2015. április 8., szerda

45.rész Uralkodni

Sziasztok! 
2 hét kihagyás után ismét itt vagyok.
Köszönöm, hogy ilyen megértően viselkedtek velem és támogattok, sokat jelent. Nem mondanám, hogy kipihentem magam, de jobban vagyok, mint akkor, amikor leírtam, hogy szünetet kérnék. Túl sok minden összejött az elmúlt hetekben, és egy kicsit összeroppantam, de szép lassan kezdem megtalálni a darabjaimat. 
A rész nem a legjobb, de a szünet alatt átgondoltam néhány dolgot a történettel kapcsolatban, valamint sikerült megírnom a jövőheti részt, és még egy felet, szóval haladok. Ígérem, nem lesz örökké ilyen unalmas, csak kicsit elhúztam a dolgokat, ami miatt ellaposodott, de hamarosan beindulnak az események. Talán még örültök is ennek, most úgy számolom, hogy körülbelül 65-70 rész lesz összesen, ami azért jóval több, mint a tervezett 50. 
Remélem, jól telt a tavaszi szünetetek, és kitartást kívánok mindenkinek az elkövetkezendő hetekhez! Lassan elérünk a célhoz, és itt a nyár, valamint úgy hallottam, sokatok lesz ott Bécsben is. 1 év elteltével végre nem én leszek az egyedüli magyar a srácok koncertjén. Alig várom, hogy lássuk Liamet, Niallt, Lout és Harryt, nagy élmény lesz. 
N. x

