Felmerülő lehetőség - könyvkiadás

Sziasztok!

Időtlen idők óta nem jelentkeztem ezen a blogon, de reménykedek benne, hogy azért látni fogjátok ezt a posztot, hiszen egy fontos dologról szeretnék beszélni, és kikérni a véleményeteket.

Az utóbbi időben konkrétan üldöz a könyvkiadás, ha beszélgetek valakivel biztos, hogy feljön ez a téma, aki tudja, hogy írok rákérdez, kiadókat ajánl, elérhetőségekkel bombáz, már befutott magyar írók jelennek meg teljesen random az instagram profilomon, és lájkolják be a képeim, én pedig azt hiszem, vettem a jelet, és bár sokadjára, de most igazán komolyan elgondolkodtam a könyvkiadás lehetőségén, illetve inkább azon, hogy beküldök egy kéziratot, a többi már nem rajtam múlik. Nagyon kritikus vagyok a magyar könyvkiadással szemben, nem azért, mert nem jó, hanem mert nem érzem magam elég jónak hozzá, és nem is szeretnék itt maradni Magyarországon a későbbiekben, ezek a "jelek" viszont megváltoztattak bennem valamit, és tökéletes lehetőségnek tartom ezt arra, hogy kilépjek a saját komfortzónámból, végre igazán önmagam legyek, és felvállaljam azt, aki igazán vagyok. 

Jelen pillanatban egyetlen egy történetemet érzem leginkább késznek arra a feladatra, hogy kézirat, és esetleg könyv váljon belőle, az pedig ezen a blogon található meg. Igen, tudom, hogy nem tökéletes, és rengeteget kell rajta alakítanom ahhoz, hogy megfelelő kézirat váljon belőle, de valamiért ragaszkodok hozzá, mert elmondhatatlanul szeretem még mindig Mira karakterét, és mindenkit, aki megjelenik ebben a történetben, szívesen venném elő őket ismét, és dolgoznék velük újra.

Nektek mi a véleményetek erről az egészről? Ha ti azt mondjátok, hogy hagyjam a fenébe az egészet, akkor azt fogom tenni, ha azt, hogy próbáljam meg, akkor az őszi szünetet azzal fogom tölteni, hogy átdolgozom a történetet, és házalok a kiadóknál. Nagyon fontos lenne, hogy valamilyen formában elmondjátok a véleményeteket, akár itt, kommentben, akár a jelenleg futó, She című blogomon, e-mailben, twitteren, askon, aki ismer, az facebookon, bárhol, ahol nektek jó. Nem veszem bántásnak, ha azt mondjátok, hogy ne csináljam, de mindenképp szeretnék visszajelzéseket kapni, addig nem vágok bele semmibe, amíg nem tudom, hogy ti mit szeretnétek.

Köszönöm! <3 

Nessa. x

She

Sziasztok!

Örömmel jelentem be, hogy létrehoztam a legújabb blogom, melyre június 13-tól publikálom az Everything I wanted but nothing I'll ever need 2.évadát.
Iratkozzatok fel! :)

She [EIW - 2. évad]

2016.06.13.

Drágáim!

Oké, szóval, eddig bírtam, kicsivel több, mint 2 hónapig.
Mióta befejeztem ezt a blogot folyamatosan új történeteken töröm a fejem, vannak is ötleteim, neki is kezdtem egy történetnek, de nagyon keservesen haladok vele, viszont kedden az egyik legutáltabb órámon egyszer csak fejbe vágott a felismerés, és még a mellkasom is elszorult az izgalomtól.
Tehát örömmel jelentem be, hogy június 13-án megnyitom a legújabb blogom, amelyen megint egy fanficet fogok publikálni. Egyelőre a történetről nem mondanék semmit, legyen meglepetés. ;)
Amint meglesz a fejléc létrehozom a blogot, ott majd feliratkozhattok, és együtt várhatjuk a megnyitás, addig is megtennétek, hogy valahol, kommentben, chaten, askon, twitteren, aki esetleg az ismerősöm facebookon ír nekem egy pár sort? Mindössze annyit szeretnék tudni, hogy érdemes-e elkezdenem. Szeretném, ha az a 181 olvasó, aki feliratkozott erre a blogra, az újon is jelen lenne majd.
Sok puszi nektek, hamarosan jelentkezem! 

N. xx

Személyes blog

Sziasztok! :)
IDE kattintva érhetitek el a mai nappal megnyílt személyes blogomat.

N.x

Életjel, személyes blog, és az #askNessa projekt

Sziasztok!

