Utószó, vagy valami hasonló

Sziasztok!

6. alkalommal írok ilyen bejegyzést, amellyel lezárok valamit, eddig csak a történeteimről volt szó, egyet befejeztem, de a következő blog már kész volt, most viszont befejezem ezt, és egy időre visszavonulok.
Azt hiszem, először kezdem azzal a kérdéssel, amit az utóbbi hetekben rengetegen tettek fel nekem: Maradok, és írok tovább, vagy befejezem a blogolást?
2012. július 25-én jelentem meg a blogger világban egy idétlen bejegyzést hagyva magam után, és körülbelül közöltem, hogy én mostantól 1D fanficet fogok írni. Van múltam a bloggerként már azelőttről is, de azon a napon kezdődött el valami, ami azt hiszem, hullámvölgyekkel átszelve, de a mai napig is tart. Majdnem 4 év alatt 6 blogot írtam meg, ami tudom, hogy nem a világ legnagyobb és legjobb teljesítménye, de azért számomra mégis nagy dolog, mert valamilyen csoda folytán még én is belátom, hogy óriási mértékben fejlődtem. Kicsit belelendültem, és teljesen eltértem a témától, de a lényege ennek az egésznek az, hogy 4 olyan évet töltöttem itt, ami örökké hatással lesz az életemre, meghatározta a személyiségem és az életem, mert mindig igyekeztem úgy csinálni, mindent, hogy a rész kész legyen, és jó legyen, olyan, ami tetszik nektek, és tetszene a fiúknak, viszont egy kicsit elfáradtam. Rengeteget gondolkoztam és gondolkozok, hogy mit válaszoljak a kérdéseitekre, rengeteget őröltem magam rajta, most viszont teljesen nyugodtan írom ezt a bejegyzést, és válaszolok nektek. Nem fogok eltűnni, kénytelen voltam belátni, hogy ha akarok sem tudok megválni a bloggertől, az írástól, tőletek, Nessától, viszont elfáradtam, és kimerültem egy kicsit. Azt a döntést hoztam meg, hogy egy pici időre visszavonulok, de ez talán még annak sem nevezhető, mert tudom, hogy úgysem fogok leállni. Mit szólnátok hozzá, ha indítanék egy blogot "csak úgy"? Amin csak beszélgetünk, felteszitek a kérdéseiteket, feldobtok egy témát, amiről kíváncsiak vagytok a véleményemre, én pedig írok egy bejegyzést, kommentben kifejtjük, megbeszéljük, írnék novellákat, talán fordítanék is, a nyaram is elég jónak ígérkezik, ha akarjátok megosztok veletek koncertbeszámolókat, a nyaramat Angliában. és mindent, ami érdekel titeket, még azt is, ahogy itthon gubbasztok és olvasok, csak hogy kapcsolatban maradjunk addig, amíg vissza nem térek egy nagyobb lélegzetvételű dologgal. Írjátok meg, ha szeretnétek, én pedig már csinálom is a blogot, szerzek fejlécet, és belekezdek, minden rajtatok múlik.

Most pedig rátérnék a blogra, hiszen mégiscsak az ért véget.
Talán már azzal egy átkot hoztam a saját fejemre, hogy Miranda Mackenzie Hemmings a számomra legkedvesebb családtagomról kapta a nevét, egy most 2,5 éves kislányról, Miráról, az unokahúgomról, aki most most éli a dackorszakát, és minden második kérdésre vagy kérésre a "Nem!" választ adja. Önmagában az, hogy a történetbeli Mira az én Mircsikémről kapta a nevét, nem sokat jelent senkinek sem rajtam kívül, viszont olyan szinten belekerültem a karakterébe, mint még soha, semmikor, egyik főszereplőmébe sem. Ez volt igazán az átok, mert Mira egyszerűen mindent úgy csinált, ahogy én csináltam volna, mindenre azt válaszolta, amit én válaszoltam volna, és ahogy sokszor magammal nem tudok mit kezdeni, vele is belekerültem abba a helyzetbe, hogy egyszerűen nem tudom, mit csináljak még vele, hogy ne legyen már ilyen makacs, és boldoguljak vele. Annak ellenére, hogy az utolsó résznél valósággal örültem, hogy megszabadulok a karakterétől, az epilógus után mégis azonnal elkezdett hiányozni, hiszen mégiscsak az enyém volt, és majdnem 2 éven keresztül "viseltük el egymást".
Pont Mira miatt kerültem nagyon sokszor oda, hogy elegem van, nem csinálom tovább, nem megy, nincs ötletem, nem tudom folytatni, és valószínűleg feladtam volna, ha nincs mellettem egy számomra nagyon fontos személy. Elmondhatatlanul sokszor halmozott el ötletekkel, segített, írt meg részleteket, párbeszédeket 1-1 új részhez, és nem hagyta, hogy feladjam. Tudom, hogy tudja, hogy róla van szó, és szeretném ha tudnád, hogy nélküled nem csináltam volna végig, képtelen lettem volna rá. Köszönök mindent!
Visszatérve a történethez, azt hiszem, elégedett vagyok azzal, amit kiadtam a kezeim közül. Ha újraírhatnám se változtatnék semmin, pedig sokszor volt fárasztó, lehangoló, unalmas, mégis így látom kereknek. Szerettem a karaktereket, a vitáink ellenére is, sokszor nagyon jókat nevettem magamban, mert néhány jelenetnél tudtam, hogy mit fog kiváltani belőletek. Élveztem minden percét az írásának, és hogy sosem hagyott nyugodni ez a történet.
Köszönöm nektek, hogy velem voltatok, kitartóan kommenteltetek/kommenteltek, holott ki tudja mikor tudtam normálisan válaszolni rájuk, de annak ellenére, hogy mindig későn válaszolok, az összeset olvastam már abban a pillanatban, hogy elküldtétek. Számtalanszor elmondtátok, hogy a blogjaim megállnák a helyüket könyvként, és húztátok a fülemet azzal, hogy vigyem be őket egy kiadóhoz, vagy közöltétek, hogy a könyveim megjelenésekor ott lesztek a dedikálásokon. Sokáig úgy gondoltam, nem vagyok elég jó írónak, a történeteim nem érnek annyit, mint egy könyv, és csak nevetnének rajtam, ha megpróbálnám. Kifogásokat kerestem arra, miért ne legyek író, miért ne próbálkozzak, és most is bizonytalan vagyok, nem tartom magam elég jónak, de próbálkozni fogok. Rádöbbentettek, hogy ezt akarom csinálni, szeretném azt, amiről beszéltek, szeretném könyvként látni a történeteim, és szeretném aláírni nektek őket, mert élvezem amit csinálok, és talán azért nem tudom eldönteni, hogy mit kezdjek az életemmel, mert itt van előttem ez, és egészen idáig tiltakoztam ellene, mostanra viszont már belenyugodtam, hogy talán nekem ez a sorsom. A világ összes hálája nem elég, hogy kifejezzem amit érzek irántatok, határozottan biztos vagyok benne, hogy nekem vannak a legjobb olvasóim, és a lehető legjobb fandomnak vagyok része.

Nem bírom ki, hogy ne említsem meg azokat, akik miatt most itt vagyok, és akik nélkül az élete elmúlt 5 éve nem olyan lett volna, amilyen volt. Ők az én mentsváraim, a kapaszkodóim, azok, akik mindig fogják a kezem és vezetnek, sokszor a padlóról cibálnak fel, és azt hiszem, ha itt lennének velem, még kiabálnának is, hogy álljak fel, és vonszoljam magam tovább, holott sokszor pont miattuk estem pofára. :D
Köszönöm a sorsnak, vagy annak az erőnek, aki a karjaikba lökött, mert nélkülük nem az az ember lennék, aki most vagyok, nem tudnék mosolyogni, nem írnék, nem kaptam volna rengeteg új barátot, köztük a legjobb barátnőmet, nem tudnék a semminek örülve itthon táncolni a zenéjükre, nem történt volna meg velem az a rengeteg csodás dolog, aminek így részese voltam.
Annyira hálás vagyok nekik, és annyira szeretem őket, amiért minden napomat szebbé teszik csupán csak azzal, hogy léteznek.