Az életem a megszokott ütemben telik, a megszokott kerékvágásban, koncertek sorozata, új városok, amelyeket ezúttal kezdek felfedezni, kisebb-nagyobb összezördülések Liammel, amelyeket már némileg könnyebben oldunk meg. A kapcsolatunkat még mindig a technika tartja életben, de életben van, és mindketten boldogok vagyunk még így is, ezt bizonyítja, hogy akárhányszor új várost fedezünk fel együtt, a Párizsban kapott karkötőmre felkerül egy medál. Az Eiffel-torony mellett lóg egy kis fapapucs Hollandiából, apró, vicces kis söröskorsó Németországból, és napokon belül talán felkerül rá valami Londonból. Engem meg ez tart életben.
Nem panaszkodhatok, nem is teszem, csupán fáradt vagyok. A koncertek után rendszerint nem az alvás az első, hanem az, hogy az egyik külön erre a célra kibérelt szobában a matracokból összetákolt kis fülkében ismét kieresszem a hangom úgy, ahogyan a legjobban bírom. A kiadónak és a szakembereknek tetszettek a dalszövegek, úgy néz ki, talán még ebben az évben, vagy jövő tavasszal új lemezzel állhatok elő, olyannal, aminek minden sora az én művem, és van jelentése számomra. A hangulatom ingadozó, de ezt ráfogom a fáradtságra és arra, hogy viszonylag sok időt töltök egyedül. Úgy egyedül, hogy nincs velem sem a családom, sem Niall, Liam, vagy bárki, aki többet jelent valaki olyannál, aki csupán azért visel el, mert ez a munkája. Sokszor elképzelhetetlenül magányosnak érzem magam olyan emberek közt, akik mind csak velem foglalkoznak, de más az, ha valaki csak azért csinálja ezt, mert szépen megfizetik, vagy azért, mert valóban velem akar lenni. Niall az elmúlt napokban elég nyűgös volt, néha én is, néha nem, amikor mindketten azok voltunk elnyüszítettük egymásnak, hogy mit meg nem adnánk néhány olyan napért, amikor semmit sem kell csinálnunk, és együtt lehetünk. Még így is azt hiszem, hogy neki könnyebb, hiszen ott vannak a többiek, akik mondanak valami vicceset és egyből jobb kedve lesz, nem is hagyják, hogy túlságosan elmerüljön a gondolataiban, és náluk ötfelé oszlik, ha van valami gond. Az én esetemben minden egyedül rám rakódik, minden egyedül az én két vállam nyomja, és nincs itt senki, akivel együtt nevethetnék, az én öltözőmbe senki nem rongyol be és dobál meg banánnal, senkit nem tolnak be egy kukában, nem történik semmi. De én választottam ezt, amikor belementem, hogy nem turnézok együtt a 5 Seconds of sumerrel, én akartam ezt. Tudtam, hogy ez lesz, csak arra nem emlékszek, hogy korábban is ilyen kellemetlenül éreztem-e magam, vagy ez csak most van. Remélem, hogy csak átmeneti állapot.
- Nem hagyhatnánk abba mára? - veszem le a fejemről a hatalmas fejhallgatót, és ellépek a mikrofonoktól. A Dustin nevezetű hangmérnök helytelenítését kifejezve bosszúsan ráncolja a szemöldökét, megköszörülöm a torkom, célozgatni próbálok arra, hogy a hangom már nem az igazi. Éjjel 2 óra van, ma lenyomtam egy két és fél órás koncertet úgy, hogy ezen felül még háromszor képtelen voltam ellenállni a szűnni nem akaró visszakiabálásnak, és másfél órája szenvedek ugyanazzal a dallal. A hangszálaim is fáradtak, én is az vagyok.
- Nem, ha szerdán a One Directionnel akarsz lenni - pillant fel Christian. Nem tudom hova tenni ezt a mondatot, olyan, mintha választás elé állítana, vagy az alvás, vagy Liam. Hetek óta mindig Liamet választom, és évek óta a stúdiózást, koncertezést, interjúkat, műsorokat. - Pótolni kell azt a kieső napot.
- Már fáj a torkom, Christian - nem hazudok, hiába iszok rengeteg vizet, fáj. Nem is igazán a torkom, hanem a hangszálaim, amit egyébként nem lehetne ennyire túlterhelni, és nem is terhelném túl, ha nem lenne parancs az éneklés.
- Ne hisztizz, Mira - jelenti ki unottan. A szám elnyílik, majd makacsul összeszorítom az ajkaim és lerakom a fejhallgatót.
- Márpedig én befejeztem, jó éjszakát! - kivergődöm magam a vezetékek közül, elrúgom az útból az egyiket és kis híján ledöntöm a matracokat, de nem érdekel. Fáradt vagyok, hisztis vagyok, rossz kedvem van, és még csak meg sem tudom mondani, hogy miért.
- Nyugodtan, ha a szerdai napot is ezzel akarod tölteni - a menedzserem olyan ártatlan mosollyal néz rám, mintha nem arra törekedne, hogy manipuláljon annak a lehetőségével, hogy elveszi tőlem azt az egyetlen napot, amit 3 hét után a párommal, és a barátaimmal tölthetnék.
- Nem fogom ezzel tölteni a szerdát sem, nyugodj bele - a szemöldököm kihívóan lendül felfelé, a szám gúnyos mosolyra húzódik. Elegem van abból, hogy irányítják az életem.
- Tudod, Mira, egyetlen egyszer kellene normálisan elénekelned a dalt, a saját dalodat, ami a saját lemezedre készül, azután mindenki békén hagyna. Nem csak te vagy fáradt - szőkés hajába túrva úgy néz rám, mintha mindent rosszul csinálnék, legalábbis így érzem. - Hisztizés helyett pihenj egy kicsit, aztán próbáld meg még egyszer, és mehetsz.
Zaklatottan dörzsölöm meg az arcom, mély levegőt veszek, majd felkapom a fejhallgatót és visszaállok a helyemre. Eléneklem a dalt, de hamis vagyok, és borzalmas lesz, pedig nem is szándékosan rontom el. Dühösen szedek le magamról mindent, elrúgom a vezetékeket és döbbent pillantások kereszttüzében kirontok az ajtón. Nem bírom elviselni, ha valami nem megy, szóltam is, hogy nem fog menni, túl fáradt vagyok, fáj a fejem és kavarog a gyomrom.
Senki sem jön utánam, tudják, hogy teljesen felesleges leállni vitatkozni. A zuhany alá menekülök, erre van szükségem. A forró víz lemossa rólam a feszültséget, ellazulnak az izmaim, és kirobban belőlem a sírás. Nem tudok konkrét indokot mondani, hogy miért, egyszerűen csak nő vagyok, és a nők sírnak néha ok nélkül, így vezetem le a felgyülemlett feszültséget.
