11.rész Változások

~Liam Payne~

Fáradt, nyúzott arccal csörtetek le a lépcsőn, melegem van, mondhatnám, hogy nem vagyok hozzászokva ehhez az időjáráshoz, de nem lenne igaz. Mozgalmas életemnek köszönhetően már nem is tudom, milyen egy olyan helyen lenni, ahol szokatlanul érzem magam. A gond nem a meleggel van, hanem azzal, hogy nincs légkondi, nincs még egy nyomorult ventilátor se, ami segítene abban, hogy az éjszaka közepén ne az jelentse a hűsölést, hogy az átizzadt, meleg takaró fölött, nyitott ablaknál feküdjek az ágy tetején miközben megesznek a szúnyogok. Idegesen dörzsölöm az egyik elvakart csípést a könyökömön, belépek a konyhába és ezúttal sem viszonzom a jókedvű köszöntéseket csupán biccentek egyet és levágódok Louis mellé. Arcomat a tenyerembe temetve veszek mély levegőt, majd amikor felemelem a fejem a tekintetem találkozik egy lány pillantásával. Kényelmesen hátradőlve ül a barátaim közt és valószínűleg örül annak, hogy immáron Zaynt is a saját oldalára állította. 

- Nehéz éjszaka? - kérdezi Louis, belekortyol a kávéjába és elfojt egy fintort, majd elmarja az asztal közepén pihenő cukros tálkát.

- Ja - hümmögök, majd a széket szinte kirúgva magam alól mezítláb veszek el egy bögrét és töltök magamnak némi kávét. Végignézek magamon, a gatyám lóg rajtam, mellkasomon van néhány piros csípés és egy idegesítően viszket pont a hátam közepén. Rajtam kívül mindenki fel van öltözve, térdnadrágot viselnek atlétával vagy pólóval, Niall unottan rágcsál valamit, Harry kifelé bámul az ablakon, tekintetem megtalálja a szőke lányt, tekintetét még mindig rám szegezi, kérdőn vonom fel a szemöldököm mire Zaynre néz. A srác felszisszen és koppan valami, szemeim először elkerekednek majd értetlenül vonom össze a szemöldököm. Mi a fészkes fenét művelnek ezek az asztal alatt? Érzem a meleget, ami eláraszt belülről, a düh forrósága, s ezt a düht először arra fogom, hogy Zayn az esküvőjére készül, hogy lehet az, hogy nem volt képes ellenállni ennek a lánynak? 

Már nyitnám a szám, csak hogy az amúgy is rossz alaphangulatomnak köszönhetően tegyek valami megjegyzést, végül mégis becsukom azt és a fejemet rázva szórok cukrot a kávémba. Ez egyszerűen lehetetlen, ezt én is tudom, Zayn nem az a fajta srác, aki megcsalná a barátnőjét, na meg hát Perrie... Perrie magának tudhat egy egyszemélyes fanklubot, szponzort meg mindent, ami idegesítő, Zayn személyében. Szerencsétlent már azzal a feltételezéssel is vérig sérteném, hogy egyáltalán furcsán ért hozzá bárkihez, legyen az férfi, nő, vagy az ilyen 21. századi kreálmány, nemhogy... na, szóval, tudjátok mire gondolok...

Vakarózva, akár egy bolhás kutya ülök vissza a helyemre, elveszek egy kenyeret a kosárból és unottan rágcsálni kezdem.

- Miért nem csinálsz magadnak egy szendvicset? - Mrs. Wood kedvesen érdeklődik, tekintetével szinte nógat a hűtő felé, majd a pillantását egyből elkapja, amikor becammog a konyhába nálánál kétszer akkora fia.

Nem válaszolok, elkortyolom a kávém és igyekszek minél hamarabb eltűnni onnan, még mielőtt megjelenik a családapa. Én nem tartozom ehhez a családhoz, kedvem sincs velük lenni, jobb lesz mindenkinek, ha elhúzok.

- Srácok, délután szeretném, ha mindannyian velem tartanátok a birtokunkra, szükségem lenne egy kis segítségre a későbbiekben, Mira, ha akarod, te is velünk tarthatsz - mit mondtam, Mr. Wood már itt is van.

- Miért, most hol vagyunk? - teszi fel az egyébként jogos kérdést Niall, az állapotából ítélve vagy beteg, vagy csak ő sem aludt és fáradt. 

- Egy másik birtok, itt az állatok vannak, viszont van egy kevés földünk is - mondja, s csapatunk fele megvilágosodva bólint. Én nem kifejezetten tartozok azok közé, akik örülnek ennek, Harry viszont rögtön kombinálni kezd.

- Mira? Velünk tartasz? - kérdezi tőle Zayn, Harry pedig rögtön odakapja a fejét és hatalmas szemeket mereszt rá, épphogy csak nem kezdi nyávogni, hogy "kéééérleeek". Csak tudnám, mikor alakítottak ki ők ennyire jó viszonyt egymással, habár Harry "ha lenne pénzem vennék neked egy kutyát" akciója valószínűleg meglágyította a nyafogós lány szívét.

Az arcomra kiül az undor, a számba tömöm a kenyér maradék héját - nem pocsékolok - és a elhagyom a helyiséget. Mielőtt eltűnhetnék a szobámban lépteket hallok a lépcső felől, melyek könnyebbek, mint Harry vagy Louis elefántléptei, Megfordulva szembetalálom magam a lánnyal, aki jó néhányszor elbánt már velem, s most mégis a vállamat készül megérinteni. Eltűnődök azon, mit akarhat tőlem, végül csak felvont szemöldökkel nézek rá és készülök belépni az átmeneti szobámba.