Liam egy rettentően bölcs és költői gondolatával búcsúznék, most az én életemben is lezárult egy fejezet, de még rengeteg van, ami jönni fog.
Én itt leszek, menni fogok tovább, a kérdés az, hogy ti jöttök-e velem?

Nessa.

Epilógus

Sziasztok!
El sem hiszem, hogy ez is eljött.
Másfél éve írom ezt a blogot, azt hiszem, ezelőtt soha nem írtam semmit ilyen hosszú időn keresztül, és ennyit nem is veszekedtem egy karakterrel, mint Miranda Mackenzie Hemmingssel. Lehetne, hogy még nem búcsúzkodunk? Csak... még ne, még egy kicsit húzni szeretném ezt. Hétfőn szeretnék írni valamit, amiben jobban kifejtem az elmúlt másfél évet, és azt az időszakot, ami 2012 óra tart, hiszen azóta publikálok One Direction fanficeket. Szóval tehetnénk úgy, mintha nem ez lenne az utolsó rész? Még fel sem fogtam, hogy mostantól nem azon fog kattogni az agyam, hogy mit kezdjek velük, holott nem ez az első alkalom, hogy befejezek egy történetet. 
Szeretném elmondani, mielőtt hozzákezdenétek az epilógushoz, hogy senki ne várjon túl nagy dolgot, és semmi különlegeset sem, kifejezetten sablonos lett, de most úgy gondolom, hogy így a legjobb, a karaktereim megérdemlik, hogy így legyen vége. 

N.x 

Ugye itt lesztek még hétfőn is? 

A szívembe valamiféle megnyugvás költözik, amikor az autó bekanyarodik a házunk elé. Amilyen gyorsan csak tudom kinyitom az esernyőm, és integetek Gregorynak, de még le sem fordul, amikor már befelé iszkolok. Belelépek egy pocsolyába és felcsapom a harisnyámra vizet, elfojtok egy szitokszót és megszaporázom a lépteim, amíg beérek a védett tető alá a teraszon. Hosszú nap volt a mai, és a tegnapi is, és valószínűleg a holnapi is az lesz, elvállaltam, hogy betöltöm a brit X-Factor egyik zsűrijének a helyét, most zajlanak a válogatások, és a három másik szék közül az egyikben Louis, a másikban pedig Simon ül, borzasztóan elfáradok a nap végére, arról nem beszélve, mennyire rossz reggeltől-estig ott ülni anélkül, hogy hazaugorhatnék.

Arthur kiballag a nappaliból, amikor kinyitom az ajtót, és még azelőtt, hogy megpróbálhatnám levenni a kabátom az egész testével a lábamnak dől és az orrával megböki a kezem, hogy simogassam.

- Szia kutyuskám - sóhajtok, és belefúrom az ujjaim a vastag szőrbe a nyakán. Lerúgom a cipőmet és felakasztom a kabátom a fogasra, majd leguggolok elé és jó alaposan megszeretgetem.

Szokatlanul nagy a csend ahhoz képest, ami ilyenkor lenni szokott, gondolkodás nélkül indulok meg az emelet felé az oldalamon a bozontos kutyával. Átvágok a nappalin a lépcső felé, ez mindössze körülbelül egy 15 méteres távolság, de a lábamba így is fájdalom nyilall a talpamba ékelődő apró építőkocka miatt, a következő lépésemnél pedig kis híján átesek egy babán. Lenyelem a kikívánkozó kiáltást és az ajkamba harapva szedem össze a játékokat, az egy pillanatra fellobbanó haragom azonnal elpárolog, amikor meghallom az emeltről szűrődő kisbabás kacajokat. A szívem hevesebben kezd verni, hangtalanul, mégis gyorsan sietek fel a lépcsőn, Arthur megelőz és berobban a nyitott ajtajú helyiségbe, ami előtt én csendben megállok, és egy pillanatra csupán gyönyörködök. A szobát katasztrófa sújtotta területnek nyilvánítom, de csak mosolyogni tudok ezen, az egész szobát beterítik a játékok, és ezeknek a közepén Liam ül háttal nekem, a jobb oldalán Noah nyúlik el a szőnyegen, és a lábait lóbálva egy kifestőkönyvet rongál meg, vele szemben Aria kacag azon, ahogy az apja néhány plüssel idétlenkedik előtte, Összefonom a karjaim a mellkasom előtt, Arthur elnyúlik a kisfiú mellett és a fejét az első mancsaira fektetve figyeli a kusza vonalakat, mígnem az apró, duci kezecskék végig nem simítanak a hosszú szőrén.

- Mami! - élénkül fel még jobban a kislány hangja, talpra szökken és sugárzó arccal, csillogó szemekkel veti magát a karjaim közé.

- Szia Manó - nevetek rá, és puszit nyomok a buksijára. Esélyem sincs esetleg felállni vele, kis híján felborít a következő becsapódó lelkes kis meteorit, ami arrébb tolja a társát, aki ezért támadásba lendülne, de lopva felnéz rám és inkább visszalöki a bátyját ahelyett, hogy csapást mérne rá. Alig bírom ki, hogy ne nevessek fel, de ha elkezdenék nevetni az talán olyan lenne, mintha engedélyt adnék rá, hogy odacsapjon a testvérének. - Sziasztok - nyomok puszit Noah kerek, pufi arcocskájára is, és mindkettőjüket magamhoz ölelem. Egy pillanatig lehunyt szemekkel szívom magamba a babaillatot és élvezem az apró kis kezek ölelését, Aria apró ujjainak simogatását a hajamon, majd mocorogni is kezdenek, hogy folytassák amit eddig csináltak.

- Szia Mami - ölel magához, miután átemeli az ikreket a játékokon megelőzve egy óriási esést. Puszit nyom az arcomra, én pedig a mellkasának dőlök és mindkét karomat köré fonom, remélve, hogy az ő figyelmét kicsivel tovább élvezhetem. 