Megkönnyebbülök, háttal a tükörnek törlöm szárazra magam, majd belebújok Liam pólójába. Senki sem fog ma már zaklatni, az ajtó zárva van, vége a munkának mára. A mai szobám halványlila és bézs színű, talán eddig ez tetszik a legjobban mind közül. Felcsukom a kislámpákat, majd a takaró alá bújok és összehúzom magam, a telefonom megvilágítja az arcom, miközben megnyitom az üzeneteket és elmosolyodok Niall legutóbb posztolt képére. Válaszolok az üzenetre, amit Luke küldött még valamikor késő délután, majd írok néhány sort Liamnek, és a telefonom töltőre dugva az éjjeliszekrényre teszem, s leoltom a lámpákat. Fáradt vagyok, nagyon, mégsem tudok elaludni, csak fekszek, az oldalamról a hasamra fordulok, majd a hátamra, lerúgom a takarót, majd visszahúzom magamra mert hűvös van nélküle. A légzésem fokozatosan gyorsul, dobálom magam, egyszerűen sehogy sem jó. Belefúrom az arcom a párnába és átölelem, görcsösen hunyom le a szemeim, amik hiába égnek, nem megy az elalvás, érzem, hogy eluralkodik rajtam a hisztéria, egy ideje nem volt ilyen, de most legszívesebben ordítanék, hirtelen felülök, bevágom a sarokba a párnát és leomlok rá. Mélyeket lélegzek, emlékeztetem rá magam, hogy ez nem a világ vége, és szép lassan megnyugszok, bár az alvás még így sem megy. A plafont bámulom, bár a sötétben alig látok valamit, gondolkozni kezdek azon, hogy mit művelek megint, annyi mindent kaptam az élettől, az emberektől, nekem mégsem jó soha semmi, örökké csak nyafogok. Hálás vagyok mindenért amit kaptam még úgy is, hogy tisztában vagyok vele, nem olyan egyszerű és gondtalan ilyen életet élni. Az emberek csak a csillogást és népszerűséget látják, azt nem, hogy milyen keményen kell megdolgozni ezért minden nap, és itt nincs meg annak a lehetősége, hogy szabadnapot vegyek ki. Menni kell mindig tovább, csinálni kell, és a rosszabb napokon is vigyorogni.
Későn nyom el az álom, ami még így is kellemetlen, némely időközönként felébredek, körbenézek, majd a fejem visszaesik a párnára. Korán reggel már nem bírom tovább, a lábaim szabadon vannak, a takaró teljes egészében, fojtogatóan a mellkasomon, és az arcom előtt. Nem érzek fáradtságot, legalábbis a szemeim nem égnek, de tudom, hogy később kiütközik majd rajtam az alváshiány, és ismét egy nyűgös, hosszú napom lesz. Az oldalamon fekve végigmegyek néhány közösségi oldalon, nem telik el úgy nap, hogy valahol valamit ne írjanak rólam, de ezekre nem is fordítok figyelmet, mert a legtöbb jelentéktelen. Kritizálják a stílusom, elemzik a ruháim, belevonnak minden apró cikkbe, ami a One Directionről szól, de egészen addig egyik sem érdekel, amíg hazugságokat nem terjesztenek rólam, rosszindulatúan elemzik a kapcsolatom, vagy a barátságom Niallel.
Visszaaludni nem tudok, és felesleges kitenni magam további szenvedésnek. Felveszek egy rövidnadrágot és testhezálló trikót, amit szinte azonnal lekapok magamról. Az ajkamba harapok, legyűröm a hirtelen jött hányinger érzését, és a trikó helyett egy sima, fekete pólót veszek fel. Győzködöm magam arról, hogy eltűnik majd, aminek nem kell ott lennie, és az eltüntetéshez nincs szükségem köcsög személyi edzőkre, vagy éheztetésre. Megoldom én.
A hajamat szoros copfba kötöm, ezt legalább szeretem, Liam is szereti. A tükör előtt állva igyekszem magam az ő szemével látni, de nem értem, hogy mit szerethet bennem. A vicc az egészben az, hogy ő tényleg szereti a testem, észrevenném, ha nem így lenne, ez kicsit megnyugtató, de nem Liam az, akivel minden nap, minden órában, minden ezredmásodpercben megküzdök, hanem én, önmagam. Vele is harcolok, de egy gombnyomás, és elhallgattatom azzal, hogy kinyomom a telefont, de az agyam nem így működik, azon nincsen kikapcsolás gomb, hogy amikor egyszerűen elegem lesz magamból, kinyomjam.
Sportcipőt húzok, s mivel a várost nem ismerem a szabad levegő helyett muszáj vagyok a konditermet választani. Bemelegítem az izmaim, nyújtok, és hallom, ahogy ropognak az ízületeim. Súlyokat csatolok a bokámra, s kocogni kezdek a futópadon, a sajátos ütememben gyorsítok, lassulok, megállok inni, és végre kikapcsolok, nem kattog az agyam sem lemezen, stúdiózáson, vagy azon, hogy mennyire nem vagyok megfelelő az énekesnő sztereotípiáknak.
1 óra múlva fáradtan, nehéz tagokkal csoszogok a szobába. Az ajtótól a fürdőszobáig vezető rövid út alatt megszabadulok a cipőmtől, a zoknimtól és a pólómtól is. Összeszorítom a fogaim és elfojtom a kiáltást, ami a hideg víz miatt készül kitörni belőlem, nem vágyok izomlázra, tehát tűrök, s lassan melegítem a zuhanyrózsából folyó vizet. Hiányzik az otthonom, a nagy kád az apró fürdőszobámban, a saját ágyam, az öcsém bosszantó társasága. Megdöbbent, hogy nem szándékosan, de távolodunk egymástól, dolgozunk mindketten, s a testvéri viszonyok ápolása háttérbe szorult, ha minden igaz, pár hét múlva kapok egy kis szünetet, amikor otthon lehetek, rendbe hozom majd.
Csörgő telefonon hangjára kivágódok a zuhany alól, törülközőt kapok magamra, s csúszkálva marom el a telefonom a kék színű, delfines mosdókagyló mellől.
- Szia Cica! - a negatív gondolatok, és a pocsék éjszaka semmivé válik ezzel a hanggal. Az arcomra mosoly kúszik, a hangom is mintha magasabbá válna. - Nem ébresztettelek fel?
- Nem, egy ideje már ébren vagyok, elmentem edzeni - megtörülközök, majd belebújok a puha köntösömbe, és visszamegyek a szobába.
- Ilyen korán? - csodálkozik el, miközben a bőröndömet szuggerálom. Öltöznöm kellene, a szétdúrt ágy mégis hívogatóbb, s engedek a kísértésnek, megérdemlek egy kis pihenőt.
- Pocsék éjszakám volt - dünnyögöm elégedetlenül.
- Túl fáradt vagy, Cica. Túl sokat dolgozol, mikor feküdtél le?
- Későn - az arcom belefúrom a párnába, ami éjjel kényelmetlen volt, most mégis olyan pofátlanul puha. - És még később feküdtem volna, ha nem állok le veszekedni, és jövök el.
- Ha mindkettőnknek lesz egy kis szünete eljöhetnél Londonba, ha te is akarod. Tölthetnénk együtt egy kis időt úgy igazán, és lehetnél Niallel is, kikapcsolódhatnánk - ajánlja fel. A hangja édes, kipihent, jókedvű.
- Jól hangzik - mosolygok, a fantáziám rögtön beindul. Napokig együtt lehetnénk, találkozhatnék a többiekkel, s távol lennék a munkától.
- Összehozzuk majd - ígéri, míg én tovább ábrándozok róla. Elveszem az éjjeliszekrényről a karkötőm, s a rajta lógó medálokat kezdem piszkálgatni.
- Mi újság veletek, milyen volt a tegnapi koncert? - erőt veszek magamon, s felállok. Nehéz egy kézzel, de öltözködni kezdek, khaki színű inget kapok magamra, majd megpróbálom felküzdeni a nadrágom. Hallgatom Liamet, válaszolok neki, közben dühösen nyögök, nyöszörgök.
- Mit csinálsz? - nevet fel, éppen amikor észreveszem, hogy a nadrág egyik szára teljesen megtekeredett.