- Akarsz is valamit vagy csak útban vagyok? - kérdezem, kezemet a kilincsen pihentetem és készülök belépni. Az arca megvonaglik, várom, mikor szól be valamit és caplat el mellettem de - sajnos - nem teszi.
- Beszélhetnénk? - kérdezi az ujjait tördelve, szemöldököm még magasabbra húzom és nekidőlök az ajtónak.
- Cica, mégis miért akarnál velem beszélni? Várj, eddig azt akartad, hogy ne szóljak hozzád, most pedig te akarsz velem beszélni? - értetlenkedek, s akármennyire is úgy tűnik, csupán provokálni akarom őt, igazság szerint valóban nem értem a logikáját. - Hogy is van ez?
Rögtön tudom, hogy sikerült felhúznom a kérdéseimmel, vonásai megkeményednek, ajkait egymáshoz préseli és felszegett állal kijelenti:
- Nem akarok, csupán szerettem volna megtudni azt a teljes hülyeséget, amit a múltkor összehordtál - azt hiszi, ezzel megsért vagy valami ilyesmi, holott ezzel a fapofával kijelentett mondattal csak azt éri el, hogy kiröhögjem.
- Értem. Figyelj, Cica - túrok a hajamba, meg sem próbálom elfojtani a mosolyom - nem érdekel, mit akarsz tudni és mit nem, a legkevésbé sem érdekelsz, egyszerűen elegem van belőled. Tudod mi az igazság? Kiderült, amit eddig is tudtam, az, hogy rohadtul befolyásolható vagy és ne hidd, hogy ezt nem fogom kihasználni - széttárt karokkal vonom meg a vállam, halálosan nyugodtan sétálok be a szobámba és becsukom pisze orra előtt az ajtót. Eltűnődök életem legnagyobb hazugságain, s ezt is közéjük sorolom. Az igazság az, hogy Mira valóban befolyásolható de ezt nem feltétlenül fogom kihasználni, csupán rávilágítok néhány dologra.
Zsebre dugott kezekkel a csordánk közepén vonulva követem Stephent, mellettem Niall bukdácsol örökkön örökké megbotlik valamiben és kis híján pofára esik, Harry ezen már túl van, rálépett valami kőre és elvágódott, ennek következtében a levegő beszorult a tüdejébe és legalább 2 percen át készült megfulladni, most szinte Zayn kezét fogva vonszolja magát előre. Szegény gyerek, ő élvezi azt, ami körülötte folyik és mégis állandóan valami éri, talán pont ezért, ha a seggén maradna talán élve is hazavihetnénk.
- Meleg van - dünnyögi Louis, lekapja magáról a pólóját és a vállára vetve lépdel előre, tekintetét a földre szegezi és kikerül mindent, amit veszélyesnek talál. Ez a göröngyös talaj nem igazán nekünk való. - Mi a francért kell idejönnünk? - kérdezi hangosabban, az elől menetelő fiú hátra sem fordulva válaszol.
- Hogy ne üljetek egész nap az elkényeztetett seggeteken - szinte mindannyian elkomorulva nézünk rá, Zayn felemeli a szabad kezét és hosszú középső ujját Stephen háta felé irányítja.
- Állhatunk is, de a hozzánk hasonló elkényeztetett embereknek is szüksége van árnyékra, hogy ne kapjanak napszúrást - morogja Lou, majd lekapja Harry fejéről a kalapot és a sajátjára teszi. Haz kissé kábán tapogatja meg izzadt tincseit és hátrafordul. - Neked ott a hajad! - bök felé Louis, aki kócos, izzadt frufrujával, kalappal a fején úgy néz ki, mint az egykori Justin Bieber kissé parasztosított, felnőttesebb változata.
- Az egy traktor? - szólal meg halkan Niall, szemeit nagyra nyitva bámul a felénk közeledő hatalmas járgányra, gépre, nem tudom pontosan mi ez. Traktor.
- Na, jó, engem hagyjatok ki ebből - fordulok meg, s már indulnék visszafelé, amikor Stephen megragadja a pólóm és visszaránt. Nem tetszik, hogy egy nálam majdhogynem 4 évvel fiatalabb rángat, menekülni viszont nem tudok, kétszer olyan izmos, mint én.
- Ugye nem várod el tőlem, hogy vezessem azt?! - bökök abba az irányba ahonnan a hangok jönnek. Ahogyan a fejemet felbiccentem és a szemébe nézek rájövök, de, igenis ezt várja el és nem csak tőlem, a többiektől is.
- Kuss, Liam! - ránt egyet rajtam Louis, dühösen fordulok felé és leállnék vitatkozni, ehelyett kapok egy pasis ütést a fejemre Zayn irányából. Felhúzom magam, lehetetlen, egyszerűen képtelenség, hogy ezek beletörődnek abba, hogy idehoztak minket dolgoztatni.
- Fogd be szád, ha haza akarsz menni innen valaha is! - förmed rám Niall, melyen igencsak meglepődök. Úgy tűnik, nem csak nekem van rossz napom.
Elhallgatok, arcomat megtörlöm a pólómban és unott tekintettel figyelem, ahogy Mr. Wood megáll előttünk, Harry ezúttal nyugodtabban, figyelve a lépteire baktat a traktorhoz és lelkes tekintettel tapogatja.
- Harold majd megcsinál mindent helyettünk, neki legalább tetszik - motyogja Zayn, válaszul rajtam kívül mindenki halkan nevetni kezd, én azonban tudom, hogy bár nagyon szeretnék kibújni valahogy ez alól, Harry mégiscsak a haverunk, nem valami csicska, ráadásul több, mint biztos vagyok benne, hogy ő feleslegesen van itt.
- Srácok? Ki akarja először kipróbálni? - Mr. Wood olyan lelkesen kérdezi, hogy egy pillanatra azt hiszem, szívott valamit és nem azokat az unott fejeket látja, ahogy valójában kinézünk.
Természetesen Styles vállalkozik arra, hogy feláldozza magát. Lelkesen mászik a vezetőfülkébe miután Mr. Wood elmond neki pár dolgot, hátrálok néhány métert, elvégre ma pont nincs hangulatom ahhoz, hogy Harry keresztülmenjen rajtam egy amerikai lánctalpas traktorral. Göndör hajú bandatagunk izgatottan vigyorog ránk mielőtt beindítaná. A traktor felberreg, felzúg, felböfög, fogalmam sincs, mi a fészkes fenét csinál, Harry pedig két kézzel ragadja meg a kormányt és elindul előre. Nem túl gyors, de azért nem lenne kedvem előle futni. Felhangzik a nevetése miközben elkanyarodik és elindul előre, az egyetlen ember, aki élvezi ami jelenleg körülötte folyik, az Harry. Mellettem Niall elröhögi magát, Louis a fejét a tenyerébe temeti és Zayn száját is valami röhögés féleség hagyja el, míg Harold boldogan "száguldozik" és kiabál nekünk, hogy fényképezzük le. Egyre messzebb kerül tőlünk, nem tudom megakadályozni feltörni készülő mosolyom, előhalászom a telefonom és kamerázni kezdek. Olyan távol kerül tőlünk, hogy az arca már nem látszik, jobbra-balra halad és közben valamit kiabál, egyikünk sem érti, csak nevetünk rajta és ráközelítek a mező közepén döcögő traktorra.