- Szia - fonom a nyaka köré a karjaim és rámosolygok, mielőtt az ajkaim a szájára tapasztanám.
- Jó, hogy itthon vagy - mormolja a hajamba.
- Apu, visszajössz? - kérdezi szinte dalolva Aria.
- Egy pillanat és megyek, hercegnőm - ígéri, a testtartása tükrözi, hogy egyszerre sietne vissza azonnal a lányához, ugyanakkor egy darabig még engem is ölelne.  - Lemegyek anyuval egy kicsit, szépségem, aztán visszajövök, addig játszatok szépen a testvéreddel, oké?
- Oké - vágja rá, és lehasal Noah mellé, aki nagylelkűen hajlandó osztozni vele a ceruzáin.
- Fürödtetek már, nagyfiú? - kérdezem, kiűzve a fáradtságot a hangomból. Mindketten egyszerre kezdik rázni a fejüket, ami miatt a fáradt részem hangosat sóhajt, az anyai viszont megkönnyebbül, mert még nincs túl késő hozzá, hogy egy kicsit velem is legyenek.
Liam mellkasának döntöm a fejem, és néhány percen keresztül mindketten csak őket figyeljük, ahogy gondtalanul rajzolgatnak egymás mellett. Néha teljesen magamat és a saját öcsémet látom bennük, főleg Aria néha lobbanékony természetében fedezem fel egykori önmagam, Noah viszont Luke helyett Liamre hasonlít, legalábbis a személyiségét illetően. Életem egyik legnehezebb időszaka volt a terhesség, de ezt nem kell a legnegatívabban érteni. Nehéz volt, mert azt sem igazán tudtam, hogy egy babával milyen az élet, nemhogy kettővel. Körülbelül az 5. hónapban már akkora volt a hasam, mint egy 9 hónapos terhesnek egy babával, és én még csak a felénél voltam, fájt mindenem, bedagadtak a lábaim, rosszul aludtam, és ahogy teltek a hetek egyre nehezebbé vált minden. Liam viszont végig itt volt, és széppé tette az egészet, a rosszabb napokon egyszerűen felhívta a fiúkat és közölte, hogy kimarad a munkából, aztán leheveredett mellém, gondoskodott rólam, hagyta, hogy párnaként használjam és rajta szundítsak, masszírozta a fájós lábaim, és a fejét a pocakomnak döntve mesélt a kisbabáinknak. Mellettem volt Niall, a többiek, az öcsém és a szüleim ingáztak London és Sydney között, ahogy Liam szülei is folytonosan úton voltak, úgyhogy a kényelmetlenségek és a fáradtság ellenére nagyon boldog voltam, és nagyon türelmetlenül vártuk a végét.
A kisbabáim hajnalok hajnalán döntöttek úgy, hogy szándékoznak most már kívülről is megismerkedni velünk. A kórházban az orvosom egyszerűen felajánlotta, hogy császármetszéssel néhány perc alatt "elintézzük", de a makacsságom nem engedte ezt annak ellenére sem, hogy állítólag magamat és a medencecsontomat sodortam veszélybe. 10 keservesen hosszú órán át szenvedtem, az őrület határára kergetve Liamet, aki egy idő után szinte könyörgött azért, hogy az egyszerűbb utat válasszam, de végül megszülettek az ikrek, először Noah, majd Aria. Mindkettőjük fejecskéjén szőke haj pelyhedzett, és óriási kék szemekkel pislogtak rám. A Liammel egymás iránt irányuló végtelen szerelmünk 3 felé szakadt, hazudtunk volna magunknak, ha nem látjuk be, hogy az életünk akkor lett igazán teljes.
Az esküvő után lassítottuk, a nászúton hetekre eltűntünk a világ szeme elől, majd folytattuk az életünket ott, ahol abbahagytuk, élveztük a teljesen elkészült házunkat, az életünket igazán együtt. Elkísértem őket turnézni, én magam pedig csak néhány koncertet adtam. A turné végén elmentünk egy közös nyaralásra, tengerparti bulikon jelentünk meg, sokszor hangoskodva jártuk Los Angeles utcáit az éjszaka közepén, aztán a nagy bulizások és a világjárás közben egyszerűen megtörtént, és ott álltunk egymás mellett, döbbenten bámulva az előttünk sorakozó pozitív terhességi teszteket. Féltünk, rettegtem attól, hogy a történetünk megismétli önmagát, vagy legalábbis egy része, de végül minden tökéletesen alakult, és ennél tökéletesebb aligha lehetne.
- Kicsit nagy a felfordulás - figyelmeztet, mielőtt belépnék az oldalán a konyhába. - Feltakarítom, esküszöm, csak még nem volt rá időm.
A mosogatógép tetején, és a konyha minden pontján mosatlan edények, tányérok hevernek, az asztalon kiborult egy pohár tej és a földre csöpög, a tűzhelyre valami odakozmált.
- Itt meg mi pusztított? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Noah bundás kenyeret kért vacsorára, Aria meg tejberizst, úgyhogy elkezdtem megcsinálni mindkettőt. Valami apróságon összevesztek és civakodás közben kiborult a tej, miközben szétszedtem őket megégett a kenyér, kifutott a tejberizs, aztán Ari sírni kezdett, Noah nyafizott, hogy éhes, úgyhogy inkább úgy döntöttem, elmegyünk valahová vacsorázni - meséli el a napjuknak ezen részét, és elkezdi összeszedni a szemetet.
- Ugye nem a Mekibe mentetek? - dermedek meg egy pillanatra.
- Nem - rázza a fejét. - Elmentünk egy étterembe, a hűtőben van neked is vacsora.
- Sajnálom, hogy megint nem értem haza addigra - sütöm le a tekintetem.
- Semmi baj, jól éreztük magunkat - mosolyog rám, és puszit nyom a számra. - Kicsit káosz van, de minden rendben volt. Hogy ment a mai válogatás?
- Elég vegyes volt - kezdek bepakolni a mosogatógépbe. - Rengetegen vannak nagyon tehetségesek, de szörnyűek is, egy idő után azt fontolgattam, hogy felállok és kimegyek - rázom a fejem. - És Simon mindig beleköt a véleményembe, ha nem lenne ott Louis, már rég összevesztem volna vele, így viszont ő viszi el a balhét.
Nevetve pakolja el az asztalon széthagyott dolgokat, és takarítja le egy szivaccsal, majd törli fel a kifolyt tejet.
- Miért nem mész fel egy kicsit? Addig rendbe teszem a konyhát, aztán megyek, segítek megfürdetni őket.
- Aria téged vár.
- Szerintem neked is ugyanúgy örülne, egész nap rólad beszéltek - fogja át a derekam, és az orrát az enyémhez érinti. Mosolyogva húzom magamhoz, az ajkain érzem csak a vágyakozást, hogy egy kicsit kettesben maradjunk. Megsimogatja az arcom, mielőtt elhúzódna, majd finoman kitessékel a katasztrófa sújtotta övezetből. Átmászok a játékok végtelen kupacain, helyet seprek magamnak és lehuppanok a két kis manóm mögé, az ölembe kapva a szöszke kislányom, aki csak figyeli, ahogy a testvére egyenetlen színes vonalakat húz.
- Mit alkotsz? - fogom a kezembe Noah zoknis, apró lábacskáját.
- Színezek - húzódik arrébb, hogy rálássak a művére, az arcán büszke mosoly ül.
- Nagyon szép - simogatom meg a talpát.