- Öltözök - szuszogom - most már nem! - kiáltok dühösen, lerugdosom magamról a ruhadarabot, és az ágy végébe húzódok. Azt kívánom, bárcsak nem kellene ma semmit se csinálnom, de percek kérdése, és valaki keresni fog. Csoda, hogy még senki sem jelent meg.
Kinevet, nem kárörvendően, hanem édesen, szórakozottan, amitől a dühöm egy része elpárolog.
- Pontosan ezért a hangért vagy a Kiscicám, az egyik kedvenc hangom ez a bosszús morgás és dünnyögés - csak azért, hogy senki ne felejtse el felmordul, s nyávogó, fújó macskához hasonló hangot ad ki.
- Miért is hittem, hogy talán van ennek valami kedves háttere a cuki, doromboló cicákhoz kapcsolódóan? - hördülök fel hitetlenkedve.
- Mert nem voltál kedves, doromboló cica. Az a fajta cica voltál, aki akármilyen szép, ha hozzá akarsz érni megkarmol, ezért egy idő után legszívesebben felrúgnád - az ajkaim elképedve nyílnak el, nevet a saját hasonlatán, amit én igyekszek feldolgozni.
- Én sem simogattalak volna meg téged!
- Jobb is, akárhányszor a közelembe jöttél mindig megsérültem - vihog magán, fel sem tűnik neki, hogy nem nevetek vele.
- Nem tudom, ki provokálta ki az ilyesmit! - morgom vádaskodva, egyre inkább felhúzom magam.
- Hát, lehet, hogy az én voltam, de te sosem engedted, hogy bármit is megmagyarázzak - kicsit lecsillapodik, már nem nevet rajtam, de attól még dühös vagyok. - Mira, ugye tudod, hogy nem gondoltam komolyan?
- Tudod, én is legszívesebben felrúgnálak! - háborgok, s egy érintéssel véget vetek a beszélgetésnek. Ledőlök az ágyra, eldobom a telefont, amely azonnal rezegni kezd, de nem törődök vele és magamra húzom a takarót. Ezúttal én is tudom, hogy Liam talán csak megnevettetni akart, nem megsérteni, mégis sikerült neki. Nem tudom, hogy mi van velem, saját magam számára is kezdek kibírhatatlanul hisztissé válni, de még ezzel a tudattal sem vagyok hajlandó felvenni a telefont, és esetleg elnézést kérni a lehetetlenségemért.
Felhördülök, amikor kopognak az ajtón, de azonnali munkába parancsolás helyett csak az egyik stylist szól, hogy hozott fel nekem reggelit. Ez a kedvesség megmelenget, s kis híján sírva a nyakába borulok. Korán reggel van, és máris kezdem szörnyen irritálni magam. Szükségem van arra az időre, amit még egyedül tölthetek, ezért csak elfogadom a tálcát és megköszönöm, nem hívom be. Friss toast, tojás, és kellemesen meleg tejeskávé szemez velem, miközben a telefonom továbbra is rezeg. Olyan, mintha egyre dühösebb lenne, és Liam valószínűleg az is.
Nincs étvágyam, így nem, minden találkozás előtt összekapunk valamin, tulajdonképpen mi minden nap megsértjük egymást, és tudom, ha kinyomom a telefont, utána meg még fel sem veszem, akkor csak dühítem. Nem akarok veszekedni vele, főleg nem azért, mert hisztis vagyok és magamra veszek valami olyat, amit poénnak szánt.
- Az Isten szerelmére Mira, mi a franc bajod van?! - a korábbi édes, jókedvű hang helyett most veszettül dühös, amit tulajdonképpen megérdemlek. - Rohadtul elegem van már, hogy állandóan kinyomod rám a telefont, amikor valami bajod lesz! Ne nyomd ki, és vedd fel, ha hívlak, mert megbolondulok tőle, amikor ezt csinálod!
Hallgatok miután befejezte, néha megdöbbentően nagy fordulatokat tud venni, mintha nem is egy és ugyanaz az ember lenne, de szerintem ez rám is igaz. Pár nappal ezelőtt még semmi bajom nem volt, most pedig ilyen hisztis és idegbeteg vagyok.
- Sajnálom - bököm ki, nem mondok semmi mást. Életemben senkitől sem kértem annyiszor elnézést, ahányszor tőle.
- Mi van veled, Mira? Amikor együtt vagyunk nincs semmi baj, ilyenkor meg csak panaszkodsz, sírsz, hisztizel, és vitatkozol velem. Sajnálom, ha megbántottalak, nem az volt a célom, komolyan azt hittem, hogy nevetni fogsz, nem bántanálak szándékosan - lehunyom a szemeim és aprót bólintok, habár nem látja. 
- Nem tudom - motyogom, az ajkamat harapdálom és a körmömet kezdem kapargatni. - Én csak...
- Szeretném, ha velünk maradnál a következő koncertedig - nagyokat pislogok, nem tudok mit mondani - nem érdekel, hogy hol vagy, és az sem, hogy mit szól a menedzsmented, a holnapi koncerted után 3 nap lesz a következőig. Idejössz, és majd innen mész Londonba, nekünk lesz pár nap szünet, szóval akár még szálloda sem kell neked, majd alszol nálam. 
- Nem lehet - bököm ki, de ellentmondást nem tűnő hangon belevág a szavamba.
- Hidegen hagy, hogy mit lehet és mit nem, nincs kedvem végignézni, hogy a barátnőm szép lassan megutálja a munkáját, és a kapcsolatunkat sem szándékozom feladni. Azt szeretném, hogy ha a mindennapokban is úgy tudnál mosolyogni, mint akkor, amikor itt vagy velem, velünk. Gyere ide, kérlek, majd én beszélek Christiannal.
- Nem fog beleegyezni - rázom a fejem, s amilyen meglepő, igazam is lesz.
- Szó sem lehet róla! - jelenti ki ellentmondást nem tűrően, miközben a telefont a füléhez szorítva fel-alá járkál a stúdiónak használt szobában. Tudtam, hogy ez lesz, már meg sem lepődök, csak beállok a helyemre és lapozgatni kezdem a dalszövegeket. Hallom a telefonból kiszűrődni Liam hangját, de a menedzserem egyre idegesebben magyarázza meg neki, hogy miért nem lehet, mennyi munka halmozódott fel rám pontosan azért, mert sosem csinálok meg semmit rendesen. Meg sem szólalok miután leteszi, dühösen a hajába túrva fordul felém és talán azt várja, hogy hisztizni kezdek, ehelyett hallgatok, felveszem a fejhallgatót és várakozóan pillantok a hangmérnökre. Egész délután ott állok, egyetlen rossz szavam sincs és nem kezdek nyafogni, amikor újra és újra felvetetik velem ugyanazt a részt. Késő délután úgy tűnik, elégedettek az aznap délutáni munkámmal, mert kapok egy elismerő simítást a hátamra Dustintól, és Christian is biccent.