- Ti értitek mit mond? - fordul felénk Stephen, a fejünket rázzuk, Louis végre hajlandó felnézni a tenyeréből és összevont szemöldökkel nézi a traktort.
- Szerintem nem tud megállni - mondja ki halkan, mire csoportunk egyik fele hangosabban kezd röhögni, a másik (ide tartozom én is) elhallgat és megrökönyödve nézi őt.
- NEM TUDOK MEGÁLLNI! - üvölti, s elindul felénk. Ha eddig nem találtak ránk a fotósok, most biztos, hogy megtalálnak minket, mert Niall olyan hangosan röhög fel, hogy azt még Írországban is hallják.
- Most mit csinálunk?! - pánikol Zayn, társaságunk azon két embere, aki valóban ért ehhez, csak meredten bámulja a felénk közeledő gépet, melynek kormányánál Harry továbbra is üvöltözik.
- Nem jó a fék! Nem tudok megállni, nem tudok megállni! - egyik kezével elengedi a kormányt és idegesen kezd hadonászni, ez a megfelelő pillanat arra, hogy kikapcsoljam a kamerát.
- Harry, maradj nyugodt! - kiabál Stephen, de igazság szerint teljesen felesleges ilyesmire kérnie a göndört, már késő, bepánikolt.
- Nem jó a rohadt fék! Valaki szedjen ki innen! - kiáltja, s a hangja olyanná kezd válni, mint aki mindjárt elsírja magát.
- Szedje ki onnan, maga engedte, hogy vezesse, maga találta ki ezt a hülyeséget, szedje ki onnan! - kiabálja túl Lou a traktor erőteljes hangját, Harry üvöltözését és Niall röhögését is. Zaynnel csak állunk egymás mellett és döbbenten nézzük azt a szerencsétlent, aki traktort merészel vezetni holott a színpadon és azon kívül is képes elbotlani a saját lábában. Egészen eddig a pillanatig a vezetési képességeit nem kérdőjeleztük meg, azt tud, ahogy énekelni is, de semmi mást nem. Béna a focihoz, béna mindenhez, amihez használnia kell a kezeit vagy lábait, ő egyszerűen a megtestesült szerencsétlenség, aki most traktort vezet.
- Harry! - kiáltom, beletúrok a hajamba és reménykedek benne, hogy hallja a hangom a saját és Louis kiabálásától. - Fogd már be a szád! - üvöltök rá Louisra, aki kissé erőszakos tekintettel néz rám, majd két kézzel túr a hajába ezzel lelökve a fejfedőt. - Harry Styles ne nyomd tövig azt a rohadt gázpedált! - úgy üvöltök, ahogy a torkomon kifér, valószínűleg hallja és teszi is, amit mondok csak nem épp úgy, ahogy kellene. A traktor rándul egy hatalmasat és a barátunk lefejeli a kormányt, szinte sokkot kapva bámuljuk néhány másodpercig, majd először Zayn tér magához és futni kezd az irányába.
Könnyed mozdulattal ugrik fel hozzá, én érek oda másodjára, hallom, ahogy a göndör az orráról dünnyög és amikor felnéz vér borítja az arcát, homlokán már kezd nőni egy púp.
- Segítsetek már! - ripakodik ránk Zayn, felhúzza a vezetőülésből a kábult barátunkat és erősen tartja a mellkasához. - Hogy a szarba vigyem le innen?!
- Elkapjuk! - fut a kerekekhez Louis, a gép még mindig rázkódik, Harry visszaesik az ülésbe és kezeit az orrához nyomja, néhány másodpercen belül összevérezi az ingét és a kezét is.
- Dehogy kapod el, mi a francot gondolsz, ledobom innen?! - kiabál, majd lekapja az atlétáját és óvatos mozdulattal az orrához nyomja, kissé halkabban mond valamit Harrynek, de nem úgy tűnik, hogy az figyel rá.
- Biztos, hogy eltört - motyogja remegve, sírós hangon - ne dobjatok le innen, lemegyek én.
- Nem dobunk le - nevet fel halkan, immár rosszkedvűen Zayn, megpaskolja Harry fejét és leguggol mellé a szűk helyen. A hátam mögül látom, hogy Stephen rohan vissza a ház felé, Mr. Wood nagy léptekben csörtet felénk, habár vele sem érünk sokat. Minden az ő hibája, soha nem szabadott volna felültetni őt erre. Louis magában motyogva, az öklével hadonászva fenyegetőzik, Niall egyre hátrál vele, míg én felkapaszkodok a traktoron és valahogy próbálok segíteni levinni őt onnan.
- Nem ugorhatsz le - rázom a fejem - viszont én nem bírlak el egyedül.
Homályos tekintettel, fájdalmas arccal egyensúlyozik, Zayn a karjánál fogva tartja meg végül hárman ragadjuk meg sérült barátunkat és a talajra helyezzük, a fekete atlétát továbbra is az orrához nyomja. Mr. Wood elhúzza onnan, de az orrából még mindig folyik a vér. Nem egészen értem, hogy miért sántít, de azért két oldalról átkaroljuk és visszatámolygunk vele a házba, miközben kissé kábultan arról motyog, hogy soha többé nem akar traktort vezetni.
- Jól van, Haz! - paskolja meg az arcát Niall, miután a kanapéra helyeztük, Mrs. Wood pedig egy törülközővel együtt a kezébe nyom egy zacskó jeget.
Dübörgés jön a lépcső felől, mindannyian odanézünk, a lány halkan felsikkant és megszaporázza a lépteit, észrevéve a véres ruhadarabokat viszont megtorpan. Valami nem oké vele, valami megváltozott, egy fekete keretes szemüveget visel, ami hasonlít, de nem teljesen olyan, mint Zayn divatszemüvegei. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy Mira szemüvegén töprengjek, így leveszem róla a pillantásom és a remegő ajkú fiúra nézek.
- Haza akarok menni - nyöszörgi, s szinte egyszerre vetünk gyűlölködő pillantást a családfőre.
- Mi történt? - figyelmen kívül hagyom a remegő hangot, a szöszke lány megjelenik Niall mellett és hatalmasra nyílt szemekkel bámulja a kanapén kuporgó sérültet.
- Hosszú történetet - motyogja Louis, majd kintről felhangzik a mentő szirénázása. Mrs. Wood rögtön kirohan, néhány percen belül már azon vitatkozunk, melyikünk tartson vele a kórházba, mivel mindegyikünk nem mehet. A választás végül Zaynre esik, mert ő nem akar senkit sem megölni, mint Louis, nem kap dührohamot, mint állítólag én, és nem kapott sokkot, mint Niall. Visszafelé baktatva a házba már azon tűnődök, ez a kis baleset vajon Paul fülébe jut-e, s ha igen, változtat-e valamit a jelenlegi álláson, miszerint még nem tudni mikor húzhatunk el innen.