- Azt Ari csinálta - bök rá a kis mutatóujjával egy pont olyan kuszaságra, amilyeneket ő is alkot.
- Ügyesek vagytok, de figyelj csak, kisbabám, miért mész ki a vonalból? - mutatok rá a rajz körvonalain jóval túlmenő vonalakra. Kiemelem az ölemből Ariát és leheveredek kettőjük közé, a kezembe veszek egy színes ceruzát, és elkezdem kiszínezni az egyik üres részt. Mindketten a kezükbe fognak egyet-egyet, de az apró, duci kezecskéik csak rámarkolnak a ceruzára, gondosan eligazgatom őket, majd mosolyogva figyelem a próbálkozásaikat.
- Miket csináltatok ma? - simogatom Noah arcocskáját.
- Játszottunk, tévéztünk - vonja meg a vállát, ezt a szokása rettentően emlékeztet valakire.
- Itt volt Niall bácsi - újságolja lelkesen, csillogó szemekkel a lányom. Niall legalább annyira megvette őt magának, amennyire az én barátságomat is, és azt hiszem, Aria szerelme viszonzásra talál.
- Remélem, nem hozott magával semmilyen édességet.
Lehajtott fejel sunnyognak, rosszallóan, de mosolyogva rázom meg a fejem, pontosan tudom, hogy Niall akárhányszor megjelenik az ajtóban, valamit rejteget magánál, vagy édességet, vagy valamilyen apró játékot.
- Apuval voltunk egy étteremben vacsorázni - guggol fel, és az ölébe vesz egy babát. - Hiányoztál.
- Ti is hiányoztatok nekem, kis bogaram - húzom az ölembe, és az arcom az övéhez érintem. - Holnap még ilyen sokáig dolgozok, de azután megígérem, hogy elmegyünk valahova együtt.
- Mindannyian? - mászik Noah is az ölembe.
- Hát persze - mosolygok rá. - Miért, mit gondoltál, aput itthon hagyjuk?
- Nem - vigyorodik el, puszit nyomok a pisze orrára, megcsiklandozom az oldalát, majd mindkettőjüket magamhoz ölelem.
- Viszont már elég késő van, fürdeni kellene. Mész apuval, Noah?
- Nem - rázza tagadólag a fejét. - Veled akarok.
- Én megyek apuval - pattan fel az ölemből Aria. - Azt mondta, hogy visszajön - siet kurta kis lábaival az ajtó felé, és egyenesen Liam karjaiba rohan.
- Remélem, a kádba sietsz így - kapja fel.
- Igen - dönti oldalra a fejét, és a kezeit az apja arcára helyezi. - Most nem akarok Noah-val fürdeni, mindig összecsapja a hajam.
- Nem is igaz! - tiltakozik.
- De igen!
- De nem!
- Te meg mindig Noah szemébe csapod a vizet - csiklandozza meg az oldalát Liam, ezzel könnyen és gyorsan véget is vet a vitának, mielőtt az igazán kibontakozhatna. Nevetve veszem a karomba a kisfiam, mindkettőjüknek pizsamát készítek elő, majd én az emeleti fürdőszobába indulok vele, Liam pedig a földszintibe Ariával. Ritkák azok a napok, amikor nem együtt pancsolnak, de előfordulnak, ebben is pont olyanok, mint amilyenek mi voltunk Luke-kal, sokat civakodnak, ütlegelik egymást, néha addig, amíg az egyikük sírva nem fakad, Aria mégsem tud elaludni Noah nélkül, és olyankor úgy bújnak egymáshoz, mint két kiscica.
- Te mit csináltál ma, Mami? - lengeti a lábait Noah, amikor leültetem a mosógép tetejére, és óvatosan kibújtatom a pólójából.
- Egy műsorban voltam, én vagyok az egyik zsűritag - mesélem.
- Mi az a zsűri? - kérdezi, barna szemeivel érdeklődve kutatja az arcom. Ez az egyik legszembetűnőbb tulajdonság, amit Liamtől örököltek, pedig sokáig azt hittük, hogy kék marad a szemük.
- Az olyan, aki meghallgatja, vagy megnézi amit mások csinálnak, és elmondja, hogy mit gondol róla - engedem teli a kádat vízzel, majd óvatosan beleültetem. - Jó így?
- Jó - bólint nagyot. - Szeretsz zsűri lenni?
- Igen, azt hiszem - mosolygok rá, letérdelek a kád mellé, és gondosan megmosdatom. - De jobban szeretek itthon lenni veletek.
- Én is jobban szeretem, ha itthon vagy - mondja, és a szívem nagyot dobban erre az őszinte vallomásra. - Apu nem tud főzni.
Hangosan felnevetek, puha arcán gödröcskés mosoly jelenik meg, és huncutul kuncog. Semmi rosszindulat nincs benne, sem bántó szándék, csupán a gyermeki őszinteség.
Egy ideig játszik néhány játékkal, lefröcsköljük egymást vízzel, összekeni az arcom habbal, majd nagyot ásít, és kéri, hogy vegyem ki. Törülközőbe bugyolálom, ráadom a kezeslábas pizsamáját és a köntösét, segítek megmosni a fogait, majd a karjaimba veszem. Sokszor nagyon nehezen hiszem el, hogy már 3 évesek, hiszen még csak most hoztuk haza azt a két apró, szuszogó kis csomagot, most pedig már nincs szükségük nagyon sok mindenre, amit még megtennénk. Mindkét karommal átölelem, jó érzés, hogy a mellkasomhoz simul, mintha visszaugranánk az időben legalább 2,5 évet. Benyitok a szobába, aminek a padlója immár akadálymentes, és Liam sétálgat a karjai közt pont így tartva a hatalmasakat pislogó lányunkat.
- Itt van most már Noah is, ideje lefeküdni - ballag vele az ágyhoz, és finoman a matracra helyezi, majd kiveszi a kezemből Noah-t, és engedi, hogy betakargassam őket.
Leülök az ágy szélére, néhány pillanatig fészkelődnek, majd kényelmesen elhelyezkednek egymás mellett, Liam pedig leül mögém. Aria egyik apró kis praclija kibújik a takaró alól, és megfogja a kezem, ujjacskáival szeretetteljesen simogatja meg, a mutatóujját végighúzza a gyűrűmön.
- Szép álmokat - nyomok puszit a már szundizó Noah homlokára, majd Aria arcára is. Orrát az enyémhez dörzsöli és halkan kuncog, majd karjait a nyakam köré fonva ölel át.
- Szép vagy - mosolyog rám, végighúzza a kezét a hajamon, majd az arcomra helyezi és álmoskásan pislog rám.
- Te sokkal szebb vagy - puszilok bele a puha tenyerébe. - Jó éjszakát - suttogom - Szeretlek.
- Én is szeretlek - mosolyog rám édesen.
Amikor elhúzódok Liam felé nyújtja a karjait, perceken keresztül ölelkeznek, magukhoz húzva a halkan nyöszörgő, álmos kisfiút is, aki esetlenül a vállára ejti az egyik karját. Ezek a legszebb pillanatai a napomnak, amikor láthatom azt a szerelmet, ami Liamből sugárzik a két kis porontyunk felé, azt a rajongást Aria szemében, és a csodálatot Noah pillantásában.
- Menjünk - suttogja a fülembe, én pedig a kezét fogva emelkedek fel az ágyról. Résnyire nyitva hagyjuk az ajtót, ahogy mindig, és halkan lemegyünk.
- Lezuhanyzol? - kérdezi halkan, hüvelykujjával gyengéden simogatja a kezem. - Addig megmelegítem a vacsorát.
- Inkább fürödj meg addig te is - bújok hozzá, nincs kedvem egyedül turkálni az ételben, amíg ő zuhanyzik.
- Jól van - érinti az ajkait a számhoz, majd elereszt.
