt osztanék meg vele. - Most miért? Nem is mondtam semmi rosszat!
- Tegnap megmondtam, hogy ne hívj így! - a hangom felemelem, nem tudom miért érzek ilyesféle gyűlöletet iránta, de nem tudom kontroll alatt tartani ezt az érzést. Egyszerűen csak irritál az önteltsége, hogy máris becéz, ráadásul pont úgy, ahogyan korábban Ashton is hívott.
- Miért? - vonja fel a szemöldökét, vonásai megkeményednek, viszont a szemei szórakozottan csillognak, miközben végigméri a lábaim. - Nem tetszik?
- Nem hívhatsz így! - lépek hozzá közelebb, körülbelül fél fejjel magasabb nálam, de én makacsul a szemébe nézek és fenyegetően megbököm a mellkasát.
- Te pedig nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak - mosolyog gúnyosan, és előrehajol, az orromat felhúzva hátrálok tőle de elkapja a derekam és nevetve húz közelebb magához - egyelőre nem vagy olyan helyzetben.
- Te sem vagy olyan helyzetben, hogy becézgess engem - úgy döntök, felveszem vele a versenyt, így hát felbiccentem a fejem és a lehető legközelebb hajolok hozzá. - Főleg nem olyanban, hogy még fogdoss is!
- Hajolj csak még egy kicsit közelebb - vonja össze a szemöldökét. - ha jól érzem, elfelejtettél valamit felvenni.
Mielőtt elugranék a térdem ösztönösen emelkedik fel, de Liam túl gyors és elkapja a lábam, mielőtt rásegítenék, hogy ne legyenek gyerekei.
- Ezt még gyakorolnod kell, Cicám!
Félrelöki a lábam, de a táncpróbáknak köszönhetően ahelyett, hogy megismerkednék a padlóval terpeszben megállok előtte, a fejemet makacsul emelem fel, a pillantásomba belesűrítek mindent, amit ez iránt a srác iránt érzek.
- Elviselhetetlen vagy!
- Köszönöm, te adsz hozzá ihletet - vigyorodik el, majd egyszerűen sarkon fordul és elhordja magát. A számat szorosan összeszorítva caplatok vissza a "szobámba" és túrom fel a bőröndöm, Liam Payne nagyon meg fogja bánni, hogy velem szórakozik!
becsapom magam mögött az ajtót és kirángatok néhány ruhadarabot a bőröndömből. Magamban még mindig csúnyákat motyogva lépek be a konyhába, ahonnan tojás és sülő baconszalonna illat áramlik kifelé, emlékeztet arra az illatra, amely minden vasárnap reggel fogadott, amikor sikerült elég erőt összegyűjtenem ahhoz, hogy kimásszak az ágyamból. Luke akkor már az asztalnál ült és anyu a 4. tojást csúsztatta a haspók testvérem elé, visszavágytam abba az időbe 14-15 éves korom között. 15 éves koromig az öcsém a garázsban játszott a hülye haverjaival, én pedig csak kedvtelésből fakadtam dalra és csakis a szobám falain belül. Szégyenlős voltam, Luke hallott egyedül énekelni és biztatott, hogy énekeljek néhány dalt a fiúk kíséretében, de én nem akartam az ikertestvérem bandájában játszani. Még abban az évben levetkőztem a gátlásaim és Luke benevezett az asztrál X-Factorba, melybe ugyanabban az évben Ashton is jelentkezett, de nem került be, helyette viszont az öcsém talált dobost a bandájába. Második lettem, felhívtam magamra az emberek figyelmét és a Sony Music lemezszerződést ajánlott, 16 évesen végigcsináltam egy világkörüli turnét, távol a testvéremtől, aki nélkül addig nem töltöttem el 5 óránál többet. 17 éves korunkra az idő szétszedett minket, én az elsőnél egy sokkal hatalmasabb turnén voltam túl, ő ezeknek a gyökereknek volt a csicskása, mi több, élvezte is, de eltávolodtunk egymástól, megváltoztunk. Aztán jött Ashton, valami volt köztünk, valami megmagyarázhatatlan, tényleg, igazán szerettük egymást, de engem magával ragadott a hírnév, a csillogás, és én rontottam el mindent.
Megrázom a fejem, összezárom az ajkaim és kiűzöm a fejemből a hülye öcsémet és Ashton Irwint is, korgó hassal lépek be a konyhába, de az étvágyam rögtön elmegy. Úgy tűnik, valami nem akarja, hogy legyen néhány nyugodt percem.
- A kis morcos - egy gúnyos vigyorral találom szemben magam - úgy látom, sikerült rendesen felöltözni - biggyeszti csalódottan alsó ajkát.