Habár fáradt vagyok a napnak még nem itt van vége, csak most jön az a rész amit a legjobban szeretek, s addig pihenhetek egy kicsit míg nagy hűhót csapva körülöttem kisminkelnek, megmossák, megszárítják a hajam, vágnak belőle egy kicsit és púpozott copfba fogják. Nem szólom le a hozzám egyáltalán nem illő tüllös szoknyát, csak felveszem a kikészített ruhákat, belebújok a cipőmbe és járok benne néhány kört. Beénekelni már felesleges, mégis megteszem, és a mosolyom egy szempillantás alatt őszintévé válik amint kilépek a színpadra. Élvezem amit csinálok, ezt a legjobban, mert látom hogy boldoggá teszem vele az embereket, még ha jópáran sírnak is a látványomra, ilyenkor nem igazán számít már, hogy mennyire tud fájni a torkom, mennyire nem szeretem a ruhákat amiket rám aggatnak, és hogy nem találom már önmagam a dalokban, amiket éneklek, csak az számít, hogy teszek valami jót. Csakhogy van egy részem, ami szörnyen önző tud lenni, és amelyik elintézte magának, hogy a One Direction magángépe éjjel negyed 2-kor a repülőtéren álljon.
Sosem okozott gondot, hogy keresztbe tegyek a menedzsment tagjainak vagy lazán keresztülhúzzam a számításaikat, hozzászoktak már ahhoz, hogy sosem engedelmeskedek a nekem kiosztott parancsoknak.Az állandóan a nyomomban loholó testőrgárdám is alszik amikor mindenki azt hiszi, hogy békésen pihenem ki a hosszú napot a szobámban, szóval emiatt nem kell aggódnom. Az alvás ismét lehetetlen küldetés, így nem is kell azért aggódnom, hogy elalszok. negyed 1-kor csak szép nyugodtan felkelek, hívok egy taxit fél órával későbbre a hotel elé, majd megigazítom a hajam, a hátizsákomba elteszek magamnak néhány ruhadarabot és fontos dolgokat, amikre szükségem lesz, minden mást a szobámban hagyok tudva, hogy Londonban úgyis viszont látom a bőröndöm és benne mindent. Egy papírcetlire ráfirkantok 2 mondatot arról, hogy Liamhez mentem, majd kisétálok az ajtón és bezárom magam után, majd teljes nyugodtsággal adom le a recepciónál.
Érzékelem, hogy az utcára kilépve az eldugott helyekről vakuk villannak, de különösebben nem izgat, beszállok a hívott taxiba és mosolyogva kérem a sofőrt, hogy vigyen a reptérre, tulajdonképpen én meglehetősen szeretek "rosszban sántikálni" már ha ez annak nevezhető. Szeretem, ha bosszanthatom az embereket, akik bosszantanak engem, azt pedig egyáltalán nem bírom, ha parancsolgatnak, és megtiltanak nekem bizonyos dolgokat. Nem bírom, ha megfosztanak a szabadság érzésétől, mert elméletileg ez még mindig az én életem, és ha én Írországba akarok repülni a barátomhoz, akkor Írországba fogok repülni. A régi Mira ezért majd' szétcsattan a büszkeségtől.
Hátradőlök az ülésben, becsatolom magam és elégedetten elmosolyodok, igen, ez vagyok én. Felszállás után kérek a személyzettől egy alkoholmentes koktélt és azt szürcsölve bámulok ki az ablakon, szeretek éjjel repülni, teljesen más a kilátás mint nappal. Frászt kapok, amikor a kapitány bukkan elő, hogy üdvözöljön, de gyorsan realizálom, hogy vagy a másodpilóta vezeti a gépet, vagy robotpilótán van, így eltűnik az arcomról a pánik és nevetve készítem el vele a kért közös képet, majd megkérem, hogy menjen vissza oda, ahonnan jött, mert rosszul vagyok tőle, hogy a repülőgép továbbra is a levegőben van úgy, hogy a kapitány velem fotózkodik.
Alszok egy keveset, s amikor felébredek már fent van a nap, a repülő egyre inkább közelít a földhöz. Kíváncsian tekintek ki az ablakon, az évek során valahogy nem jutottam el még ide, de valószínűleg ha eljutottam volna se ismerném a nevezetességeket és látványosságokat. Így viszont itt az esély, hogy ne szalasszam el a lehetőséget.
A személyzet mosolyogva búcsúzik tőlem, kilépés előtt még felveszem a napszemüvegem, a hajamat előre húzom, majd a hátizsákommal a vállamon lesétálok a lépcsőn, és teljesen egyedül egy idegen földrészen elindulok arra, amerre sejtem, hogy menni kell. Felszállok egy buszra, amely a most beérkezett repülőgép utasait szállítja az épületbe. Nem keltek feltűnést a tatyómmal, napszemüvegben, igazából ahogy elnézem az embereket egészen elmegyek írnek a világos bőrömmel és természetesen világosszőke hajammal, de egy csapat német turistát megvizsgálva akár németnek is eladhatom magam. Nem vesznek észre, mert senki nem számít rá, hogy Mira Hemmings ír idő szerint reggel 7-kor megjelenik a dublini repülőtéren. Követem az embereket, s az előcsarnokba megérkezve szinte rögtön megpillantom a hatalmas embert, akivel azt hiszem, már találkoztam. Preston egy táblát tart a feje fölé rajta a Mackenzie névvel, ami ugyebár én vagyok. Rögtön kiszúr, s a biztonság kedvéért, ha esetleg nem venném észre még integetni is kezd. Feltűnés nélkül ballagok oda hozzá, visszafogottan mosolygok, míg ő kedvesen üdvözöl és szinte leszedi rólam a táskám, majd nagy mancsát a hátamra fektetve kezd kiterelgetni az emberek közül.
- A fiúk az autóban várnak - közli, s a bő 5 perc alatt amíg kijutunk azon jár az agyam, hogy miért beszél többesszámban, amikor én csupán egy fiúval beszéltem az érkezésemről. Amikor kinyitja az autó ajtaját elmosolyodok, egy barna és egy kék szempár néz rám, mindketten elmosolyodnak. Zayn fáradtan pislog nagyokat, Louis arcán széles mosoly ül, gyorsan beszállok mellé még mielőtt bárki is kiszúrná a hófehér fogairól visszatükröződő fénynyalábot. Számomra is még mindig meglepő, hogy milyenné alakult a kapcsolatom ezekkel a fiúkkal, korábban alig beszéltünk, megjegyzéseket tettek rám és próbálták lebeszélni Liamet a döntéséről, most pedig Louis szeretetteljesen vetődik rám, Zayn pedig a maga visszafogottságával szorít magához. Azért Louval beszéltem le mindent, mert ő amúgy is benne van minden huncutságban és tudtam, hogy elintéz majd mindent anélkül, hogy egyetlen pillanatra is bűntudata lenne vagy megfordulna a fejében, hogy ezért ő is bajba kerülhet, nagyszerű bűntárs.
- Jól utaztál? - érdeklődik kedvesen Zayn, megdörzsöli az arcát és elnyom egy ásítást.
- Igen, te mit keresel itt? - kérdezem kíváncsian, s kissé zavartan. Elmosolyodik, majd megvonja a vállát és a vihogó haverjára pillant.
- Valaki hajnalok hajnalán beállított a szobámba azért, hogy közölje, nem akar egyedül ülni a kocsiban addig, amíg rád vár - Louis kinyújtja felé a kezét feltehetőleg azért, hogy bocsánatkérően megsimogassa, de Zayn ellöki onnan, viszont az arcán ülő mosolyból tudom, hogy nem haragszik. - Ne nagyon csinálj ilyeneket, Mira, mert minden alkalommal én fogok szívni.
- Ne haragudj - mosolygok rá, majd a válla fölött kíváncsian a várost kezdem figyelni.