Nem tudom, van-e itt még valaki, aki emlékszik arra a Nessa nevű bloggerre, aki 6 fanfictiont is publikált... Na, hát ennek a bloggernek borzalmasan hiányoznak az irritáló karakterei, az olvasói pedig annál inkább.
Szóval, ha érdekel titeket, ha nem, szólnék, hogy életben vagyok, és csak azért teszem ezt meg, mert nem jut más az eszembe, amivel indíthatnék.
Az előző bejegyzésben volt szó egy bizonyos blogról, amit akkor indítanék, ha esetleg kíváncsiak vagytok rám is, nem csak az agyszüleményeimre, vagy  jobban mondva ezek mellett rám is. A címben említett #askNessa projekt - ami mostanság gyakran felmerülő téma az ask oldalamon is - ehhez kapcsolódna. Úgy okoskodtam, hogy a legjobb lenne azzal kezdeni ezt a blogot, hogy amolyan bemutatkozásképp olyan kérdésekre adok választ, amikre eddig nem tettem meg, és érdekel titeket, a jelszó: "minden amit tudni akartál Nessáról, de sosem merted megkérdezni". Nem olyan kérdésekre gondolok itt, hogy "Hány éves vagy? Ki a kedvenced a 1D-ből?", hanem olyanokra, amik az íráshoz és az évek óta tartó blogger pályafutásomhoz, és úgy önmagában az életemhez kapcsolódnak, vagy bármihez, amit tudni akartok rólam. Benne vagytok? :)
Ha igen, írjátok meg a kérdéseiteket kommentben, az ask.fm oldalamon #askNessa hashtaggel, vagy akár e-mailben a stolemyheartwithnessa@gmail.com címre jövőhét péntekig. Nem erőltetek semmit, a blog akkor indul el, ha ti azt akarjátok, hogy elinduljon, ha nincs rá igény, akkor magam miatt nem fogom csinálni, viszont ahhoz, hogy működjön, szükségem van rátok. 

Remélem, hogy mindenkivel minden rendben. <3 
Csak ennyit akartam, és tudatni veletek, hogy nagyon szeretek mindenkit, és nagyon-nagyon hiányoztok!

Sok puszi!

N. xx

Utószó, vagy valami hasonló

Sziasztok!

6. alkalommal írok ilyen bejegyzést, amellyel lezárok valamit, eddig csak a történeteimről volt szó, egyet befejeztem, de a következő blog már kész volt, most viszont befejezem ezt, és egy időre visszavonulok.
Azt hiszem, először kezdem azzal a kérdéssel, amit az utóbbi hetekben rengetegen tettek fel nekem: Maradok, és írok tovább, vagy befejezem a blogolást?
2012. július 25-én jelentem meg a blogger világban egy idétlen bejegyzést hagyva magam után, és körülbelül közöltem, hogy én mostantól 1D fanficet fogok írni. Van múltam a bloggerként már azelőttről is, de azon a napon kezdődött el valami, ami azt hiszem, hullámvölgyekkel átszelve, de a mai napig is tart. Majdnem 4 év alatt 6 blogot írtam meg, ami tudom, hogy nem a világ legnagyobb és legjobb teljesítménye, de azért számomra mégis nagy dolog, mert valamilyen csoda folytán még én is belátom, hogy óriási mértékben fejlődtem. Kicsit belelendültem, és teljesen eltértem a témától, de a lényege ennek az egésznek az, hogy 4 olyan évet töltöttem itt, ami örökké hatással lesz az életemre, meghatározta a személyiségem és az életem, mert mindig igyekeztem úgy csinálni, mindent, hogy a rész kész legyen, és jó legyen, olyan, ami tetszik nektek, és tetszene a fiúknak, viszont egy kicsit elfáradtam. Rengeteget gondolkoztam és gondolkozok, hogy mit válaszoljak a kérdéseitekre, rengeteget őröltem magam rajta, most viszont teljesen nyugodtan írom ezt a bejegyzést, és válaszolok nektek. Nem fogok eltűnni, kénytelen voltam belátni, hogy ha akarok sem tudok megválni a bloggertől, az írástól, tőletek, Nessától, viszont elfáradtam, és kimerültem egy kicsit. Azt a döntést hoztam meg, hogy egy pici időre visszavonulok, de ez talán még annak sem nevezhető, mert tudom, hogy úgysem fogok leállni. Mit szólnátok hozzá, ha indítanék egy blogot "csak úgy"? Amin csak beszélgetünk, felteszitek a kérdéseiteket, feldobtok egy témát, amiről kíváncsiak vagytok a véleményemre, én pedig írok egy bejegyzést, kommentben kifejtjük, megbeszéljük, írnék novellákat, talán fordítanék is, a nyaram is elég jónak ígérkezik, ha akarjátok megosztok veletek koncertbeszámolókat, a nyaramat Angliában. és mindent, ami érdekel titeket, még azt is, ahogy itthon gubbasztok és olvasok, csak hogy kapcsolatban maradjunk addig, amíg vissza nem térek egy nagyobb lélegzetvételű dologgal. Írjátok meg, ha szeretnétek, én pedig már csinálom is a blogot, szerzek fejlécet, és belekezdek, minden rajtatok múlik.