- Jó reggelt, Mira! - Mrs. Wood a ház többnyire normális lakója mosolyogva néz rám, de én valahogy nem tudok hasonlóan visszamosolyogni. Valaha pedig ez elég könnyen ment.
- Fogd be a szád! -vetem oda az asztalnál ülő srácnak, mire vihogni kezd rajtam a mellette ülő szőkével.
Mrs. Wood nem reagál az előbb elhangzott mondatomra, helyette elém tol egy szendvicset, és most nem kezdek azon nyavalyogni, hogy nem barna kenyérből van, túl éhes vagyok. Fogom a tányérom és elindulok vissza a szobámba, viszont ez már nem tetszik a ház úrnőjének, az ujját a pólómba akasztja és visszahúz.
- Nálunk az asztalnál szokás enni - mosolyog, de közben a szemében megcsillan valami. Kárörvendés. Grimaszolva fordulok vissza és huppanok le az asztalhoz, a lehető legtávolabb tőle, aki látszólag már csak azért ül az üres tányérja fölött, hogy véletlenül se tudjak jóízűen enni. Már most feltűnik a svédasztalos reggeli hiánya, ha tehetném, nem ilyen szendvicset ennék, sőt, semmilyen szendvicset sem ennék, viszont kezdek ráébredni arra, hogy itt nem én válogatom meg, mikor és mit eszek. A szöszi feláll és egy udvarias "köszönöm" után a mosogatóba helyezi a tányérját, majd mosolyogva elhagyja a konyhát. Eddig ő a legszimpatikusabb. Összerezzenek, amikor Liam átmászik néhány széken és az arcomba hajol.
- Tűnj el! - morgok rá, válaszul az arcomba suhint a kezével és macskanyávogáshoz hasonló hangot ad ki.
- Mindig ilyen vagy? -vonja fel a szemöldökét, kedvem lenne az éppen számban lévő falatot az arcába köpni, de visszafogom magam. - Luke az ikerestvéred, nem?
- Gratulálok, sokáig tartott mire rájöttél?
- Nem volt egyszerű feladat - vigyorodik el, az asztalra könyököl és állát a tenyerében támasztja meg - mivel Luke általában kedves az emberekkel, te pedig nem vagy az.
- Hol látsz te itt embert? - emelem fel a fejem, látványosan nézelődök körbe, Mrs. Wood már elhagyta a konyhát, így őt nem sértem meg. Talán ő amúgy sem ember, egy normális nő nem akar ilyen helyen élni.
- Luke nem mondana ilyet nekem.
- Nem, valószínűleg nem, de én nem vagyok Luke! Én sosem fogok valami olyanná válni, aki boldogan csaholva rohangászik utánatok, csak mert szaros 30 perceket játszhat előttetek!
A zsebében turkál, egy vékony szál cigit húz elő és az ujjai között szórakozottan forgatja, úgy látszik, Liam Payne fantáziája nem olyan színes, mint az enyém. Ő nem tud azonnal visszavágni, így hát elégedetten harapok a szendvicsembe.
- Ashton barátnője voltál, nemde? - mosolyodik el.
- Van bármi közöd hozzá? - ha pillantással kínozni lehetne valakit, ő órák óta üvöltve vergődne a padlón.
- Nem, csak már értem, miért dobott ki szegény srác.
Ennyi, az agyamat elönti valami sűrű, fekete köd, a harag füstje. Felpattanok, úgy látszik a reflexei sem túl gyorsak, mert egy lendülettel felkapom a tányérról az egyik kenyeret és az arcába nyomom, mielőtt bármit is tudna reagálni. A kenyér leesik, ő pedig az ajkait összeszorítva, dühöngve néz rám, miközben az ujjai közé veszi az orrára akadt tojásdarabot. A tányért az asztalra dobom majd megfordulok és kirohanok a konyhából, nekimegyek Harry meztelen mellkasának, undorodva pördülök meg és kikerülöm, majd felcaplatok a lépcsőn és hangosan bevágom a szobám ajtaját. Ösztönösen nyúlok a telefonomhoz, az ajkaim makacsul szorítom össze, azt ismételgetem magamban, hogy nem érdekel ennek az idiótának a véleménye, és valóban nem is érdekelne, ha nem Ashtonról lenne szó.
- Mi van már megint? - Luke álmos hangon szól bele a telefonba, a csapás, miszerint a testvérem visszament New Yorkba váratlanul ér.
- Azt akarom, hogy most azonnal vigyél innen el! - a hangom szokatlanul magas, leszalad az arcomon egy könnycsepp, melyet dühösen törlök le, igazán nincs szükségem arra, hogy egy Liamhez hasonló alak bármit is mondjon az elcseszett kapcsolatomról. Ő nem tud semmit.
- A szótáramban nem szerepel az "akarom" szó.