- És téged mi szél hozott? - kérdezi, miközben kicsit arrébb húzódik, hogy ne takarja előlem a kilátást. - Mármint azt tudom, hogy Liam beszélt a menedzsereddel, hogy velünk legyél a következő koncertedig, de én úgy tudtam, hogy egyértelműen megtiltották ezt, és Liam dühös is volt miatta.
- Szerinted mióta érdeklik Mirát a szabályok? - oldalba lököm az idősebbik Directiont a megjegyzése miatt, ugyanakkor az arcomról nem hervad le a mosoly. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz velük ez a pár nap remélhetőleg az én folytonos idegesítő kíséretem nélkül.
Ösztönösen hajtjuk le mindhárman a fejünket, testőrök vesznek körül minket míg belépünk az ajtón, vakuk villannak és kisebb hangzavar keletkezik, majd bent is vagyunk az épületben és az ajtó kizárja a hangokat.
- Szerintem a többiek még alszanak - irányít a pulthoz Louis, ahol udvariasan elkéri Liam szobájának pótkulcsát.
Zayn elveszi a táskámat Prestontól és a vállára veti, habár elég nevetségesen néz ki talpig feketében vállán egy kék, virágokkal tarkított hátizsákkal, de hiába kérem ragaszkodik hozzá, hogy majd ő felviszi nekem.
Úgy fogom az ujjaim közt a kulcsot mintha egy kincs lenne, a tenyerembe szorítom és nagy léptekben indulok a lifthez, s toporogva várom, hogy leérjen. Nevetnek rajtam, majd beszállnak mellém és megnyomják az emeletük gombját. Amikor felérünk szinte lerángatom Zayn válláról a táskám, egy gyors mozdulattal a vállamra vetem míg a nevetésük felhangosodik, az ajtók számait figyelve rohanok végig a folyosón, majd megtorpanok a keresett ajtó előtt, és egy ideig csak bámulom.
- Rajta, menj be! - biztat Louis incselkedve, s a saját szobája előtt állva cinikus vigyorral az arcán méreget. - Gyerünk, nem azért keltem fel hajnalok hajnalán, hogy miután érted mentem csak álljál ott, menj be!
Hálás pillantást vetek rá, majd Zaynre is, aki mellettem elsétálva megsimogatja a hátam, majd a kulcsát a szobája ajtajának zárjába dugja, és elfordítja. Mély levegőt veszek, beledugom a kulcsot a zárba, elfordítom, s halk kattanás jelzi, hogy most már szabad a pálya. Résnyire nyitom az ajtót és óvatosan benézek, félhomály uralkodik és halk horkoláson kívül teljes a csend, elfojtom a mosolyom és beslisszolok, kiveszem a kulcsot és becsukom magam után az ajtót. Kibújok a cipőmből, a táskámat leteszem mellé, felakasztom a dzsekim a falra szerelt fogasra, majd óvatosan az ágyhoz sétálok. A takaró félig lecsúszott róla, a többi pedig szinte teljesen elrejti a fejét, elmosolyodok, leereszkedek az ágy szélére és finoman elsimítom az arcából a takarót. Halkan szuszog, ajkai elnyíltak és néha horkol egy picit, az arca borostás, sosem láttam még őt ilyen ártatlannak, sosem néztem még alvás közben, most pedig nincs szívem felébreszteni. Végigsimítok az arcán, mozgolódni kezd és összevonja a szemöldökét, megmarkolja a takarót és fordulás közben a fejére húzza, akaratlanul is kuncogni kezdek. Megismétlem a mozdulatot, a tenyerem az arcára simítom, megérintem a haját és egy ideig csak nézem az arcát, amely annyira kifejező tud lenni, s most csupán teljes nyugalom árad szét rajta. Miközben őt figyelem eltűnődök azon, hogy valaha frászt kaptam, akárhányszor megláttam ezt az arcot, mert az őrületbe kergetett, és tulajdonképpen csak a köztünk lévő kölcsönös testi vonzalom miatt vágtunk bele, amelynek végül nem lett túl sok szerepe. Lehajolok hozzá, hiába akarom aludni hagyni egyszerűen nem bírom ki, tudnia kell, hogy itt vagyok, aztán tőlem aludhatunk együtt egész nap. Halkan dünnyögni kezd, megpuszilom a száját melyre reakcióképp mozgolódik, de még mindig nem nyitja résnyire sem a szemeit. Megismétlem, majd az orrommal megpiszkálom az övét, mire felhúzza azt és kuncogás bukik ki belőlem, hosszú, elnyújtott dünnyögést hallat, ami leginkább egy kiskutya nyüszítésére emlékeztet, de végre kinyitja a szemeit, melyek néhány kába pislogás után elkerekednek.
- Cica? - a hangja álmos rekedt, kinyújtja a kezét és megérinti az arcom. Értetlen, álmos pillantásainak kereszttüzében átmászok rajta, s a takarót felemelve befészkelem magam mellé. A tényleges meleg mellett belülről is elborít a melegség, arcomat a csupasz mellkasához érintem és puszit hagyok rajta, izmos karjai máris körülöttem vannak és beburkol az ölelésével. Ez nem Sydney, még csak nem is egy tényleges hely, de valamiért mégis otthonnak hívom.
- Szia - motyogom, felemelem a fejem, arcom az övéhez dörgölöm és feljebb kúszok hozzá. Nem válaszol, arcomat a kezei közé veszi és felemeli a fejem, majd puha, mégis édes, vágyódóan mohó és szeretetteljes csókban részesít. Szó szerint elolvadok a karjaiban, az izmaim kiengednek és ha állnék, egyszerűen összecsuklanék. Ha nem ez a világ egyik legjobb érzése, akkor semmi.
- Áruld el, hogy mit keresel az ágyamban, ami jelen esetben Írországban van - mormolja, elsimítja a hajam az arcomból és apró puszikat hagy az orromtól indulva a nyakam felé.
Halkan hümmögök, önkéntelenül is lehunyom a szemeim, beletúrok a hajába és magamhoz húzom. Az ajkaink újra és újra találkoznak, nincs mit mondanom, ő is tudja, hogy nem lenne szabad itt lennem, csakhogy engem ez már rég nem érdekel, s valószínűleg őt sem, jó dolog az egyetértés. Rájövök, hogy tulajdonképpen mi ketten nagyon nem bírjuk a távkapcsolatot, mert valamelyikünk mindig "idő előtt" ott terem a másiknál, s bár telefonon is szeretjük egymást, ilyenkor mégis más, minden elfojtott, tartogatott szeretetet egymás iránt egyszerre próbálunk kiadni.
- Bébi, nagy bajban vagy - húzza össze a szemöldökét, megvonom a vállam és a mellkasára fekszem, a párnát a feje alá gyűri és egyik kezével átöleli a derekam, míg a másikkal a hajamat kezdi fésülgetni.
- Valószínűleg - a fogasra akasztott kabátomra pillantok, melynek a zsebében ott pihen a készülék. Míg a repülőn voltam nem használhattam, nem is értesültem a bejövő hívásokról, de mostanra már valószínűleg másról sem kaptam értesítőt csak a rengeteg nem fogadott hívásról, s dühös sms-ről, de a vicces az, hogy tényleg nem érdekel, hosszú idő óta először nem érdekel, ha felborítom a menedzsment terveit, a valószínűleg előre megírt órarendem, és minden mást. Ebben igazán jó voltam valamikor, újra formába kellene hoznom magam.