~Mira Hemmings~

Sok olyan van, amit sosem hittem volna, többek között a mostani alkalom is ilyen. Niall szobájában vagyok, az ágyán kiterülve fekszünk egymás mellett miközben halkan elmeséli a délután történteket. Állítása szerint ő majdnem az egész akciót végignevette, most viszont közel sincs olyan jó hangulatban, mint akkor. Az elején én is fel-felnevetek, de úgy nem olyan vicces a sztori, hogy tudom, Harry végül is egy orrtöréssel fejezte be traktorvezetői pályafutását.

- Mit gondolsz, szerinted most már ő is olyan lesz itt, mint én? -kuncogok halkan, tekintetem a plafonon tartom, majd oldalra döntöm a fejem és rámosolygok a szőke fiúra.

- Pillanatnyilag nem tudom, milyen vagy te, szóval... nem tudom, szerintem maximum pár óráig próbál meg passzív lenni ezzel az élettel, holnap reggel már megy tyúkokat etetni - mondja halkan, majd elneveti magát és tenyereivel megdörzsöli az arcát. 

- Hogy érted azt, hogy nem tudod milyen vagyok? - fordulok a hasamra, s felkönyökölve nézem az arcát. 

- Megváltoztál - szalad össze a szemöldöke, ujjai közé vesz egy előre lógó tincset és elsimítja az az arcomból. - Amúgy nem is mondtam, hogy tetszik a szemüveged - nevet rám, majd játékosan megböki az arcom.

- Honnan tudod... - döbbenek meg, végigpörgetem az agyamban a nap azon részeit, amit egy légtérben töltöttem vele, majd eszembe jut, amikor Harry balesete történt szemüvegben rohantam le. Arcomat a tenyereimbe ejtve szégyenkezve kuncogok fel. - Nee! Úristen, elfelejtettem, hogy rajtam van!

- Nem is tudtam, hogy szemüveges vagy, miért nem hordod? - kérdezi rezzenéstelen arccal, kék szemeit teljesen felfelé fordítja és a hajával szórakozik.

- Niall, fúj, ne! - kapok a szemeimhez, egyik kezemmel megbököm őt mire nevetve néz rám.

- Mit csináltam? - kérdezi értetlen arccal, vállai meg-megrázkódnak a nevetéstől.

- Ne csinálj így a szemeiddel, borzalmas! - lesek ki az ujjaim közül, fejemet a matracra ejtem. Olyan közel van hozzám, ő egy kicsit olyan, mint Luke, ezen a helyen ő az öcsém helyett lett a bátyám. - Amúgy kontaktlencsém van, vagyis volt, mert az egyik reggel levertem a szekrényről és összetört, Luke meg nem hajlandó azért eljönni, hogy újakat hozzon, szóval a szobámon belül viselem a pápaszemet, de sehol máshol nem. Undorítóan nézek ki benne.

- De dilis vagy! - nevet fel, összeborzolja a hajam és szórakozottan fürkészi az arcom. - Hozd csak ide!

- Dehogy! Nem fogom felvenni! - tiltakozok, s grimaszolva kezdem rendezgetni a tincseim.

- Na, légyszi! Én is felveszem az enyém! - ígéri, s feltornázza magát.

- Te is szemüveges vagy? - tátom el a szám, miközben a bőröndjében kutakodva előszed egy olyan példányt, amilyen az enyém, a különbség csupán az, hogy az övében nem valódi a lencse. Felveszi és vigyorogva fordul felém.

- Ez menő - jelenti ki, majd kinyitja előttem az ajtót és int, hogy fáradjak ki. -Vedd fel a tied, tök jó lesz! 

Vonakodva állok fel, kinyújtom a nyelvem ő pedig ugyanúgy tesz, majd röhögve ül vissza az ágyra. A pólóm alatt rejtem el a rémet, melyet állítólag folyamatosan viselnem kellene, beslisszolok Niall szobájába és becsapom magam mögött az ajtót. Grimaszolva húzom elő a szemüveget és a hajamat félresöpörve felveszem.

- Mi bajod vele? - egy darabig az ágyról néz, majd elém lép és kicsit megigazítja rajtam. - Szerintem jól néz ki, a szemüveg öltöztet - vonja meg a vállát, majd egyik karját átdobja a vállamon és meglátom szemüveges önmagam a telefonja kamerájában.

- Fúúj, ne már! - nyafogok, s nevetve nyújtom a kezem magam elé.

- Légyszíves! - nevet rajtam, arrébb húzza a készüléket és hülye fejeket vágva nézi magát. - Légyszi, csak pár képet így! Még nincs is közös fényképünk! - egészen addig nyávog, mígnem beadom a derekam és grimaszt vágva hagyom, hogy képeket készítsen.

- Mosolyogj, Mira Mackenzie! - bök oldalba, én pedig elnevetem magam. - Most olyan, mintha én lennék az ikertesód és nem Luke, nincs benned egy kis ír? 

- Nincs! - vihogok, játékosan arcon csapom és hirtelen felindulásból nyomok egy puszit az arcára, először meglepődik, majd gyorsan megörökíti a pillanatot.

- Na, most lebuktál! - csikizi meg az oldalam, a telefont az ágyra dobja és a karjaiba kap. - Tudtam én, hogy szeretsz engem! 

- Csak kedvellek! - emelem közénk a kezem, s felmutatom a mutatóujjam.

- Valld be, Mackenzie! Valld be, hogy szeretsz engem! 

- Mióta lettem én Mackenzie? Egyáltalán honnan tudod a második nevem? - vonom fel a szemöldököm, nem emlékszem, hogy említettem volna ilyesmit.

- Tudod, vannak mindenféle internetes honlapok rólad, ahol leírják az ilyen információkat és szerintem ez tök menő név! De ne próbálj meg terelni, csak mondd ki, Mira, mondd ki, hogy barátok vagyunk! - nevet, s felcsillanó szemekkel fürkészi az arcom. A szemüvegében látom önmagam, felsóhajtok, ám abban a pillanatban, hogy megszólalnék kicsapódik az ajtó és Liam tekintetével találom szemben magam. Szemöldöke a homloka közepéig csúszik, lerántom a fejemről a szemüveget és az ágyra dobom.

- Ó, megzavartam valamit? - kérdezi utálatosan, Niall elereszti a derekam és amolyan "innen folytatjuk" pillantást vet rám. 

- Nem - vonja meg a vállát - mizu, Liam?

Flegma, kissé talán értetlen fejjel néz el-vissza köztünk, karjaim összefonom a mellkasom előtt és hasonló arckifejezést veszek fel.

- Aha - morog, szemöldökét felrántva egy ideig engem bámul, majd Niall köhint egyet és odakapja a pillantását - Harry hazajött, gondoltam, legalább téged érdekel, ha őt nem is - közli felém intve, majd sarkon fordul és eltakarítja magát. 

- Hajlandó vagyok elhalasztani a vallomásodat, most gyere, nézzük meg ezt a tökfejet meg az orrát! - ragadja meg a csuklóm, s maga előtt terelget kifelé a szobából. 

Harry a kanapén gubbaszt, az orrán valami kötés van, mely sebtapasszal X alakban van rögzítve, a szemöldöke közt is húzódik egy csík. Bágyadt tekintettel egy bögre kakaót szorongat a kezeiben és bele-belekortyol.