Most pedig rátérnék a blogra, hiszen mégiscsak az ért véget.
Talán már azzal egy átkot hoztam a saját fejemre, hogy Miranda Mackenzie Hemmings a számomra legkedvesebb családtagomról kapta a nevét, egy most 2,5 éves kislányról, Miráról, az unokahúgomról, aki most most éli a dackorszakát, és minden második kérdésre vagy kérésre a "Nem!" választ adja. Önmagában az, hogy a történetbeli Mira az én Mircsikémről kapta a nevét, nem sokat jelent senkinek sem rajtam kívül, viszont olyan szinten belekerültem a karakterébe, mint még soha, semmikor, egyik főszereplőmébe sem. Ez volt igazán az átok, mert Mira egyszerűen mindent úgy csinált, ahogy én csináltam volna, mindenre azt válaszolta, amit én válaszoltam volna, és ahogy sokszor magammal nem tudok mit kezdeni, vele is belekerültem abba a helyzetbe, hogy egyszerűen nem tudom, mit csináljak még vele, hogy ne legyen már ilyen makacs, és boldoguljak vele. Annak ellenére, hogy az utolsó résznél valósággal örültem, hogy megszabadulok a karakterétől, az epilógus után mégis azonnal elkezdett hiányozni, hiszen mégiscsak az enyém volt, és majdnem 2 éven keresztül "viseltük el egymást".
Pont Mira miatt kerültem nagyon sokszor oda, hogy elegem van, nem csinálom tovább, nem megy, nincs ötletem, nem tudom folytatni, és valószínűleg feladtam volna, ha nincs mellettem egy számomra nagyon fontos személy. Elmondhatatlanul sokszor halmozott el ötletekkel, segített, írt meg részleteket, párbeszédeket 1-1 új részhez, és nem hagyta, hogy feladjam. Tudom, hogy tudja, hogy róla van szó, és szeretném ha tudnád, hogy nélküled nem csináltam volna végig, képtelen lettem volna rá. Köszönök mindent!
Visszatérve a történethez, azt hiszem, elégedett vagyok azzal, amit kiadtam a kezeim közül. Ha újraírhatnám se változtatnék semmin, pedig sokszor volt fárasztó, lehangoló, unalmas, mégis így látom kereknek. Szerettem a karaktereket, a vitáink ellenére is, sokszor nagyon jókat nevettem magamban, mert néhány jelenetnél tudtam, hogy mit fog kiváltani belőletek. Élveztem minden percét az írásának, és hogy sosem hagyott nyugodni ez a történet.
Köszönöm nektek, hogy velem voltatok, kitartóan kommenteltetek/kommenteltek, holott ki tudja mikor tudtam normálisan válaszolni rájuk, de annak ellenére, hogy mindig későn válaszolok, az összeset olvastam már abban a pillanatban, hogy elküldtétek. Számtalanszor elmondtátok, hogy a blogjaim megállnák a helyüket könyvként, és húztátok a fülemet azzal, hogy vigyem be őket egy kiadóhoz, vagy közöltétek, hogy a könyveim megjelenésekor ott lesztek a dedikálásokon. Sokáig úgy gondoltam, nem vagyok elég jó írónak, a történeteim nem érnek annyit, mint egy könyv, és csak nevetnének rajtam, ha megpróbálnám. Kifogásokat kerestem arra, miért ne legyek író, miért ne próbálkozzak, és most is bizonytalan vagyok, nem tartom magam elég jónak, de próbálkozni fogok. Rádöbbentettek, hogy ezt akarom csinálni, szeretném azt, amiről beszéltek, szeretném könyvként látni a történeteim, és szeretném aláírni nektek őket, mert élvezem amit csinálok, és talán azért nem tudom eldönteni, hogy mit kezdjek az életemmel, mert itt van előttem ez, és egészen idáig tiltakoztam ellene, mostanra viszont már belenyugodtam, hogy talán nekem ez a sorsom. A világ összes hálája nem elég, hogy kifejezzem amit érzek irántatok, határozottan biztos vagyok benne, hogy nekem vannak a legjobb olvasóim, és a lehető legjobb fandomnak vagyok része.

Nem bírom ki, hogy ne említsem meg azokat, akik miatt most itt vagyok, és akik nélkül az élete elmúlt 5 éve nem olyan lett volna, amilyen volt. Ők az én mentsváraim, a kapaszkodóim, azok, akik mindig fogják a kezem és vezetnek, sokszor a padlóról cibálnak fel, és azt hiszem, ha itt lennének velem, még kiabálnának is, hogy álljak fel, és vonszoljam magam tovább, holott sokszor pont miattuk estem pofára. :D
Köszönöm a sorsnak, vagy annak az erőnek, aki a karjaikba lökött, mert nélkülük nem az az ember lennék, aki most vagyok, nem tudnék mosolyogni, nem írnék, nem kaptam volna rengeteg új barátot, köztük a legjobb barátnőmet, nem tudnék a semminek örülve itthon táncolni a zenéjükre, nem történt volna meg velem az a rengeteg csodás dolog, aminek így részese voltam.
Annyira hálás vagyok nekik, és annyira szeretem őket, amiért minden napomat szebbé teszik csupán csak azzal, hogy léteznek.

Liam egy rettentően bölcs és költői gondolatával búcsúznék, most az én életemben is lezárult egy fejezet, de még rengeteg van, ami jönni fog.
Én itt leszek, menni fogok tovább, a kérdés az, hogy ti jöttök-e velem?

Nessa.

Epilógus

Sziasztok!
El sem hiszem, hogy ez is eljött.
Másfél éve írom ezt a blogot, azt hiszem, ezelőtt soha nem írtam semmit ilyen hosszú időn keresztül, és ennyit nem is veszekedtem egy karakterrel, mint Miranda Mackenzie Hemmingssel. Lehetne, hogy még nem búcsúzkodunk? Csak... még ne, még egy kicsit húzni szeretném ezt. Hétfőn szeretnék írni valamit, amiben jobban kifejtem az elmúlt másfél évet, és azt az időszakot, ami 2012 óra tart, hiszen azóta publikálok One Direction fanficeket. Szóval tehetnénk úgy, mintha nem ez lenne az utolsó rész? Még fel sem fogtam, hogy mostantól nem azon fog kattogni az agyam, hogy mit kezdjek velük, holott nem ez az első alkalom, hogy befejezek egy történetet. 
Szeretném elmondani, mielőtt hozzákezdenétek az epilógushoz, hogy senki ne várjon túl nagy dolgot, és semmi különlegeset sem, kifejezetten sablonos lett, de most úgy gondolom, hogy így a legjobb, a karaktereim megérdemlik, hogy így legyen vége. 