- Nem érdekel! - kiáltom - Nem bírom elviselni ezeket, gyűlölöm, beleszól olyanba, amihez semmi köze!
- Mira! - szól rám hangosabban - Kiről beszélsz?
- Liam - a hangom tele van gyűlölettel, miközben összeszorított ajkakkal köpöm ki a nevet - jön nekem itt azzal, hogy én mennyire nem olyan vagyok, mint te, és hogy ő tudja, miért szakított velem Ashton! Vigyél el innen, érted?! Nem érdekel hova, de én nem maradok itt ezekkel!
- De, Mira, nagyon is ott maradsz - sóhajt bosszúsan, úgy érzem, egyre jobban elegünk lesz egymásból - és mindketten, illetve hárman tudjuk, hogy miért szakított veled Ashton. Pont azért, amilyen most vagy, és ezért nem megyek érted. Tanulj meg alkalmazkodni és ne követelőzz!
- Szólok anyának! - ajkaim közül dühösen, utolsó lehetőségként bukik ki ez a gyerekes mondat.
- Tudja, hogy hol vagy és támogatta az ötletem, anya szerint is rád fér egy kis változás. Itt ideje Mira, hogy leszállj végre a Földre, mert attól függetlenül, hogy miket mondanak rólad, még nem te vagy a világ közepe!

~Liam Payne~

Undorodva figyelem, ahogy a cipőm félig belesüpped a puha földbe, az a kis morcos kellően felhúzott, de még időben el is menekült. Még mindig tojásszagot érzek mindenhol magamon.

- Mennyire van innen a legközelebbi város? - tűnődik mellettem Zayn.

- Haver, azt se tudom, hol a fenébe vagyunk! - vágja hozzá durván Louis, ők ketten eléggé elviselhetetlenek, amikor nem tudják valamivel lekötni magukat. 

Beleszívok az ujjaim közt szorongatott cigarettába és értetlenül figyelem, ahogy Harry eldől a fűben és élvezettel hunyja be a szemeit. Ő furcsa, egy kicsit sincs kiakadva azért, hogy ki tudja mennyi ideig kell itt rohadnunk az Isten háta mögött, ahol még térerő sincs, nemhogy wifi. A legjobb szó rá és a fura stílusára az 'elvont'.
- Miért van ilyen tojásszag? - kapja fel a fejét Niall.
- Nagyon vicces - morgom, habár a pólómra igazán nem sok ment, de tényleg árasztok magamból valami majonézes-tojásos aromát.
- Tényleg büdös vagy - hajol közelebb Louis.
- Kösz! - nézek rá haragosan - A Cica volt, kicsit magamra dühítettem.
- Cica? - időközben odaérünk, ahol Harry fetreng, természetesen a figyelmem nem kerüli el, hogy ő is felhúzza kissé az orrát. Érdeklődve fordul a hasára, majd feltápászkodik és leporolja magát.
- Ne gyere a közelembe, Styles! -figyelmezteti Zayn - Ki tudja, miben fetrengtél!
- Túlreagáljátok ezt az egészet - a szemeit forgatva hurrog le minket, majd érdeklődve biccenti oldalra a fejét - milyen cica, Liam?
- Az a kis morcos, ott bent - bökök a ház felé - elég harapós.
- Hát, nem igazán tűnik úgy, hogy kedvel minket - bólogat, alsó ajkát kissé csalódottan biggyeszti le - pedig jó lenne megismerni őt, mert Luke húga.
- A nővére - közli unottan, zsebre dugott kezekkel Louis.
- Nem ikrek? - Niall megdöbbenten kapja fel a fejét, szemeimet forgatva nézek a távolba, jobb, ha nem pusztítom az agysejtjeim azzal, hogy beleszólok ebbe a beszélgetésbe.
- Úristen! - röhög fel hitetlenkedve Zayn, a hajába túrva szabad kezével a zsebében kotorászik.
- Kezet fogok az anyukáddal, ha ő ki tud nyomni egyszerre két kölyköt magából - akaratlanul is hangosan hahotázni kezdek Louis lustán elmormolt mondata után. - Valamelyiknek előbb kellett kicsúsznia.
Niall még mindig kissé értetlenül vonja össze a szemöldökét, majd aprót bólint és a ház felé bámul.
- Szóval, mi történt? - emeli rám a tekintetét Zayn, nem úgy tűnik, mint akit különösebben érdekel ez az egész, de nála már ez egy alaphangsúly.
- Azt hiszem, engem kedvel a legkevésbé - vigyorodok el - addig húztam az agyát, mígnem a reggelijét az arcomba nyomta.