Próbálok sietni, ugyanakkor nehezemre esik elhagyni a zuhanykabint, amikor végre ellazít a forróvíz. Szeretem amit csinálok, szeretek bemenni a válogatásokra, és ha összeáll az én kis csapatom, a velük való munkát is szeretni fogom, de ez az első nagyobb lélegzetvételű dolog amit csinálok, mióta megszülettek az ikrek, és szoknom kell azt, hogy egyszerre legyek jó anya, dolgozzak, és legyen elég időm meg energiám ahhoz is, hogy jó feleség legyek.
Sietve megtörölközök, a tükörben megpillantom magam, letörlöm róla a párát és egyenesen a saját szemembe nézek. Elégedett vagyok azzal, ahogy kinézek, az elmúlt 5 évben egyszer sem sírtam el magam a testem miatt, még akkor sem, amikor megszülettek a babák, és szembesültem azzal, ami a nagy pocakom után maradt. Most meg sem látszik rajtam, hogy kihordtam két 3 kilós gyereket, talán csak az a néhány hátramaradt halvány vonal árulkodik róla, amikkel tökéletes barátságot ápolok. Belebújok a rövidnadrágomba, és Liam egyik pólójába, vannak dolgok, amik nem változtak semmit, köztük ez is ilyen.
Amikor kilépek a fürdőből, már a nappaliban ülve, a vacsorámmal a kis dohányzóasztalon vár. Lehuppanok mellé, szorosan az oldalához simulok, a lábaim eligazítja az ölében és a derekam köré fonja az egyik karját.
- Szia - érinti az ajkát az enyémhez, és mosolyogva fogja a kezébe az arcom. Köszön nekem, nem Mira Hemmings (ex)énekesnőnek, nem Maminak, nekem.
- Szia - hunyom le a szemeim, a fejem a tenyerébe hajtom és hatalmasat sóhajtok. Néhány percen keresztül csak csendben élvezem, ahogy gyengéden simogat, mindkettőnknek szüksége van erre. A legtöbben azt hiszik, hogy egy kapcsolat ellaposodik, miután megszületik egy gyerek, hiszen mindkét fél számára ő kerül az első helyre, de a mi esetünkben ez még két babával sem így történt. Voltak és vannak stresszes időszakok, nehéz pillanatok, sokkal kevesebb időnk van egymásra, magunkra pedig szinte semmi, de ugyanazok az emberek vagyunk, akik sugárzó tekintettel, örömkönnyektől nedves arccal csókolták meg egymást, amikor összekötötték az életüket, csak lenyugodtunk. Nincsenek eget rengető vitáink, és a kisebb szóváltások is elenyészőek, megoldhatóak egy halkan elmormolt bocsánatkéréssel és egy hosszas, vagy éppen pillanatnyi öleléssel, ami éppen sikerül, a felemelt hang pedig végképp eltűnt az életünkből.
- Hová tűnt Arthur? - kérdezem félig a pólójába mormolva.
- Szerintem elmenekült - nevet bele a hajamba, majd megpuszilja a fejem búbját. - Csak a mosást akartam kivenni, mert reggelinél Ari magára borította a gabonapelyhet, de mire visszaértem épp megpróbálták meglovagolni.
Mindketten nevetünk, a számra tapasztom a kezeim, hogy ne hangoskodjak, ő pedig elrejtőzik a hajamban.
- Annyira csodálatosak - érzem, ahogy mosolyog, nem telik el úgy egy nap, hogy ne mondaná ezt. - Ha hatszor nem vesztek össze csak a délutáni pihenőig, akkor egyszer sem, három adag ruhát mostam ki, és te is láttad a "vacsora" maradványait. Noah térképet rajzolt a folyosó falára, amit amíg aludtak lefestettem, aztán amikor felébredtek sírva fakadt miatta, és az első adandó alkalommal hozzá is ért a nedves festékhez. Legalább 4 tv csatornát töröltek, Aria hajába beleragadt egy cukorka, és vissza kellett hívnom Niallt, mert csak neki engedte, hogy kiszedje. De egyszerűen nem tudok egy pillanatra sem dühös lenni, vagy úgy tenni, mintha haragudnék, hogy tudják, mit nem szabad csinálni, képtelen vagyok rá. Csak kinyitnám a szám, hogy elmondjam nekik, hogy a falat nem szabad összerajzolni, de rám néznek azokkal a nagy szemeikkel, vagy éppen az egyik dalunkat énekelgetik, és inkább minden nap kifestem újra az egész házat, mint hogy egy pillanatra is azt higgyék, hogy haragszom rájuk.
- A játszás és tévézés - vonogatom a vállam pont úgy, ahogy Noah csinálta - számomra kissé békésebben hangzik - nevetek rá.
- Pedig ez volt az - jelennek meg a kis nevetőráncai.
- Tudom - kuncogok, és megpuszilom az állát. - Luke és én is ilyen nyugis gyerekek voltunk.
- Néha el sem hiszem, hogy ők az enyéim - hajtja a fejét az enyémre, az ujjai szüntelenül simogatnak ott, ahol érnek.
Csak mosolygok, örökké tudnám hallgatni ezt. Látom rajta, hogy hulla fáradt, csak most szembesül igazán, milyen is egy nap egyedül két 3 évessel, és amikor talán joga lenne egy kicsit panaszkodni, akkor is nevet.
- Ki fog hűlni - figyelmeztet, és rámutat az asztalon hagyott tányérra.
-Nem baj - rázom meg a fejem, nem akarok eltávolodni tőle. A tarkóját simogatva nógatom magamhoz, az ajkaink apró kis csókokban, elhúzott puszikban találkoznak, a tenyerét a derekamra simítja. Röhejesnek tűnik, hogy ez a férfi valaha úgy gondolta, hogy rossz apa lenne belőle, de most nála jobbat nem kívánhatnék a gyerekeimnek. Amikor megszülettek rendszeres volt, hogy csak ott álltunk a kiságy mellett és csodáltuk az alvó apróságainkat, ő viszont még most is, elalvás után hosszú perceken keresztül gyönyörködik bennük, pont úgy, mint amikor először tartotta a kezében őket.
- Annyira szeretlek - vallja be halkan az ajkaimra suttogva. Megrebbennek a szempilláim és ránézek, azt hiszem, már az első pillanattól kezdve a tekintete az, amiből kiolvasom, hogy mi van a szavai mögött, és sose fogok betelni ezekkel az érzésekkel.
- Én is téged - simítok végig a haján. A kutyánk lustán leballag a lépcsőn és úgy dönt, csatlakozik hozzánk, más esetben nem hagynám, hogy a kanapéra feküdjön, most mégis megengedem. A fejét szeretetéhesen az ölembe hajtja, hasonlóan ahhoz, ahogy én bújok Liamhez, hosszú szőre és a testmelege kellemesen melengeti a csupasz lábfejem. Végigsimítok a fején és beletúrok a bundájába, a csendet csak a lélegzetvételeink, és Arthur néha megmozduló farkának hangja töri meg. Képtelenség bárhogyan is megfogalmazni azt a hálát és boldogságot, ami a szívemben lakozik. Ilyenkor szokott eszembe jutni Simon, pontosabban az, amikor azt mondta, hogy ha mi ketten együtt vagyunk, abból mindig valami rossz sül ki. Ha ott, és akkor, amikor ezt kimondta nem csak én törődök ebbe bele, hanem ő is, és Niall is, akkor most nem lennénk részesei az élet legjobb dolgainak, amiket mi hoztunk létre, és ki tudja, mennyi minden vár még kettőnkre.