- Haz! - kiáltja el magát Niall, s befurakszik a kanapéra, gyerekes ölelésbe vonja a barátját és nagyra nyílt szemekkel nézi az orrát. Megállok Stephen mellett és picit intek neki, viszonzásul elmosolyodik és ő is felemeli a kezét. - Megműtötték az orrod? Most már máshogy fog kinézni?
- Nem, mármint nem lesz olyan brutálisan más formája és nem kellett megműteni, csak fáj - vonja meg a vállát, majd kissé értetlenül körülnéz. A hangja furcsa, kissé orrhangon beszél de most senki sem nevet rajta. - Mi van? Miért bámultok?
- Mi... izé, bocs, hogy kinevettünk - szólal meg végül Louis, válaszul mindenki helyeslően bólogat, amin igencsak meglepődök. A tapaszok és kötés ellenére látom, hogy összevonná a szemöldökét, melyhez hirtelen odakap és megdörzsöli, kis híján elnevetem magam, s látom, hogy Niall is küzd a rázkódó vállai ellen.
- Szóval egy orrtörés kellett ahhoz, hogy újra megtanuljatok bocsánatot kérni - mosolyodik el, majd felemelkedik a kanapéról és elindul a konyha felé, de Mrs. Wood kiveszi a kezéből a kiürült bögrét. - Köszönöm - mosolyog, majd zsebre tett kezekkel fordul a barátai felé - Nem baj, srácok, csak így tovább, ha így haladunk talán majd otthon karácsonyozhatunk, én pedig rokkant leszek! - hangjából süt az irónia, nem is igazán arra érti, hogy nevettek rajta, mindannyian tudjuk, mi a célja ezzel. Harry az egyetlen ember a bandából, aki igyekszik normálisan hozzáállni a dolgokhoz, hogy minél hamarabb hazamehessenek, holott ő az, aki teljesen feleslegesen van itt, ezt még én is belátom.

Sziasztook! :D
Kivételesen a végére hagytam a kis monológom, mivel az elején ezzel lelőttem volna a poént. Először is, nagyon, nagyon szépen köszönöm drága Madison. G. Wyla barátnőmnek a segítséget, nélküled nagyon nehezen született volna meg ez a rész! <3 
Másodszor, ennek a résznek az írása közben saját magamon nevettem, példaként olyanot, hogy "A traktorban van fék?" és közben megtaláltam ezt a roppant érdekfeszítő videót, valahogy így képzeltem el Harryt is. Megjegyzem, szerencsétlen gyereket már én sajnálom, amiért mindig ezt teszem vele. 
Végezetül, habár Harryt nem épp ilyen traktorban képzeltem el, hanem olyan nagy pirosban!sárgában (a keresőbe írjátok be az "amerikai lánctalpas traktor" kifejezést) ezt szeretném megosztani veletek: 

Puszilok mindenkit: 

Nessa. xx

10.rész Ki vagyok valójában?

Szemeim kipattannak és elcsodálkozok magamon. Nem foglalkoznék a zavarba ejtő álmommal, ha annak szereplője Ashton lenne, a gond csupán az, hogy nem ő. Lerugdosom magamról a takarót, mely alvás közben idegesítően tekeredett a testem köré, burritóba csavarom magam és magamhoz veszem a telefonom, szokás szerint semmi, még térerő sincs. Luke azt akarja, pihenjek, de még valami filmet se tudok itt nézni, mert nincs internetkapcsolat. 

- Jó reggelt, Mira! - motyogom, s a hangulatomat megalapozva hisztisen dobom le magamról a takarót. Melegem van, rettenetesen. - Megint eggyel kevesebb itt töltött nap.

Hunyorogva nézek körbe, hiába dörzsölgetem a szemeim, ez az a homályosság ami nem múlik el. Sóhajtva vánszorgok az éjjeliszekrényhez és az ágyra levágva magam nyúlok a fekete, vastagkeretes szemüvegért, melyet a fejemre téve kitisztul a látásom. Néhány percen át csak ülök az ágy szélén és próbálom megszokni, hogy a látásom ismét keretek közé szorult, végül már saját magamtól sokallok be, az egyetlen gond az, hogy ez az az egy, ami elől nem tudok menekülni. Az ittlétem előtt is voltak napok, amikor legszívesebben kiugrottam volna a Sydney-i lakásom erkélyéről, viszont mióta egyáltalán nem tudok mit kezdeni magammal, ez szinte minden nap így van. Lábaimat kinyújtóztatva töröm a fejem azon, miképp juthatnék haza innen, vagy legalább tehetném elviselhetőbbé a napokat. Nincs ötletem.

Átmeneti szekrényemhez csoszogva viszonylag kevés ruhám közül előhúzok egy rózsaszín rövidnadrágot és fehér, kissé bővebb, a hasamat szabadon hagyó atlétát, melyen aprócska keresztek díszelegnek. 

Hosszú szőke hajamon végigszántok a hajkefémmel és a tükörben fintorogva szemlélem meg a kinézetem. Csak nézem a szemüveg takarta arcom, mely szinte női tükörképe az öcsém fejének. Elfordulok, ha az arcom nem lenne kerekebb mint az övé, s megszabadulnék a hosszú tincsektől, talán kiköpött új néznék ki, mint ő. Azt mondom, Luke az, akit még a hátam közepére se kívánok jelen pillanatban, s mégis úgy érzem, ez nem igaz. Hajamba túrva kócolom össze frissen kifésült tincseim, a szemüveget lekapom a fejemről és az ágyra dobom, miközben a fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy fogat mossak és némi sminket vigyek fel az arcomra. Berobbanok az apró helyiségbe, ám nem vagyok egyedül, Zayn összerezzen és habos arcán megcsúszik a borotva, halkan szitkozódva nyomja a vágáshoz a kezét, ujjai és a hab egy kis része pirossá válik.

- Úristen, ne haragudj! - kezeim a szám elé kapva kissé elfordulok, tulajdonképpen nem érzek semmit némi tusfürdő illatán kívül, mégis olyan, mintha az orromat betelítené a vér vasas aromája.

- Semmi gond - motyogja, s a tükörbe bámulva egy apró vattapamacsot nyom a vérző területre. Feszengve dőlök a falnak és igyekszem összeszedni magam, az egész fejemben érzem a vér undorító szagát, míg ő teljes nyugalomban folytatja a borotválkozást, majd leveszi a vágásról a pamacsot, hogy megmoshassa immár sima arcát. Az ajtó felé támolygok és megragadom a kilincset.

- Mindjárt megyek, nyugodtan várd meg itt - valami mosolyhoz hasonlót ereszt meg felém, tekintetem az aprócska sérülésen tartom. - Mi a baj, valahol kimaradt?

Megszemléli magát a tükörben és a kezét a bőrén húzogatja, míg én csak lassan rázom a fejem. 

- Ó, nem bírod a vért? - gyorsan elrejti a kezében a mosdó szélén hagyott piros pamacsokat és a kukába dobja őket, nagyot nyelek és a számat elhúzva tovább rázom a fejem. - Bocsi, jól vagy? Elsápadtál.

- Minden oké - motyogom, arcára némi arcszeszt fröcsköl majd letakarítja a mosdót és átadja a helyét. - Sajnálom, hogy betörtem, nem hallottam, hogy van bent valaki.

Csak legyint, törülközőjét a vállára dobva indul az ajtó felé. Érdekes, hogy az ő meztelen mellkasa valamiért kevésbé vonzza a tekintetem, mint a bunkó haverjáé.

- Semmi gond - vállát megvonja, szemei egy pillanatra elkerekednek és tesz felém egy lépést. - Megnézhetem a tetkód?

A nadrágomból kilógó cirmos betűk vonalaira pillantok, rajta kívül ezt még senki nem vette észre, talán azért, mert ittlétem alatt nem mutogattam még a hasam.