N.x 

Ugye itt lesztek még hétfőn is? 

A szívembe valamiféle megnyugvás költözik, amikor az autó bekanyarodik a házunk elé. Amilyen gyorsan csak tudom kinyitom az esernyőm, és integetek Gregorynak, de még le sem fordul, amikor már befelé iszkolok. Belelépek egy pocsolyába és felcsapom a harisnyámra vizet, elfojtok egy szitokszót és megszaporázom a lépteim, amíg beérek a védett tető alá a teraszon. Hosszú nap volt a mai, és a tegnapi is, és valószínűleg a holnapi is az lesz, elvállaltam, hogy betöltöm a brit X-Factor egyik zsűrijének a helyét, most zajlanak a válogatások, és a három másik szék közül az egyikben Louis, a másikban pedig Simon ül, borzasztóan elfáradok a nap végére, arról nem beszélve, mennyire rossz reggeltől-estig ott ülni anélkül, hogy hazaugorhatnék.

Arthur kiballag a nappaliból, amikor kinyitom az ajtót, és még azelőtt, hogy megpróbálhatnám levenni a kabátom az egész testével a lábamnak dől és az orrával megböki a kezem, hogy simogassam.

- Szia kutyuskám - sóhajtok, és belefúrom az ujjaim a vastag szőrbe a nyakán. Lerúgom a cipőmet és felakasztom a kabátom a fogasra, majd leguggolok elé és jó alaposan megszeretgetem.

Szokatlanul nagy a csend ahhoz képest, ami ilyenkor lenni szokott, gondolkodás nélkül indulok meg az emelet felé az oldalamon a bozontos kutyával. Átvágok a nappalin a lépcső felé, ez mindössze körülbelül egy 15 méteres távolság, de a lábamba így is fájdalom nyilall a talpamba ékelődő apró építőkocka miatt, a következő lépésemnél pedig kis híján átesek egy babán. Lenyelem a kikívánkozó kiáltást és az ajkamba harapva szedem össze a játékokat, az egy pillanatra fellobbanó haragom azonnal elpárolog, amikor meghallom az emeltről szűrődő kisbabás kacajokat. A szívem hevesebben kezd verni, hangtalanul, mégis gyorsan sietek fel a lépcsőn, Arthur megelőz és berobban a nyitott ajtajú helyiségbe, ami előtt én csendben megállok, és egy pillanatra csupán gyönyörködök. A szobát katasztrófa sújtotta területnek nyilvánítom, de csak mosolyogni tudok ezen, az egész szobát beterítik a játékok, és ezeknek a közepén Liam ül háttal nekem, a jobb oldalán Noah nyúlik el a szőnyegen, és a lábait lóbálva egy kifestőkönyvet rongál meg, vele szemben Aria kacag azon, ahogy az apja néhány plüssel idétlenkedik előtte, Összefonom a karjaim a mellkasom előtt, Arthur elnyúlik a kisfiú mellett és a fejét az első mancsaira fektetve figyeli a kusza vonalakat, mígnem az apró, duci kezecskék végig nem simítanak a hosszú szőrén.

- Mami! - élénkül fel még jobban a kislány hangja, talpra szökken és sugárzó arccal, csillogó szemekkel veti magát a karjaim közé.

- Szia Manó - nevetek rá, és puszit nyomok a buksijára. Esélyem sincs esetleg felállni vele, kis híján felborít a következő becsapódó lelkes kis meteorit, ami arrébb tolja a társát, aki ezért támadásba lendülne, de lopva felnéz rám és inkább visszalöki a bátyját ahelyett, hogy csapást mérne rá. Alig bírom ki, hogy ne nevessek fel, de ha elkezdenék nevetni az talán olyan lenne, mintha engedélyt adnék rá, hogy odacsapjon a testvérének. - Sziasztok - nyomok puszit Noah kerek, pufi arcocskájára is, és mindkettőjüket magamhoz ölelem. Egy pillanatig lehunyt szemekkel szívom magamba a babaillatot és élvezem az apró kis kezek ölelését, Aria apró ujjainak simogatását a hajamon, majd mocorogni is kezdenek, hogy folytassák amit eddig csináltak.

- Szia Mami - ölel magához, miután átemeli az ikreket a játékokon megelőzve egy óriási esést. Puszit nyom az arcomra, én pedig a mellkasának dőlök és mindkét karomat köré fonom, remélve, hogy az ő figyelmét kicsivel tovább élvezhetem. 