90.rész Rend

Sziasztok! :)

Nem is tudom, mit mondhatnék így az utolsó résznél, bár még mindig nem ez a vég, de azért mégiscsak a következő már nem a 91.rész lesz, hanem az epilógus. Furcsa itt tartani, majdnem 2 éven keresztül írtam ezt a blogot, ilyen sokáig még sosem foglalkoztam semmivel, és most itt vagyok, már hatodik alkalommal. Nem kezdek még búcsúzkodni, azt majd kicsit később, úgyhogy még így az utolsó előtt elmondom, hogy remélem, tetszeni fog az új rész! <3 

N.x

Az új, mégis régi életem akkor kezdődik, amikor a magánrepülőgép velem, és minden apró cuccommal együtt döccenve földet ér a Heathrow reptér egyik leszállópályáján.
- Cica - simogatja meg az arcom lágyan, és puszit nyom a mellkasán nyugvó fejemre.
- Ébren vagyok - pislogok fel rá mosolyogva.
- Itthon vagyunk - mosolyog vissza rám, a szemében gyermekies izgatottság és öröm csillog, csak mert kimondhatja ezt.
Itthon, kitekintek a még mozgásban lévő repülőgép ablakán a borús éjszakába. Valószínűleg kint hideg van, vagy legalább hűvös, és fel kell vennem a kabátom, nem úgy, mint Sydneyben. Itt minden más, mint ott, hiszen nincs itt az öcsém, nincsenek itt a szüleim, nem fog örökké sütni a nap, nem ugorhatok le a partra amikor csak akarok, és a mai naptól fogva nem vagyok állandó lakója a kis lakásomnak sem. Ezek miatt rossz érzésem van, leginkább azért, mert az ikremtől alig 22 órája "szakadtam el", és lassan tudatosul bennem, hogy nem fog a legváratlanabb pillanatokban egyszerűen besétálni az ajtómon és levágódni az ágyamra, vagy turkálni a hűtőmben, mert éhes, és ahelyett, hogy bevásárolna inkább az én tartalékaimat éli fel. De azt hiszem, rendben leszek ezzel.
- Vedd fel a kabátod, hűvös van - dörzsöli meg a karom gondoskodóan, és a tekintetével átkutatja a repülőt, mígnem megtalálja a kabátom.
- Köszönöm - dugom bele a karjaim, majd kihúzza alóla a hajam és gondosan elrendezi.
- Készen állsz? - fordít maga felé, és mindkét kezem megfogja. Végighúzza a hüvelykujját a gyűrűsujjamon csillogó apró kis ezüstgyűrűn, majd az ajkaihoz emeli.
- Teljesen - állok lábujjhegyre és megpuszilom a száját. - Szerinted Niall itt van, vagy inkább alszik otthon, mert most már akkor találkozhatunk amikor csak akarunk, és így annyira nem vagyok lényeges? - kérdezem kuncogva. Pontosan tudom, hogy a legjobb barátom valahol bent toporog és ugyanúgy várja, hogy találkozzunk, mint eddig minden alkalommal.
- Szerintem itt van, nem hagyná ki, hogy fényezze magát - nevet fel, miközben kilépünk a csípős tavaszi éjszakába.
Mosolyogva dőlök a mellkasának, beszállunk a buszba, ami az épülethez visz minket, közben megfigyelem az égbolton úszó sötét felhőket. Hiányozni fog a meleg és a napsütés, de van valami másom, ami ennél sokkal fontosabb, és ami miatt megszeretem majd az esőt is. 
A mellkasához simulva lépdelek, talán az emberek számára nem épp a legszimpatikusabb, hogy függő módjára tapadok rá, de olyan elvakult vagyok, hogy nem tud érdekelni.
Hangosan felnevetek, amikor belépve megpillantom Niallt, amint a feje fölé tart egy táblát, rajta nagy betűkkel, hogy "A mesterművem". Ő, és a többiek is a másik ajtót figyelik, de a hangomra mindannyian a mi irányunkba kapják a fejüket, a szőke srác pedig a mellette álló Zayn mellkasához löki a tábláját, hogy másodperceken belül nekem csapódhasson. Elkapom a nyakát és nevetve kapaszkodok belé, miközben felkap és magához szorít az arcát szokásához hűen belefúrja a hajamba, és egy kicsit megremeg a boldogságtól, pedig 2 hete sincs, hogy utoljára láttuk egymást.
- Ne túl sokáig - a mosolyom szélesedik a figyelmeztető hangra, a szöszke srác viszont annál inkább szorít magához, de kinyújtja az egyik karját, hogy belecsapjon Liam tenyerébe.
- Tudom, hogy te is benne vagy - bököm oldalba, és végighúzom a hüvelykujjam az aprócska gyűrűn.
Elégedetten vigyorogva nyom puszit a homlokomra, Liam és Harry épp akkor ölelkeznek össze fiúsan, amikor elenged, Louis pedig kihasználja ezt és magához szorít.
- Ne fényezd, nem csak az ő érdeme.
Csodálkozva pillantok rá, de szándékosan kerüli a pillantásom és apáskodóan puszit nyom a fejemre.
- Üdv Londonban, szerintem nem vagy normális - jelenti ki.
Hangosan felnevetek, örülök, hogy jobb helynek találja a szülővárosom, viszont engem egyedül semmi nem paterolhat el innen.
- Haver, próbáld már meg nem az első 10 percben elűzni - pillant rá szúrósan Liam.
- Te is hülye vagy, neked kellett volna Sydneybe menni, ott meleg van - akadékoskodik vigyorogva, csak hogy bosszanthassa.
- Próbálom nem célzásként felfogni, hogy kiraknál a bandából - húzza össze a szemöldökét, és puszit nyom az arcomra.
Tudtam, hogy össze fogunk költözni, már aznap reggel, amikor hosszú idő után végre vele szembesültem ébredés után. Tudtam, hogy ő az, akinek az arcát életem végéig látni akarom magam mellett, és akit nem veszíthetek el még egyszer, de meghozni azt a döntést, hogy végül tényleg a hátam mögött hagyjam Ausztráliát nehéz volt. Volt választásom, amikor elhagytuk a farmot megkérdezte, hogy hova menjünk haza, és mondhattam volna a világ bármelyik pontját. Ha kijelentem, hogy márpedig én nem hagyom el Sydneyt, akkor most napokon belül az ő cuccai érkeznének oda, de ezt nem tehettem. Éjszakákon keresztül őrlődtem a karjaiban, mert nehéz volt, szeretem Ausztráliát a nagy pókok ellenére is, az igazi visszatartás viszont Luke volt, de Luke nekem csak egy családtagom, ő mindenkit itt hagyott volna miattam, a családját, a bandát, a barátait, mindent, úgyhogy megmondtam, hogy Londont választom. Felhúzta volna a gyűrűt az ujjamra akkor is, ha Sydneyt mondom, akkor is, ha Kínát, Thaiföldet, vagy az Északi sarkkört, mert a hangsúly nem azon van, hogy hol vagyunk együtt, hanem hogy együtt vagyunk, és nem használhatom ki, hogy bárhová képes lenne követni ezért.
- A meleg nem minden - mosolygok rá a fiúra, közben összeölelkezek Zaynnel is, aki mellett Harry is ott toporog.
- Mész te még majd valaki után - löki oldalba Niall.
- Jó, hogy itt vagy - mormolja Harry a fülembe, mosolyogva nézek a szemébe és a fejem a vállára hajtom. Tudom, hogy jó lesz nekem itt, és az elszakadás Luke-tól csak egy kis távolságot jelent, semmi mást, és ha bármikor szükségem van valami olyasféle gondoskodó testvéri szeretetre, amit tőle kaptam, azt hiszem, lassan választhatok, hogy kitől akarom megkapni.
- Ha befejeztétek a barátnőm elhódítását, akkor akár haza is mehetnénk - nyúl a kezemért Liam, és szinte már féltékenyen elhúz a fiúktól.
Kuncogva simulok hozzá, felkapja a vállára a táskáját, a bőröndömet pedig Niall lopja el, és siet mellém.
- Csak ennyi cuccal költözöl, Mira? - méregeti a bőröndömet Zayn.
- Nem, a többit autóval hozzák majd utánunk a repülőről - pillantok rá mosolyogva.
A parkolóban megpillantom Liam matt fekete autóját, amiről fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen milyen, csak fekete, szép, és illik hozzá. A csomagtartóba helyezi a cuccainkat, majd becsapja, és nem kerüli el a figyelmem, ahogy lopva végigsimít a karosszérián.
- Nem jöttök velünk? - biggyesztem le az ajkam, amikor meglátom, hogy mindannyian a saját autóik kulcsát forgatják a kezükben.
- Most nem, de mától fogva akkor találkozunk, amikor csak akarsz - mosolyog rám Harry, Niall pedig az oldalához von és szeretetteljesen megszorongat.
- Holnap találkozunk, Mack - nyom puszit a homlokomra.
- Oké - vigyorgok rá, és kicsit felfelé billenve én is megpuszilom a puha arcát, mielőtt újra megfognám Liam kezét. Annak a dolognak ami köztünk volt, mostanra már nyoma sincs, mindkettőnknek az a tökéletes, ami most van.
- Menjünk mi is, Cica - mormolja Liam a hajamba, miután mindannyian elhajtanak. Aprót bólintok, de nem mozdulok, a fejem a vállára hajtom és magamba szívom az illatát. Az enyém, és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem is lesz másé.
Amint beül az autóba, az egyik kezét a combomra helyezi, valahogy mindig egymáshoz érünk legalább egy kis területen.
- Szerintem tetszeni fog neked itt - jegyzi meg, miközben az ablakhoz tapadva kémlelem a várost.
- Szerintem is - fordulok felé. - Csak némi időbe telik majd megszoknom.
- Akkor megyünk Sydneybe, amikor csak akarsz - simogatja a hüvelykujjával a kézfejem.
- Tudom, ne aggódj - fészkelődök úgy, hogy megpuszilhassam az arcát. - Nem akarok máshol lenni.
- Nem kellene ezt csinálnod miközben vezetek - szorongatja a kormányt. Mosolyogva huppanok vissza a helyemre, és visszafogom az ujjaim, amik legszívesebben az arcát, vagy legalább a kezét simogatnák.
- Ez a környék eddig is ilyen volt? - húzom össze a szemöldököm.
- Nem - válaszolja könnyedén.
Az ablakhoz nyomom az arcom és vizsgálom a házakat, meg úgy az egész utcaszerkezetet, de az én emlékezetemben a legkevésbé sem ez él.
- Hova megyünk?
- Haza - fojtja el a mosolyát. Megrázom a fejem, bizonyára egy másik úton megy, és tök hülyének néz amiért értetlenkedek. Megáll egy feljárón, és ekkor végképp összezavarodok, mert a ház sem olyan, mint amilyenre emlékszem, pedig 2 hét nem hosszú idő. Szó nélkül kikászálódok a kocsiból, és hunyorogva vizsgálom.
- Ez nem a te házad - nézek rá zavartan, amikor átöleli a derekam és megpuszil.
- Valóban - simogatja az arcom. - Mert ez a mi házunk.
Felé fordulok és megdöbbenve nézek a szemébe, de csak mosolyog rám.
- Nem akarsz bemenni? - nyúl a zsebébe, és kihúz egy kulcscsomót.
- Vettél egy házat? - kérdezem hitetlenkedve, nem az lep meg, hogy vett egy több milliós házat, hanem hogy nekünk vette, kettőnknek.
- Aha - simítja a hajam a fülem mögé. - A másikat berendezve vettem, ebben pedig van egy ágy, meg kipakolásra váró dobozok.
Nagyokat pislogok, nem tudom, mit kellene mondanom, úgyhogy megcsókolom. Átöleli a derekam és magához húz, a kezem a tarkójára simítva kapaszkodok belé, és viszonzom az ajkainak gyengéd simogatását.
- Köszönöm - motyogom a szájára, válaszul puszit nyom az ajkaimra és elmosolyodik.
- Menjünk be - fogja meg a kezem, mindkettőnk szinte vibrál az izgatottságtól.
Szinte szédülök a boldogságtól, amikor átvágunk az érintetlen udvaron, és elkezdi mondani, hogy mennyi mindent csinálhatok itt, ha akarok. Utacskát, kerti tavat, sziklakertet, bármit amit kitalálok, és mire az ajtóhoz érünk a szívem a torkomban dobog. Látni akarom az érintetlen, tiszta falakat, az üres szobákat, és elkezdeni megteremteni kettőnk kis szerelmi fészkét.
- Vettem mindenféle újságot, és az ingatlanügynök is hagyott itt tapéta mintákat, akár már most elkezdhetsz tervezgetni - szorítja meg a kezem, és a kulcscsomón kikeresi az ajtót nyitó kulcsot.
Toporogva várom, hogy kattanjon a zár, és kitáruljon előttem a kettőnk egyelőre üres birodalmának kapuja, de amint ez megtörténik valami más elvonja a figyelmem. Vékony hangú, morgással keveredő csaholást hallok, majd bukfencezve elém gurul egy kis szőrcsomó. A szemeim tágra nyílnak és a számhoz kapom a kezem, miközben a kutyakölyök felpattan és a saját farkába mélyeszti a fogait. Ugyanolyan, amilyen után a vásárban ácsingóztam, és majdnem megsirattam, hogy sem nálam, sem Harrynél nem volt rá elegendő pénz. Felnyalábolom annak ellenére, hogy össze-vissza ficánkol, és a mellkasomhoz szorítom. Addig rugdalózik, amíg feljebb küzdi magát a karomban, és a fejecskéjét előredugva kíváncsian szimatolni kezd.