15 megjegyzés:

  1. Kedves Nessa! Úgy mint a többi rész, ez is magába szippantott. Egyszerűen gyönyörű lett, már ha lehet ilyet mondni, egy történet kis részére. Én nem tudom, hogy csinálod, de mindig megríkatsz, és átérzem, olyan mintha ott lennék a szereplőkkel.
    Nagyon -nagyon tetszett, és ha úgy vesszük, egy nagyon jó szülinapi ajándékom lett. :)

    Ui: Én is ott leszek Bécsben, és már annyira várom, és én hiszem azt, hogy Zayn ott lesz a koncerten, hiszen Ő a kedvencem, és ha lehet ilyet mondani: miatta vettem jegyet. Persze ez egy kicsit túlzás, mert ind az ötük miatt. Zayn nem fog engem cserbenhagyni, ott lesz, és még vidámabbá teszi a szülinapi-névnapi-karácsonyi ajándékomat :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Timi!
      Ezt örömmel hallom! Sajnos nem tudom miért sírsz rajta, mert nem gondolnám, hogy olyan borzasztó szomorú részeket hozok, de ha megindoklod, változtatni fogok! :)
      Utólag is Nagyon Boldog Születésnapot!! :)
      Legyen igazad, kérlek...

      Törlés
  2. Aaaaa. Aaaaaaa. Aaaaa. Ááá. Hű. Befejeztem. :D
    Liam annyira édes,aww. Marmint most nem tett semmi különöset,de ugy altalaban. Es az a karkötő nagyon aranyos,nekem is kell egy olyan! :D Mirat meg nagyon birom,bárcsak én is ilyen konnyen meg tudnam szegni a szabalyokat es felrugni őket. :D Viszont amit Miraval csinalnak az mar szerintem is sok. At kene mennie a srácok menedzsmentjehez,vagy valami...
    U.i.:Ezer eve nem kommenteltem,de csak mert totál elmaradtam a részekkel,de most beértem magam, es itt vagyok! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ja,es Becsrol majd elmondom neked a jokivansagaimat privátban. :D