- Persze - motyogom zavartan, óvatosan húzom lejjebb a nadrágom derekát és ő a helyén maradva szemrevételezi a feliratot. 

- Szép, hol csináltattad? - barna pillantása szórakozottan találja meg az enyémet és a szája mosolyra húzódik. - Valami közös tetkó Ashtonnal, amit ő nem vállalt be?

- Nem, nem, ez csak egy idézet, ami szerintem illik hozzám - nem vág pofákat, nem rángatja a szemöldökét, csak elmosolyodik. - Miamiban készült, biztos hallottál már az ottani híres szalonról.

- Persze, nekem is csináltak már ott - bök az egyik tetoválásra a karján - van több is?

Fejemet rázom, úgy döntök, kihasználom az alkalmat és váltok még vele néhány szót. Egyre inkább kezdem úgy érezni, félreismertem ezeket a fiúkat, ha nem is mindannyiukat, de néhányukat igen.

- Még nincs, de talán ha kijutunk innen rátetováltatok egy lovat a homlokomra - a hangom ironikus, pofát vágok, a végén viszont megerőltetek egy mosolyt.

- Inkább tehenet, hallottam a kalandodról, én sem szívesen csináltam volna - vigyorodik el, mosolygás közben kissé kinyújtja a nyelvét és megvonja a vállát. - Mondjuk nem szívesen lapátolok szart se.

Elhúzom a szám, jobb karommal átölelem magam és kissé kínosan érezve magam dörzsölgetem a másik kezem. Ki hitte volna, hogy leállok beszélgetni ezzel a többnyire csendes, ám a Niall által elmondottak alapján annál rosszabb hírű sráccal? Kiverem ezt a fejemből, a rossz pletykák közel sem jelentik azt, hogy az adott sztár rossz ember. Elengedem azt a tulajdonságom, mellyel ismeretlen emberekről döntöttem el, milyen emberek is valójában, hiszen nem bizonyult túl sikeresnek. 

A karját figyelem, a tetkók sokaságában azok közül is azt, ami egy lányt ábrázol.

- A menyasszonyom - fordul kicsit felém, szemeiben valamiféle büszkeség csillan meg miközben kissé előrébb araszolva teszi lehetővé, hogy közelebbről is szemügyre veszem a kidolgozott tetoválást.

- Tudom, találkoztam már vele - ismét csak elmosolyodom, igazság szerint a Little Mix tagjairól is volt egy bizonyos véleményem, de a személyes találkozásnál ez (is) összeomlott. Az 2013-as ausztrál X-Factor döntőjében léptek fel ők, és én is, az öltözőjük az enyémmel szemben volt. 

- Azt hiszem, mesélte is - kissé megvonja a vállát, akaratlanul is halkan felnevetek ezen a mozdulaton. - Mi az? - mosolyog rám.

- Semmi, csak észrevettem, hogy szinte mindannyian szeretitek ezt a mozdulatot - kuncogok, s közben én is meg-megvonom a vállam.

- Igen, illene leszoknunk róla - mondja, s közben elmosolyodik. - Lehet egy kérdésem?

- Attól függ, mi az - fejemet oldalra döntve támaszkodok a mosdókagylónak, kezeit melegítőjének zsebébe süllyeszti és átgondolja a mondanivalóját.

- Liam és te, azért vitatkoztatok a múltkor, ami a teraszon történt?

- Tudod egyáltalán, mi történt a teraszon? - kérdezem, s akaratlanul is azon kapom magam, hogy a szemöldököm úgy emelkedik fel, akárcsak az övé.

- Láttam valamit, ami megdöbbentett, de egyébként semmit, Liam nem mond erről semmit. Neked sem muszáj, csak kérdezem, hátha izé... tudnék segíteni, vagy valami. 