- Az enyém? - nézek kerek szemekkel, elhomályosuló tekintettel Liamre, aki sugárzó arccal figyel, majd bólint.
Végigsimítom a kutyus fejét és felnevetek azon, hogy szeretetéhesen simul bele a tenyerembe, és meleg nyelvével megnyalogatja a kezem. Szorosan a mellkasához bújok, a kutyus panaszosan szűkölni kezd, amikor beszorul kettőnk szoros ölelésébe.
- Miért csinálod ezt? - tűnődök hangosan.
- Semmit sem csinálok - mosolyog rám szerényen.
Valóban semmi, hogy vesz egy üres házat, amit ketten berendezhetünk, semmi, hogy ebben a házban egy kiskutya bukdácsolt elém, ahogy az sem jelentett túl sokat, hogy egy héttel ezelőtt halálfélelemtől remegve térdelt le előttem. Másoknak talán túl sok lenne ez mindössze néhány nap leforgása alatt, de nekem nem az, mert az álmaimat váltja valóra, és a szívem csordultig van az érzéseimmel iránta.
- Köszönöm - nézek rá hálásan, megvakargatja a kutyus füle tövét, aki erre megmozdítja a jobb hátsó lábát. - Olyan aranyos vagy - beszélek hozzá, és az orrom hozzáérintem a puha bundájához.
- Te is az vagy - kapok egy puszit a hajamra.
- Nem értem, hogy miért kapom - eresztem le az egyre jobban fészkelődő kutyát. Mosolyogva nézem, ahogy a farkát hevesen csóválva jól megszaglász.
- Nem kell megindokolnom - fogja meg a kezem, a szája sarkában mosoly bujkál.
- Valóban - simítok végig az ujjammal az arcán. - Csak nem értem.
- Ez a mi házunk, olyan lesz, amilyennek megálmodod - húzza a kezemet a szájához, és belepuszil a tenyerembe. - Ő pedig a családunk első tagja - pillant szeretetteljesen a kutyusra.
- A családunk? - emelem rá a tekintetem, most először hagyja el a száját ez a szó.
Aprót bólint, a fejemet a vállára ejtve szorosan átölelem. Sehol máshol, és senki mással nem akarok lenni, csak itt, ebben a házban, vele és ezzel a morgolódó kutyakölyökkel.
- Gyere, még semmit nem láttál az előszobán kívül - bontakozunk ki egymás karjaiból, és a kabátom után nyúl, hogy lesegítse.
Kibújok belőle, és miután ő is leveszi a sajátját tanácstalanul fürkésszük a csupasz falat.
- Ha akarod, lakhatunk egy szállodában, amíg itt berendezkedünk - javasolja.
- Én nem akarok, ha te sem - guggolok le, és magamhoz csalogatom a kiskutyám, hogy aztán a karjaimban tartva, a hasát vakargatva felegyenesedjek. - Ha berendezünk egy szobát magunknak, a többi már ráér - simulok a karjai közé, és boldogan fogadom a pusziját az arcomon.
- Rendben - túr bele az ujjaival a karomban fészkelődő kisállat puha szőrébe.
A lépteinket egymáséhoz igazítva andalgunk beljebb, és az üres falakon már látom megjelenni előttünk a csodaszép otthonunkat. Az óriási nappali falának egyik oldala üveg, amelyen keresztül ráláthatunk a letakart medencére, és az egyelőre érintetlen, zöld gyepre. A nappaliból óriási konyha nyílik, két szoba, melynek egyikében egy szépen bevetett ágy áll, valamint egy már elkészült, bézs és barna csempés fürdőszoba, a közepéből pedig egy elkanyarodó lépcsőfok vezet fel az emeletre. Fent kisebb-nagyobb helyiségek vannak, és mindegyikben kialakul bennem egy ötlet, amikor benyitunk.
- Itt lehetnének a díjaink - vizsgálom az üres szobát. - És versenyezhetnénk, hogy kinek van több.
- Neked sokkal több van - nevet rám - úgyhogy ez nem ér, nekem nincsenek is saját díjaim.
- Az sajnálatos - kuncogok.
- És a többi? - néz végig a hosszú folyosón.
- Nem tudom, még egy fürdőszoba, vendégszoba, lehetne egy külön hely a fura cuccaidnak is.
- Mégis milyen fura cuccok? - néz rám szinte felháborodva.
- Nem tudom, a játékaid - nevetek, és kihúzom a mutatóujjam a pajtásunk érdes fogainak fogságából. - Az xBox, meg a szuperhősös dolgaid, egy olyan szoba, ami a másik házadban is volt.
- Oké, ez tetszik - szórakozik a kutyusunk fülecskéivel, aki bosszúból odakap a kezéhez. - Ez egy vadállat - nyitja nagyra a szemeit - visszaviszlek oda, ahonnan jöttél! - fenyegetőzik.
- Naaa - húzom össze a szemeim. - Egy családtagnak nem mondhatsz ilyet!
- Bocsánat - motyogja, és lopva kiölti a nyelvét. - Mi lesz a többivel?
- Csinálhatunk mozit, konditermet, még vendégszobákat, nem tudom - vonom meg a vállam. - Én egy kis lakásban is elfértem az összes cuccommal együtt.
Kitárja előttem az egyik ajtót, csupán azért, hogy elgondolkodva nézelődhessen, nekem viszont ismét beindul a fantáziám. Az ajtóval pont szemben nagy, fehér keretes ablak van, és valamiért a lelki szemeim előtt egy kiságyat látok a fal mellett, mintás szőnyeget a padlón, rózsaszín vagy kék falakat, puha ülőgarnitúrát, és kisbabás dolgokat, pelenkázót, polcokat, kisszekrényeket. Az ajkamba harapok, nem mondom ki hangosan a fejemet betöltő gondolatot, hogy ebbe a szobába akarom majd hazahozni a kisbabánkat, ha egyszer eljutunk az életünk azon részéhez is. Mély levegőt veszek, egy részem fájdalmasan megsajdul, mert most már talán ott tartanék, de nyelek egy nagyot, és megigazítom a karomban lazuló kutyust. Hiszek abban, hogy majd jön, ha jönnie kell, és nem próbálom sem siettetni, sem eltolni, mert tudom, hogy minden rendben lesz. Van egy gyűrű az ujjamon, ami gyönyörű, és sokat jelent, de azt, hogy nem fog elhagyni nem a gyűrű biztosítja, hanem az a rettegés, ami a szemében ült, miközben előttem térdelt, és a megdöbbenéstől nem vágtam rá azonnal a kérdésére az igent, és talán megfordult a fejében, hogy megrémülök és elszaladok. Tulajdonképpen az lett volna az "egészséges" reakció azután, hogy mindössze 3 hónapja alkotunk újra egy párt, de sosem gondoltam, hogy az érzelmeim iránta egészséges határokon belül mozognak. Amikor újra megadtam neki magam, és attól a perctől fogva elkezdte bebizonyítani, hogy megérdemli a bocsánatom, tudtam, hogy előbb-utóbb összeházasodunk, nekem pedig semmi okom nem volt visszautasítani, amikor ez az egyik, amit a legjobban akarok.
Talán ő is arra gondol, amire én, a küszöbön állva hátulról körém fonja a karjait és megtámasztja az állát a vállamon, közben elgondolkodva vakargatja a vadállatunk hasát.
- Azt hiszem, ezt kellene utoljára hagynunk - szólal meg csendesen.
- Szerintem is - hajtom le a fejem, és elmosolyodva húzom el a hajam a szőrmók pofijából, mielőtt a fogai közé kapná. A nyakamon felszabaduló területre nyomja az ajkait, én pedig felhúzott vállal felnevetek.
- Olyan jó, hogy itt vagyunk - fordít maga felé, és a kezét az arcomra csúsztatva tart közel magához. - El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked mindenért.
Megpuszilom a tenyerét, a hüvelykujját végighúzza az arccsontomon és olyan tekintettel néz rám, ahogy senki más nem tud, van valami a szemében, valami megmagyarázhatatlan.
- Csodás kis otthonunk lesz - mosolygok rá. - Talán vehetnénk az udvarra néhány csirkét meg lovat, hogy komfortosabban érezzük magunkat - nevetek fel, amikor elképzelem, hogy kacsák úszkálnának a medencében.
- Amit csak akarsz - tekergeti az ujja köré egy hajtincsem.
- Maradjunk a kerti törpéknél és a kutyánál - állok lábujjhegyre, hogy puszit adhassak a szájára. - Az lesz a neve, hogy Arthur - lépek hátrébb és felemelem a kis szőrcsomómat.
- És ha lány?
- Nem lány - érintem az orromat az ő kis nedves, fekete orrocskájához, majd puszit nyomok az apró kis fejére.
Hallom Liam nevetését, és boldogan szorítom magamhoz Arthurt, aki készségesen tűri, hogy állandóan háborgatom.
- Azt hiszem, lesznek vitáink, hogy kit szeret jobban, haver - vakargatja meg a füle tövét. Úgy ölelem magamhoz, mint egy kisbabát, és nevetek, amikor az orrát a nyakamhoz fúrja és nyalogatni kezdi az arcom.
- Hol volt eddig? - andalgunk le a lépcsőn.
- Zaynnél, azt hiszem, elég jól összebarátkozhatott a kutyájával.
- Vannak neki dolgai? Ágy, meg táp? Játékok?
- Vannak - nyom puszit a fejemre. - Van neki minden.
Nem akarom tudni, hogy mégis mikor csinálhatta mindezt, amikor az elmúlt hetek abból álltak, miután a farmról eljött velem Sydneybe, hogy ingáztunk a Föld féltekei közt, Sydney, London, Wolverhampton, minden nagyon gyorsan történt. Elhagytuk a farmot, kibékültek az öcsémmel, hosszas beszélgetést folytatott négyszemközt apával, aztán Angliába jöttünk, találkoztam Niallel, rendeztem a kapcsolatomat a többiekkel, bemutatott a szüleinek, a testvéreinek, a barátainak. Most pedig költözés, a teljes ház beépítése és berendezése, az a gondolat, hogy eljegyzett, és még idén esküvőt akarunk. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt, arról nem beszélve, hogy 3 hónappal ezelőtt mennyi minden volt. Lassítanunk kell, felvenni egy tökéletes ütemet a kapcsolatunkban, és nem nekifutni a következő lépcsőfoknak, mert most ezt csináljuk, legalulról ugrottunk egy óriásit.