- Szia - fonom a nyaka köré a karjaim és rámosolygok, mielőtt az ajkaim a szájára tapasztanám.
- Jó, hogy itthon vagy - mormolja a hajamba.
- Apu, visszajössz? - kérdezi szinte dalolva Aria.
- Egy pillanat és megyek, hercegnőm - ígéri, a testtartása tükrözi, hogy egyszerre sietne vissza azonnal a lányához, ugyanakkor egy darabig még engem is ölelne.  - Lemegyek anyuval egy kicsit, szépségem, aztán visszajövök, addig játszatok szépen a testvéreddel, oké?
- Oké - vágja rá, és lehasal Noah mellé, aki nagylelkűen hajlandó osztozni vele a ceruzáin.
- Fürödtetek már, nagyfiú? - kérdezem, kiűzve a fáradtságot a hangomból. Mindketten egyszerre kezdik rázni a fejüket, ami miatt a fáradt részem hangosat sóhajt, az anyai viszont megkönnyebbül, mert még nincs túl késő hozzá, hogy egy kicsit velem is legyenek.
Liam mellkasának döntöm a fejem, és néhány percen keresztül mindketten csak őket figyeljük, ahogy gondtalanul rajzolgatnak egymás mellett. Néha teljesen magamat és a saját öcsémet látom bennük, főleg Aria néha lobbanékony természetében fedezem fel egykori önmagam, Noah viszont Luke helyett Liamre hasonlít, legalábbis a személyiségét illetően. Életem egyik legnehezebb időszaka volt a terhesség, de ezt nem kell a legnegatívabban érteni. Nehéz volt, mert azt sem igazán tudtam, hogy egy babával milyen az élet, nemhogy kettővel. Körülbelül az 5. hónapban már akkora volt a hasam, mint egy 9 hónapos terhesnek egy babával, és én még csak a felénél voltam, fájt mindenem, bedagadtak a lábaim, rosszul aludtam, és ahogy teltek a hetek egyre nehezebbé vált minden. Liam viszont végig itt volt, és széppé tette az egészet, a rosszabb napokon egyszerűen felhívta a fiúkat és közölte, hogy kimarad a munkából, aztán leheveredett mellém, gondoskodott rólam, hagyta, hogy párnaként használjam és rajta szundítsak, masszírozta a fájós lábaim, és a fejét a pocakomnak döntve mesélt a kisbabáinknak. Mellettem volt Niall, a többiek, az öcsém és a szüleim ingáztak London és Sydney között, ahogy Liam szülei is folytonosan úton voltak, úgyhogy a kényelmetlenségek és a fáradtság ellenére nagyon boldog voltam, és nagyon türelmetlenül vártuk a végét.
A kisbabáim hajnalok hajnalán döntöttek úgy, hogy szándékoznak most már kívülről is megismerkedni velünk. A kórházban az orvosom egyszerűen felajánlotta, hogy császármetszéssel néhány perc alatt "elintézzük", de a makacsságom nem engedte ezt annak ellenére sem, hogy állítólag magamat és a medencecsontomat sodortam veszélybe. 10 keservesen hosszú órán át szenvedtem, az őrület határára kergetve Liamet, aki egy idő után szinte könyörgött azért, hogy az egyszerűbb utat válasszam, de végül megszülettek az ikrek, először Noah, majd Aria. Mindkettőjük fejecskéjén szőke haj pelyhedzett, és óriási kék szemekkel pislogtak rám. A Liammel egymás iránt irányuló végtelen szerelmünk 3 felé szakadt, hazudtunk volna magunknak, ha nem látjuk be, hogy az életünk akkor lett igazán teljes.
Az esküvő után lassítottuk, a nászúton hetekre eltűntünk a világ szeme elől, majd folytattuk az életünket ott, ahol abbahagytuk, élveztük a teljesen elkészült házunkat, az életünket igazán együtt. Elkísértem őket turnézni, én magam pedig csak néhány koncertet adtam. A turné végén elmentünk egy közös nyaralásra, tengerparti bulikon jelentünk meg, sokszor hangoskodva jártuk Los Angeles utcáit az éjszaka közepén, aztán a nagy bulizások és a világjárás közben egyszerűen megtörtént, és ott álltunk egymás mellett, döbbenten bámulva az előttünk sorakozó pozitív terhességi teszteket. Féltünk, rettegtem attól, hogy a történetünk megismétli önmagát, vagy legalábbis egy része, de végül minden tökéletesen alakult, és ennél tökéletesebb aligha lehetne.
- Kicsit nagy a felfordulás - figyelmeztet, mielőtt belépnék az oldalán a konyhába. - Feltakarítom, esküszöm, csak még nem volt rá időm.
A mosogatógép tetején, és a konyha minden pontján mosatlan edények, tányérok hevernek, az asztalon kiborult egy pohár tej és a földre csöpög, a tűzhelyre valami odakozmált.
- Itt meg mi pusztított? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Noah bundás kenyeret kért vacsorára, Aria meg tejberizst, úgyhogy elkezdtem megcsinálni mindkettőt. Valami apróságon összevesztek és civakodás közben kiborult a tej, miközben szétszedtem őket megégett a kenyér, kifutott a tejberizs, aztán Ari sírni kezdett, Noah nyafizott, hogy éhes, úgyhogy inkább úgy döntöttem, elmegyünk valahová vacsorázni - meséli el a napjuknak ezen részét, és elkezdi összeszedni a szemetet.
- Ugye nem a Mekibe mentetek? - dermedek meg egy pillanatra.
- Nem - rázza a fejét. - Elmentünk egy étterembe, a hűtőben van neked is vacsora.