- Miért akarnál segíteni? - hangomból sugárzik a döbbenet, szemöldököm összeszalad és azt várom, mikor röhög fel és hagy magamra.
- Vannak lánytesóim, szóval szoktam velük beszélgetni meg ilyenek, neked most nincs itt Luke...
- Ez kedves tőled - motyogom, majd összemosolygunk. Néhány pillanatig habozok, mielőtt belevágnék a "mesébe". - Szóval, azt gondolom tudod, hogy nem hívtam oda, zenét hallgattam és csak úgy odajött. Beszéltetett, valahogy annál lyukadtunk ki, hogy a verekedésen kívül bármiben van esélyem ellene, fogadtunk, nem mondta, mit fog tenni, csak megpróbált manipulálni, egy idő után elhittem, hogy nem csak a fogadás miatt beszél az életéről, egészen elgyengültem, aztán... csak megtörtént. Komolyan elhittem, hogy nem olyan, amilyennek mutatja magát, végül bejelentette, hogy ő győzött. Akkor nem mondtam neki semmit, viszont megpróbálta bemagyarázni nekem, hogy nem gondolta komolyan, igazat mondott - a mondandóm végére egészen felhúzom magam, szemeimet forgatva kapom fel a fogkefém és miután megvizezem némi fogkrémet nyomok rá.
- Miről beszélt neked? - látva a pufogásom kissé óvatosan kérdezi ezt. Már épp sikálni kezdeném a fogaim, végül a fogkefét kikapom a számból és újra beszélni kezdek.
- Arról, mennyire bánja, hogy rókázott egy koncertetek közepén, felhozta, miért nem kedvel engem és én miért nem kedvelem őt, ő igazából nem ilyen, meg hogy többen hasonlítunk egymásra, mint hinném, mert ő is elszúrt valamit - kezeimmel hevesen gesztikulálok magam körül, a fogkeféről a fogkrém a csempén köt ki, egy ideig nézem, majd letörlöm egy törülközővel.
- De Mira, honnan vagy benne olyan biztos, hogy hazudott? Nem is ismered Őt...
- Miért, szerinted nem hazudott? Zayn, amióta itt vagyunk minden alkalmat kihasznál, hogy belém kössön... - hadarni kezdenék, ezúttal viszont belevág a szavamba.
- Ácsi! Megmagyaráznád, hogy te miért vagy undok velünk az első perctől fogva? Harry normális volt veled, te bunkón leráztad, ez nem tetszett Liamnek és ezért akadt rád, de ahogy látom már nem töri magát bosszún.
- Nem válaszoltál a kérdésemre - szűröm majdnem teljesen összezárt ajkaimon át.
- Te sem az enyémre, de mindegy, az még várhat. Mira, nem fog neked tetszeni, de több mint biztos vagyok benne, hogy Liam akkor nem hazudott neked, meg kellett volna hallgatnod.
Szemöldökömet ráncolva nyomok újabb adag fogkrémet a fogkefémre ám még mindig nem veszem a számba. Milyen jó, hogy csupán csak fogat mosni indultam.
- Szóval ez valami hülyeség és higgyem el, hogy ő valami csupa szív, cuki srác?
- Azt hiszel rólunk, amit akarsz, tényleg nagyon sok szart csináltunk mostanában, de összességében ja, csak már megszoktuk, hogy ilyenek vagyunk egymással is nem csak másokkal - barna szemeivel ártatlanul bámul, kissé megvonja a vállát és az ajtó felé indul. - Nem hittem volna, hogy mi ketten valaha is fogunk beszélgetni, de azt hiszem, kellemesen csalódtam - mosolyt villant, kinyitja az ajtót és teljes nyugalomban sétál ki rajta.
- Hát, én is - motyogom, s végre mosni kezdem a fogaim.
Egyik kezemmel a vállamra húzom a hajam és perceken át csak és kizárólag a mozdulataimra koncentrálok, ám amikor kissé kipirult ajkakkal a tükörbe nézek szembesülök valaki olyannal, akivel régóta nem találkoztam. Miranda Mackenzie Hemmings, mintha 14 éves önmagammal szemeznék és mégis minden más, mint akkor volt. Nem sokszor kívánom, bárcsak Luke több ésszel rendelkezett volna és inkább ne nevezett volna be arra a hülye versenyre de ez most határozottan az a pillanat, amikor úgy érzem, akkor minden jobb lenne. Egyetemre járnék, talán soha nem fordultak volna meg az életemben ezek a srácok, még Ashton sem, most nem lennék itt, nem lennék ilyen, Luke sem lenne ilyet. De Luke változott bármit is az eltelt évek alatt, vagy csak én csesződtem el ennyire? Legszívesebben betörném a tükröt, mert rájövök, még most sem az a lány néz vissza rám, aki valójában vagyok. Ha már itt tartunk, ki vagyok valójában?
Magamban pufogva indulok vissza a szobámba, melyből épp akkor lép ki Mrs. Wood, karján egy kis kosár van, kissé összerezzen, amikor meglát.
- Á, Mira! Arra gondoltam, talán lenne kedved velem tartani a városba egy kis bevásárlásra.
A "város" szó kimondása után már eszembe se jut a tiltakozás, a város egyet jelent, embereket, életet, talán esélyt a menekülésre.
- Igen! - vágom rá, s elszáguldva az alacsony nő mellett az ajtót betörve marom el a fehér Vans cipőm és a lábamra rántom. - Van idő arra, hogy gyorsan kisminkeljem magam?
- Miért akarod kisminkelni magad? Mira, ez nem igazán olyan város, amihez hozzá vagy szokva, csak bemegyünk néhány fűszerért a piacra.
Piac. Még ez sem rettent vissza, a lényeg az embereken van, akik talán normálisak és talán néhány órára visszanyerhetem a szabadságom.
- Rajtam kívül jön még valaki? - kérdezem, napszemüvegemmel hátratolom a hajam, valóban nem foglalkozok most sminkeléssel, majd ha odaérünk elrejtem ezzel az arcom.
- Nem, még egy ilyen kisvárosban is ismerik a One Directiont, túl feltűnő lenne egyszerre veled és velük járkálni. Harryt majd máskor viszem magammal.
Hát, persze, ki más akarna még jönni, ha nem Harry? Tulajdonképpen úgy érzem, ez a srác jobban szeret itt lenni, mint mindenki együttvéve, pedig ő is ganézik és még ki tudja miket csinál, saját magának keresi a piszkos munkákat. Sosem panaszkodik, sőt, egész nap a lovak körül sündörög és minimum kétszer körbejárja az egész farmot, míg a nap végére teljesen koszos nem lesz. Ellenben én próbálok minél kevesebbszer kimozdulni és a szobámban ülve tervezgetem, hogyan juthatnék ki innen, ő meg jól érzi magát.
Fejét félig befedi a kalapja, napszemüveggel az arcán kiterülve fekszik a fűben és lustán tépkedi a füvet, ha a keze nem mozogna, azt hinném, hogy alszik. Felcsúsztatja a napszemüveget és kissé megemelkedve int felém, számat halvány mosolyra húzva teszem félre az undorom és beülök a kisteherautó anyósülésére, míg ő visszafekszik a fűbe és végtagjait lustán szétteríti. Elkap a bűntudat, mert ő sokkal inkább jönne, mint én.
- Mrs. Wood, nem tarthat velünk Harry is? - motyogom, s közben kínosan az ajkamba harapok. A nő arcán tisztán látszik a döbbenet, végül szerintem már csak azért is bólint, mert én kérem.
- De, ha szeretnéd persze! Szólj csak neki! - mondja, kerek arcára széles mosoly kúszik és beül az autóba.
Óvatos léptekkel indulok a fiú felé, szemeit valószínűleg lehunyva tartotta, ám amint elárnyékolom a napot a kalapját kissé feljebb csúsztatja és fura, pilótafazonú napszemüvegével hátratolja a haját.
- Szia, Mira! - villant rám mosolyt, ülőhelyzetbe tornázza magát és mélyen kigombolt ingét kezdi igazgatni.
- Szia, Harry! - a számat biztató mosolyra húzom, ha belegondolok nagyon is igaza volt Zaynnek, Harry csak kedves akart lenni velem akkor, amikor senki más nem, én pedig seggfej voltam. - Jössz velünk?
- Öhm, hát Mrs. Wood azt mondta...
- Szeretném, ha jönnél - nehezemre esik ezt kinyögni, arcára kiül az elképedés végül lelkesen mosolyog rám és feltápászkodik.