- Tökéletes - simulok a mellkasához a kutyámmal a karjaim között.

- Biztos? - fogja a kezei közé az arcom.

- Igen - mosolygok rá boldogan. - Tökéletesebb nem is lehetne.

- Pedig lesz - dönti a homlokát az enyémnek, és megpuszilja az orrom hegyét. Oldalra döntött fejjel, mosolyogva fogadom ezt az ígéretét, tudom, hogy be fogja tartani, és hogy a tökéletesebbnél is tökéletesebb lesz nem csak az otthonunk, hanem minden, ami hozzánk kapcsolódik. Leteszem a vadul fészkelődő kutyakölyköt a lábunkhoz, habár nem sokáig marad ott, elindul felfedezni a házat, ami egyelőre sokkal jobban ismer, mint én. Nem indulok utána, ha akarnék sem tudnék, mert karok fonódnak a derekam köré és tartanak közel a testéhez. Vett egy házat nekünk, de nekem örökké ez lesz az otthonom, ez a kevés hely, amiben pont elférek a karjai és a mellkasa között.

- Szeretlek, Cica - suttogja az ajkaim közé, és lopva a szemembe néz. Minden ott van, amit tudnom kell, minden amire szükségem van, és akármilyen kibírhatatlan páros is vagyunk mi, a világ egyszerűen így van rendjén számomra, a földkerekség legidegesítőbb, de legédesebb személyével magam mellett.