- Sajnálom, hogy megint nem értem haza addigra - sütöm le a tekintetem.
- Semmi baj, jól éreztük magunkat - mosolyog rám, és puszit nyom a számra. - Kicsit káosz van, de minden rendben volt. Hogy ment a mai válogatás?
- Elég vegyes volt - kezdek bepakolni a mosogatógépbe. - Rengetegen vannak nagyon tehetségesek, de szörnyűek is, egy idő után azt fontolgattam, hogy felállok és kimegyek - rázom a fejem. - És Simon mindig beleköt a véleményembe, ha nem lenne ott Louis, már rég összevesztem volna vele, így viszont ő viszi el a balhét.
Nevetve pakolja el az asztalon széthagyott dolgokat, és takarítja le egy szivaccsal, majd törli fel a kifolyt tejet.
- Miért nem mész fel egy kicsit? Addig rendbe teszem a konyhát, aztán megyek, segítek megfürdetni őket.
- Aria téged vár.
- Szerintem neked is ugyanúgy örülne, egész nap rólad beszéltek - fogja át a derekam, és az orrát az enyémhez érinti. Mosolyogva húzom magamhoz, az ajkain érzem csak a vágyakozást, hogy egy kicsit kettesben maradjunk. Megsimogatja az arcom, mielőtt elhúzódna, majd finoman kitessékel a katasztrófa sújtotta övezetből. Átmászok a játékok végtelen kupacain, helyet seprek magamnak és lehuppanok a két kis manóm mögé, az ölembe kapva a szöszke kislányom, aki csak figyeli, ahogy a testvére egyenetlen színes vonalakat húz.
- Mit alkotsz? - fogom a kezembe Noah zoknis, apró lábacskáját.
- Színezek - húzódik arrébb, hogy rálássak a művére, az arcán büszke mosoly ül.
- Nagyon szép - simogatom meg a talpát.
- Azt Ari csinálta - bök rá a kis mutatóujjával egy pont olyan kuszaságra, amilyeneket ő is alkot.
- Ügyesek vagytok, de figyelj csak, kisbabám, miért mész ki a vonalból? - mutatok rá a rajz körvonalain jóval túlmenő vonalakra. Kiemelem az ölemből Ariát és leheveredek kettőjük közé, a kezembe veszek egy színes ceruzát, és elkezdem kiszínezni az egyik üres részt. Mindketten a kezükbe fognak egyet-egyet, de az apró, duci kezecskéik csak rámarkolnak a ceruzára, gondosan eligazgatom őket, majd mosolyogva figyelem a próbálkozásaikat.
- Miket csináltatok ma? - simogatom Noah arcocskáját.
- Játszottunk, tévéztünk - vonja meg a vállát, ezt a szokása rettentően emlékeztet valakire.
- Itt volt Niall bácsi - újságolja lelkesen, csillogó szemekkel a lányom. Niall legalább annyira megvette őt magának, amennyire az én barátságomat is, és azt hiszem, Aria szerelme viszonzásra talál.
- Remélem, nem hozott magával semmilyen édességet.
Lehajtott fejel sunnyognak, rosszallóan, de mosolyogva rázom meg a fejem, pontosan tudom, hogy Niall akárhányszor megjelenik az ajtóban, valamit rejteget magánál, vagy édességet, vagy valamilyen apró játékot.
- Apuval voltunk egy étteremben vacsorázni - guggol fel, és az ölébe vesz egy babát. - Hiányoztál.
- Ti is hiányoztatok nekem, kis bogaram - húzom az ölembe, és az arcom az övéhez érintem. - Holnap még ilyen sokáig dolgozok, de azután megígérem, hogy elmegyünk valahova együtt.
- Mindannyian? - mászik Noah is az ölembe.
- Hát persze - mosolygok rá. - Miért, mit gondoltál, aput itthon hagyjuk?
- Nem - vigyorodik el, puszit nyomok a pisze orrára, megcsiklandozom az oldalát, majd mindkettőjüket magamhoz ölelem.
- Viszont már elég késő van, fürdeni kellene. Mész apuval, Noah?
- Nem - rázza tagadólag a fejét. - Veled akarok.
- Én megyek apuval - pattan fel az ölemből Aria. - Azt mondta, hogy visszajön - siet kurta kis lábaival az ajtó felé, és egyenesen Liam karjaiba rohan.
- Remélem, a kádba sietsz így - kapja fel.
- Igen - dönti oldalra a fejét, és a kezeit az apja arcára helyezi. - Most nem akarok Noah-val fürdeni, mindig összecsapja a hajam.
- Nem is igaz! - tiltakozik.
- De igen!
- De nem!
- Te meg mindig Noah szemébe csapod a vizet - csiklandozza meg az oldalát Liam, ezzel könnyen és gyorsan véget is vet a vitának, mielőtt az igazán kibontakozhatna. Nevetve veszem a karomba a kisfiam, mindkettőjüknek pizsamát készítek elő, majd én az emeleti fürdőszobába indulok vele, Liam pedig a földszintibe Ariával. Ritkák azok a napok, amikor nem együtt pancsolnak, de előfordulnak, ebben is pont olyanok, mint amilyenek mi voltunk Luke-kal, sokat civakodnak, ütlegelik egymást, néha addig, amíg az egyikük sírva nem fakad, Aria mégsem tud elaludni Noah nélkül, és olyankor úgy bújnak egymáshoz, mint két kiscica.
- Te mit csináltál ma, Mami? - lengeti a lábait Noah, amikor leültetem a mosógép tetejére, és óvatosan kibújtatom a pólójából.
- Egy műsorban voltam, én vagyok az egyik zsűritag - mesélem.
- Mi az a zsűri? - kérdezi, barna szemeivel érdeklődve kutatja az arcom. Ez az egyik legszembetűnőbb tulajdonság, amit Liamtől örököltek, pedig sokáig azt hittük, hogy kék marad a szemük.