Egyszerre röhögnek fel, a fejem arra fordítom, amerre Niall rázkódó vállakkal néz, így tökéletes csodálhatom meg Mirát, ahogy a puha földben ki-kiforduló bokával, magassarkúban törtet előre egy kis hátizsákkal a vállán. Először elönt a harag a tojásos szendvics miatt, majd a fejemet ingatva szívok bele még egyszer a cigimbe mielőtt elnyomnám azt. Úgy tűnik, még nem jött rá arra, hogy ezen a terepen nem ajánlatos magassarkút viselni.
- Menjünk már oda hozzá! - lelkesedik Haz. Ez tipikusan ő, még az ilyen hisztis csajokkal is végtelenül kedves akar lenni, még ha az undok is vele.
- Nem kedvel minket - Louis száját ellenséges morgás hagyja el - én nem megyek oda, nem vagyok barátkozós kedvemben.
- Gyere! - vigyorodok el, és karon ragadom Harryt. Már csak azért is odamegyek, hogy tovább bosszantsam a kis durcást. Ő néhány métert halad a magassarkújában, míg mi tornacipőben átszeljük a fél kertet, a tekintete lángolni kezd a gyűlölettől, amikor meglátja, hogy már megint én közeledek.
- Szia Cica! - köszöntöm vidáman, kaján mosollyal az arcomon figyelem, ahogy sötét felhők homályosítják el a tekintetét. Szeretném tudni, mivel érdemeltem ki ezt a gyűlölködő pillantást, hiszen már tegnap is ilyen volt, amikor egy rossz szavam se volt hozzá. Tulajdonképpen ezek a pillantások ösztönöznek arra, hogy tovább húzzam az agyát, meglehetősen szórakoztató azt figyelni, idegességében hogyan pirul ki az arca. Mint egy dühös macska, aki felborzolja a szőrét.
- Hová mész? - mosolyog rá Harry, készen állok valami frappánsat mondani, ha erre a kedves kérdésre is olyan undokul válaszol.
- Nem tudom - nevet rá keserűen, megállapítom, hogy mennyire jól áll neki a nevetés - de én nem maradok itt, főleg nem vele! - bök haragosan a mellkasom irányába. Nyávogáshoz hasonló hangot adok ki és rázkódó vállakkal figyelem, ahogy az apró kezeit ökölbe szorítja. - Bemegyek a városba, vagy a faluba, azt se tudom mi van itt, de felszállok a legelső ismertebb városba tartó vonatra. Luke nem érti, hogy nem maradhatok itt.
- Elkísérlek, rendben?
- Baromság - szólok közbe, miközben egy újabb szál cigiért kutatok a zsebemben, rá kell döbbennem, hogy ha nem akarok nikotinelvonást, sürgősen be kell jutnom nekem is a legközelebbi városszerűségbe - semmi értelme elindulnotok, azt se tudjuk, hol vagyunk.
- Téged senki nem kérdezett, Liam! - villant rám cinikus mosolyt Harry - Mira a neved, ugye?
- Hagyj békén! - biccenti fel a fejét, ajkait morcosan szorítja össze. - Ha meg mered gyújtani azt a szart a közelembe, én....
- Te? - vonom fel a szemöldököm, közelebb hajolok hozzá, hátrahőköl, amikor a gyújtót a szál végéhez emelem - Kiscicám, nem vagy túl ijesztő.
- Minden mondatoddal eléred azt, hogy egyre jobban gyűlöljelek! - mondja halkan, közben a szemembe néz, én pedig nem tudok mást tenni ettől a komoly hangtól, minthogy elröhögöm magam.
Szemöldökét dühösen vonja össze, ajkait szorosan összeszorítja és megpördül. Nem én tehetek róla, hogy a kezem ösztönösen nyújtom felé, egyszerűen csak férfiből vagy és akármilyen hülye természete is van ennek a lánynak, azért elég jó génekkel rendelkezik.
Uhm, na jó, ez furcsa volt, tekintve, hogy Luke ikertestvére.
Szóval megfogom a fenekét, ő pedig dühösen ugrik egyet, majd eszeveszettül ütni kezd a táskájával. Röhögve, feltett kezekkel védekezek, majd az ütések megszűnnek és a következő pillanatban már Louis karjai közt elég szép jelzőkkel illetve engem kiabál, és sípcsonton rúgja a barátom.
- Bunkó paraszt vagy! - vet rám eléggé lekezelő pillantást Harry, majd a fejét rázva szinte mindent elfelejtve fogja meg a szöszke lány kezét és kiszabadítja őt Lou karjai közül.
- Ne érj hozzám! - fújtat, még egy utolsó csapást mér az eléggé súlyos táskájával a mellkasomra, majd a puha földben elsüllyedő magassarkú cipőjében elindul a poros út felé. Talán egy kicsit mégiscsak vissza kellene fognom magam, főleg úgy, hogy ebben a pillanatban Harry gyilkol a szemeivel.