      Törlés
    2. Haha. :D
      Köszönöm szépen, ezekből akkor azt szűröm le, hogy tetszett a rész. .3

      Törlés
  3. Hiányzott, nagyon hiányzott...
    Annyira megörültem, amikor felkeltem, és megláttam, hogy van új rész, látnod kellett volna a fejem. :'D
    Még mindig natyon csukik, még a veszekedéseik ellenére is, habár jobban örülnék neki, ha már vége lenne ennek az egész szenvedésnek, és boldogok lehetnének.
    Imádom a lázadó Mirát, örülök, hogy megszökött, a helyében én is ezt csináltam volna, remélem most egy kicsit lenyugszik, és mindent megbeszélnek Liammel. Egy kicsit eldumálgatnak majd a fiúkkal is, Niall egy kicsit helyre teszi, és minden oké lesz. Remélem azért nem tervezel nagy háborút, szeretném, ha pihennének, és minden rendben lenne.
    A hisztis Mirát kevésbé kedvelem, indokolatlan kirohanásai vannak folyamatosan, ráadásul ok nélkül. Felszívódhatna.

    Ne mondd azt, hogy ez alá a rész alá nem lehet kommentelni, ez nem így van, a maga módján ez is tökéletes volt. Ez egy kis apró darab volt a történet kirakójában, nincs ezzel gond, nem lehet mindig csupa pörgős részeket írni, enélkül nem is lett volna az igazi ez az egész.

    read between the lines
    61

    l.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bae, akkor maradjunk ennél a csukiságnál, nem tudod (illetve de), hogy mit tervezek még. :D
      Érdekes, nekem a hisztis Mira az egyik kedvencem, de akkor majd felszívom egy kicsit.
      Köszönöm! <3 <3

      Törlés
  4. Drága Nessa! :)

    Őrülten imádom ezt a blogot, annyira magával ragadó és annyi érzelem van benne, na meg a vicces részek :) Fantasztikusan írsz, komolyan irigyellek, hogy ilyen tehetséges vagy ;) A részről pedig csak annyit hogy annyira összeillenek, mint két mágnes *-*

    Ui.: Én sajnos nem leszek ott Bécsben a koncerten, pedig nagy álmom, hogy egyszer én is lássam őket élőben :") De jó szórakozást annak aki megy <3
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dóri! :)
      Nos, ezt igazán nagy örömmel hallom, illetve olvasom! :)
      Köszönöm szépen, de ne légy irigy, te ennél sokkal jobbat tudnál írni szerintem.
      <3

      Törlés
  5. Drága, egyetlen Imrusné! :3

    Szóval, itt vagyok, mint ígértem- bár jobban szerettem volna picit hamarabb jelentkezni, no mindeggggy. :)
    Szó szerint végig szenvedtem ezt a két hetet, már nagyon hiányzott az írásod, az, hogy kapjak egy picike kis pozitív löketet abból a hatalmas nagy szerelemből, ami Mira és Liam közt alakult ki. Imádom őket, de ezt már mintha említettem volna párszor.
    Szóval, visszatérve erre a részre: tisztára bezsongtam attól, hogy Mira megszökik Liamhez. Már vártam, hogy egy kicsit olvashassunk, az eddig csak elbeszélésekből ismert, régi Miráról, és abszolút büszkeséget éreztem, mikor az utolsó mondathoz értem. Ez a Mira fiktív, mégis olyan érzésem van, mintha ismerném, méghozzá nagyon is jól. Ilyen nem igazán történt még velem, de közel került hozzám ez a szereplő, és a való életben, ha találkoznék egyszer egy ilyen személyiséggel, még azt is el tudnám képzelni, hogy barátok legyünk.
    Mindegy, csöpögéstől mentesen, imádom. Még mindig, és egyre jobban. Nagyon, de nagyon nem szeretném, hogy vége legyen ennek a történetnek, és felőlem nyújthatod még ezt, mint a rétestésztát, számomra megunhatatlan, szóval..ja! :)

    Remélem minden rendben, és kitartást. Ez a rövidke hét hamar elszaladt, remélem a többi is ilyen lesz,és Bécsben találkozunk. Ha nem, akkor is együtt fogunk üvöltözni a piros szektorban. :D

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, egyetlen Lu! :)
      Sajnálom, tényleg, de szükségem volt egy kis időre.
      Haha, ennek igazán örülök, a jövőben talán kicsit jobban visszahozom ezt a Mirát.
      Köszönöm szépen a kedves szavakat, hihetetlen lány vagy, mindig sikerül feltöltened egy kicsit a kommentjeiddel. :)
      Remélem én is, hogy találkozunk majd!

      Törlés
  6. Drága Nessa!
    Erre a részre megérte várni. Igaz, hogy nem történt benne olyan sok minden, de ezt is olyan fantasztikusan írtad le, hogy egy eszméletlen rész lett a végeredmény. Mellesleg nagyon örülök, hogy hosszabb lesz, mert így tovább élvezhetem ezt a csodát. Feltűnt, hogy merítettél ihletet a This is usból és ez is nagyon tetszett. Örülök, hogy egyre jobban vagy!
    - Sok mondanivalós lány.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága! :)
      Örülök, hogy ezt gondolod. Nagyon szépen köszönöm! <3 <3

      Törlés
  7. Drága Nessa!

    Örömmel olvastam a részt. Remélem már jól vagy. Hihetetlenül jól írsz. Mirának a viselkedése az elején nem igazán jött be, de a végénél, nagyon aranyos volt. Liammel, ezek a kis veszekedések imádni valóak. És, hogy meglepetésként elutazott a fiúkhoz. Már nagyon várom a következő részt.

    Ui.: Remélem a koncertről, megint lesz élmény beszámoló.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mónika!
      Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett! :)
      Lesz persze, ha van rá igény.

      Törlés