- Az olyan, aki meghallgatja, vagy megnézi amit mások csinálnak, és elmondja, hogy mit gondol róla - engedem teli a kádat vízzel, majd óvatosan beleültetem. - Jó így?
- Jó - bólint nagyot. - Szeretsz zsűri lenni?
- Igen, azt hiszem - mosolygok rá, letérdelek a kád mellé, és gondosan megmosdatom. - De jobban szeretek itthon lenni veletek.
- Én is jobban szeretem, ha itthon vagy - mondja, és a szívem nagyot dobban erre az őszinte vallomásra. - Apu nem tud főzni.
Hangosan felnevetek, puha arcán gödröcskés mosoly jelenik meg, és huncutul kuncog. Semmi rosszindulat nincs benne, sem bántó szándék, csupán a gyermeki őszinteség.
Egy ideig játszik néhány játékkal, lefröcsköljük egymást vízzel, összekeni az arcom habbal, majd nagyot ásít, és kéri, hogy vegyem ki. Törülközőbe bugyolálom, ráadom a kezeslábas pizsamáját és a köntösét, segítek megmosni a fogait, majd a karjaimba veszem. Sokszor nagyon nehezen hiszem el, hogy már 3 évesek, hiszen még csak most hoztuk haza azt a két apró, szuszogó kis csomagot, most pedig már nincs szükségük nagyon sok mindenre, amit még megtennénk. Mindkét karommal átölelem, jó érzés, hogy a mellkasomhoz simul, mintha visszaugranánk az időben legalább 2,5 évet. Benyitok a szobába, aminek a padlója immár akadálymentes, és Liam sétálgat a karjai közt pont így tartva a hatalmasakat pislogó lányunkat.
- Itt van most már Noah is, ideje lefeküdni - ballag vele az ágyhoz, és finoman a matracra helyezi, majd kiveszi a kezemből Noah-t, és engedi, hogy betakargassam őket.
Leülök az ágy szélére, néhány pillanatig fészkelődnek, majd kényelmesen elhelyezkednek egymás mellett, Liam pedig leül mögém. Aria egyik apró kis praclija kibújik a takaró alól, és megfogja a kezem, ujjacskáival szeretetteljesen simogatja meg, a mutatóujját végighúzza a gyűrűmön.
- Szép álmokat - nyomok puszit a már szundizó Noah homlokára, majd Aria arcára is. Orrát az enyémhez dörzsöli és halkan kuncog, majd karjait a nyakam köré fonva ölel át.
- Szép vagy - mosolyog rám, végighúzza a kezét a hajamon, majd az arcomra helyezi és álmoskásan pislog rám.
- Te sokkal szebb vagy - puszilok bele a puha tenyerébe. - Jó éjszakát - suttogom - Szeretlek.
- Én is szeretlek - mosolyog rám édesen.
Amikor elhúzódok Liam felé nyújtja a karjait, perceken keresztül ölelkeznek, magukhoz húzva a halkan nyöszörgő, álmos kisfiút is, aki esetlenül a vállára ejti az egyik karját. Ezek a legszebb pillanatai a napomnak, amikor láthatom azt a szerelmet, ami Liamből sugárzik a két kis porontyunk felé, azt a rajongást Aria szemében, és a csodálatot Noah pillantásában.
- Menjünk - suttogja a fülembe, én pedig a kezét fogva emelkedek fel az ágyról. Résnyire nyitva hagyjuk az ajtót, ahogy mindig, és halkan lemegyünk.
- Lezuhanyzol? - kérdezi halkan, hüvelykujjával gyengéden simogatja a kezem. - Addig megmelegítem a vacsorát.
- Inkább fürödj meg addig te is - bújok hozzá, nincs kedvem egyedül turkálni az ételben, amíg ő zuhanyzik.
- Jól van - érinti az ajkait a számhoz, majd elereszt.
Próbálok sietni, ugyanakkor nehezemre esik elhagyni a zuhanykabint, amikor végre ellazít a forróvíz. Szeretem amit csinálok, szeretek bemenni a válogatásokra, és ha összeáll az én kis csapatom, a velük való munkát is szeretni fogom, de ez az első nagyobb lélegzetvételű dolog amit csinálok, mióta megszülettek az ikrek, és szoknom kell azt, hogy egyszerre legyek jó anya, dolgozzak, és legyen elég időm meg energiám ahhoz is, hogy jó feleség legyek.
Sietve megtörölközök, a tükörben megpillantom magam, letörlöm róla a párát és egyenesen a saját szemembe nézek. Elégedett vagyok azzal, ahogy kinézek, az elmúlt 5 évben egyszer sem sírtam el magam a testem miatt, még akkor sem, amikor megszülettek a babák, és szembesültem azzal, ami a nagy pocakom után maradt. Most meg sem látszik rajtam, hogy kihordtam két 3 kilós gyereket, talán csak az a néhány hátramaradt halvány vonal árulkodik róla, amikkel tökéletes barátságot ápolok. Belebújok a rövidnadrágomba, és Liam egyik pólójába, vannak dolgok, amik nem változtak semmit, köztük ez is ilyen.
Amikor kilépek a fürdőből, már a nappaliban ülve, a vacsorámmal a kis dohányzóasztalon vár. Lehuppanok mellé, szorosan az oldalához simulok, a lábaim eligazítja az ölében és a derekam köré fonja az egyik karját.
- Szia - érinti az ajkát az enyémhez, és mosolyogva fogja a kezébe az arcom. Köszön nekem, nem Mira Hemmings (ex)énekesnőnek, nem Maminak, nekem.
- Szia - hunyom le a szemeim, a fejem a tenyerébe hajtom és hatalmasat sóhajtok. Néhány percen keresztül csak csendben élvezem, ahogy gyengéden simogat, mindkettőnknek szüksége van erre. A legtöbben azt hiszik, hogy egy kapcsolat ellaposodik, miután megszületik egy gyerek, hiszen mindkét fél számára ő kerül az első helyre, de a mi esetünkben ez még két babával sem így történt. Voltak és vannak stresszes időszakok, nehéz pillanatok, sokkal kevesebb időnk van egymásra, magunkra pedig szinte semmi, de ugyanazok az emberek vagyunk, akik sugárzó tekintettel, örömkönnyektől nedves arccal csókolták meg egymást, amikor összekötötték az életüket, csak lenyugodtunk. Nincsenek eget rengető vitáink, és a kisebb szóváltások is elenyészőek, megoldhatóak egy halkan elmormolt bocsánatkéréssel és egy hosszas, vagy éppen pillanatnyi öleléssel, ami éppen sikerül, a felemelt hang pedig végképp eltűnt az életünkből.
- Hová tűnt Arthur? - kérdezem félig a pólójába mormolva.
- Szerintem elmenekült - nevet bele a hajamba, majd megpuszilja a fejem búbját. - Csak a mosást akartam kivenni, mert reggelinél Ari magára borította a gabonapelyhet, de mire visszaértem épp megpróbálták meglovagolni.
Mindketten nevetünk, a számra tapasztom a kezeim, hogy ne hangoskodjak, ő pedig elrejtőzik a hajamban.
- Annyira csodálatosak - érzem, ahogy mosolyog, nem telik el úgy egy nap, hogy ne mondaná ezt. - Ha hatszor nem vesztek össze csak a délutáni pihenőig, akkor egyszer sem, három adag ruhát mostam ki, és te is láttad a "vacsora" maradványait. Noah térképet rajzolt a folyosó falára, amit amíg aludtak lefestettem, aztán amikor felébredtek sírva fakadt miatta, és az első adandó alkalommal hozzá is ért a nedves festékhez. Legalább 4 tv csatornát töröltek, Aria hajába beleragadt egy cukorka, és vissza kellett hívnom Niallt, mert csak neki engedte, hogy kiszedje. De egyszerűen nem tudok egy pillanatra sem dühös lenni, vagy úgy tenni, mintha haragudnék, hogy tudják, mit nem szabad csinálni, képtelen vagyok rá. Csak kinyitnám a szám, hogy elmondjam nekik, hogy a falat nem szabad összerajzolni, de rám néznek azokkal a nagy szemeikkel, vagy éppen az egyik dalunkat énekelgetik, és inkább minden nap kifestem újra az egész házat, mint hogy egy pillanatra is azt higgyék, hogy haragszom rájuk.
- A játszás és tévézés - vonogatom a vállam pont úgy, ahogy Noah csinálta - számomra kissé békésebben hangzik - nevetek rá.
- Pedig ez volt az - jelennek meg a kis nevetőráncai.
- Tudom - kuncogok, és megpuszilom az állát. - Luke és én is ilyen nyugis gyerekek voltunk.
- Néha el sem hiszem, hogy ők az enyéim - hajtja a fejét az enyémre, az ujjai szüntelenül simogatnak ott, ahol érnek.
Csak mosolygok, örökké tudnám hallgatni ezt. Látom rajta, hogy hulla fáradt, csak most szembesül igazán, milyen is egy nap egyedül két 3 évessel, és amikor talán joga lenne egy kicsit panaszkodni, akkor is nevet.
- Ki fog hűlni - figyelmeztet, és rámutat az asztalon hagyott tányérra.
-Nem baj - rázom meg a fejem, nem akarok eltávolodni tőle. A tarkóját simogatva nógatom magamhoz, az ajkaink apró kis csókokban, elhúzott puszikban találkoznak, a tenyerét a derekamra simítja. Röhejesnek tűnik, hogy ez a férfi valaha úgy gondolta, hogy rossz apa lenne belőle, de most nála jobbat nem kívánhatnék a gyerekeimnek. Amikor megszülettek rendszeres volt, hogy csak ott álltunk a kiságy mellett és csodáltuk az alvó apróságainkat, ő viszont még most is, elalvás után hosszú perceken keresztül gyönyörködik bennük, pont úgy, mint amikor először tartotta a kezében őket.
- Annyira szeretlek - vallja be halkan az ajkaimra suttogva. Megrebbennek a szempilláim és ránézek, azt hiszem, már az első pillanattól kezdve a tekintete az, amiből kiolvasom, hogy mi van a szavai mögött, és sose fogok betelni ezekkel az érzésekkel.
- Én is téged - simítok végig a haján. A kutyánk lustán leballag a lépcsőn és úgy dönt, csatlakozik hozzánk, más esetben nem hagynám, hogy a kanapéra feküdjön, most mégis megengedem. A fejét szeretetéhesen az ölembe hajtja, hasonlóan ahhoz, ahogy én bújok Liamhez, hosszú szőre és a testmelege kellemesen melengeti a csupasz lábfejem. Végigsimítok a fején és beletúrok a bundájába, a csendet csak a lélegzetvételeink, és Arthur néha megmozduló farkának hangja töri meg. Képtelenség bárhogyan is megfogalmazni azt a hálát és boldogságot, ami a szívemben lakozik. Ilyenkor szokott eszembe jutni Simon, pontosabban az, amikor azt mondta, hogy ha mi ketten együtt vagyunk, abból mindig valami rossz sül ki. Ha ott, és akkor, amikor ezt kimondta nem csak én törődök ebbe bele, hanem ő is, és Niall is, akkor most nem lennénk részesei az élet legjobb dolgainak, amiket mi hoztunk létre, és ki tudja, mennyi minden vár még kettőnkre.