- Akkor persze - lazán megvonja a vállát, csak azért csinálja, hogy ne érezzem kínosan magam emiatt. Bocsánatot kérni nem fogok, mert nem tudok, de talán ha mostantól nyitottabb vagyok vele elfelejthetjük majd ezt az egészet.
Bezsúfolódunk előre, míg Harry végig kérdezősködik és beszél, én nem igazán szólalok meg, rátapadok az ablakra és szinte sírva fakadok, amikor a kilométerenként szétszórt tanyákat felváltják az egymás szomszédságában húzódó házak. Kezeim az ablakra helyezem, ezek nem felhőkarcolók, nem toronyházak, ahol kivehetek egy akkora lakást, mint ezek, de házak, kicsi, takaros kertes házak, melyekben emberek élnek. Harry feje megjelenik az enyém mellett, ámulat helyett némi szomorúságot látok a szemeiben, talán ő is vágyik haza, elvégre ő a farm helyett most otthon is lehetne a családjával.
Leparkolunk egy keskeny utcán, olyan ez a falu, mintha minden megállt volna a fejlődésben 50 évvel ezelőtt. Magamból kiindulva úgy gondolom, az itteni tinédzserek alig várják, hogy eltűnjenek innen. Követjük a mosolygós asszonyt be egy kis üzletbe, én elrejtőzök a napszemüvegem mögött, Harry viszont az arcán ott díszelgő állandó mosollyal nézelődik, majd hűséges segítőként csapódik Mrs. Wood jobboldalára.
- Kik ezek a fiatalok magával, kedvesem? - a pultnál ücsörgő bácsira pillantok, homályos látással nem igazán tudom elolvasni, milyen növényeket is nézegetek, viszont azt látom, hogy Harry szemei lelkesen csillannak föl.
- Látogatóban vannak nálunk, amolyan kikapcsolódás céljából - az öregúr felé pillantok, míg háttal álltam neki talán nem vette észre a felsőm, ám amint megfordulok az arca elborzad. Kissé értetlenül nézek végig magamon, majd karjaimmal átölelem a felsőtestem, a bácsinak valószínűleg nem tetszik, hogy mutogatom a hasam.
- A barátnője nagyon lengén öltözködik, fiatalember, az ön helyében én vigyáznék rá!
Halkan kuncogni kezdek, Harry valami szárított növényszárat szagolgat éppen, tökéletesen elfoglalja magát a fűszernövényekkel. Szemöldökét ráncolva emeli fel a fejét, majd pillantása megtalál engem, végül újra a bácsira néz.
- Tessék? - tökéletesen értetlen fejjel néz hol rám, hol a boltban tartózkodó többi vásárlóra.
- A barátnője! - kiabál a mi kedves eladónk, mintha kettejük közül Harrynek lennének gondjai a hallással - Figyeljen rá jobban, az én időmben nem mutogatták így magukat a nők, mégis lecsapták a kezemről a menyasszonyom, hogy az a...
Meghökkenve bámulunk, Harryből tör ki először a röhögés, nevetését hallva belőlem is kirobban, végül inkább úgy döntünk, elhagyjuk az üzletet. A lépcsőn üldögélve fel-felröhögve várjuk, hogy Mrs. Wood végezzen.
- Hol vagyunk? - fejemet jobbra-balra fordítom, hátha találok valamit, amiből kiderül a város neve.
- Jobb kérdésem van - tűnődik a mellettem ülő fiú - honnan jön ennyi néni?
A kérdése jogos, mindenhol öregek kószálnak kosarakkal a kezükben, maguk mellett tolva a biciklijüket, vagy épp csak állnak csoportokba verődve és pletykálnak.
- Esküszöm olyan, mintha visszaugrottunk volna 100 évet az időben - húzom el a szám. - Szerintem onnan jönnek, ahová mi megyünk.
- Hogy-hogy eljöttél? - a témától teljesen eltérve teszi fel ezt a kérdést, rákönyököl a lábaira és állát a tenyerében pihenteti.
- Esély a kimozdulásra, Harry, hülye lettem volna kihagyni még akkor is, ha ez csak egy kis porfészek.
Aprókat bólint, fejét elfordítja és pillantása a távolba réved, csak most figyelem meg jobban, mennyire lassan és megfontoltan ejti a szavakat.
- Én örülök neki, hogy itt vagyunk - mondja halkan, mintha csak attól kellene tartania, hogy lerohanom ezért. Talán tegnap megtettem volna, de ma... ma egyszerűen csak szükségem van valakinek a társaságára, hogy ne maradjak egyedül önmagammal - meg annak is, hogy te is itt vagy, nem hittem volna, hogy tudod... majd így beszélgetünk.
- Harry - motyogom, kissé összepiszkolódott tornacipőmet bámulva tördelem a kezeim, miközben ő halkan hümmög. - Én, izé, sajnálom...
Talán meglepődik, néhány másodpercen át nem fordul felém, végül elmosolyodik és kissé sután megölel éppen akkor, amikor Mrs. Wood kilép a boltból. Látom, hogy elfojt egy mosolyt, Harry felpattan és kiveszi a kezéből a kosarat, melyben egyelőre csak néhány összekötözött fűszernövény van.
- Köszönöm, Harry, de ne tedd be a kocsiba, innen gyalog megyünk.
Egymás mellett lépdelve figyeljük az utcát, kisgyerekek szaladgálnak, kissé megnőtt hajú, kockás inget viselő férfiak lézengnek, akaratlanul is az jut eszembe, a minap azon a lovon ülve vagy épp a ganézós szerkójában Harry mennyire passzol ebbe a környezetbe és én mennyire nem vagyok idevaló.
- Van nálatok készpénz? - fordul felénk Mrs. Wood, válaszul mindketten a fejünket rázzuk, nemhogy készpénz, nálam még bankkártya sincs. - Adok oda, ha akartok nézzetek körül, 1 óra múlva találkozzunk ugyanitt.
- Nincs szüksége segítségre, asszonyom? - a göndör ismét udvarias, kissé meglepettnek tűnik, de nemleges választ kap és némi pénzt a kezébe. Olyan ez, mintha a bátyám lenne és az anyukánk először engedne szabadjára minket.
- Menjetek csak, nézelődjetek!
- Köszönjük, izé, ha hazamehetünk majd visszaadom a pénzt - ígéri, de a válasz csupán egy legyintés és mosoly. - Merre menjünk? - fordul felém, napszemüvegét az orrára tolja, majd egyik kezét a zsebébe csúsztatja és elővesz egy hajgumit, kalapját a hónalja alatt tartja, ujjaival fésülgetni kezdi a haját és mire észbe kapok, már valami kinövés szerű cucc van ott a fürtjei helyett.
- Mit csináltál? - sipítom, és ugrálva próbálom elérni a haját, még mielőtt bárki is meglátná így. Hát, igen, én nem nőttem olyan nagyra, mint Luke.
- Mi a baj? - nyúl a "kontyhoz" és megtapogatja a fejét.
- Szedd ki belőle azt a gumit, Harry! Nagyon hülyén néz ki! - a vállainál fogva nyomom lejjebb, kissé megereszkedik és kicsit sem kíméletesen szedem szét a haját. Sziszegve, nyavalyogva kap a fejéhez.
- Kösz szépen - motyogja, ajkait durcásan szorítja össze és kissé elfordul.
- Ez az igazság - jelentem ki, a hajgumit a csuklómra teszem és tekintetem borzos tincsein tartom. - Ne kösd így össze, nem jó.
- De melegem van és nincs nálam kendő, amivel felköthetném - magyarázza, a kezét felém nyújtja, azt várja, hogy visszaadjam a hajgumiját és újból összefogja a haját.
- Akkor miért hagytad ennyire megnőni? - kérdezem, szemöldököm kissé felhúzom és elvigyorodok.
- Mert tetszik így - vonja meg a vállát, majd pózba vágja magát és egyenesen belebámul a napba melynek fénye megcsillan a napszemüvegén. - Más férfinak vannak ilyen szép fürtjei? - kérdezi önelégült fejet vágva, belemarkol a már így is kusza tincsekbe és az arcához dörzsöli őket.
- Pont ezért hagyd így akkor a hajad - megragadom a kalapját és a fejébe nyomom, nevetve rázza a fejét miközben elindulunk végig a sorok között.
- Eszünk valamit? - kérdezi, s az édességes felé sandít. Egyre gondolunk, egymást - és talán másokat is - lökdösve verekedjük el magunkat odáig, néhány perccel később pedig mindketten a szánkból kilógó hosszú, piros gumicukorral indulunk útnak, tartalékként nagy kezében egy zacskót hoz. Édességen kívül nincs nagyon semmi más, ami nekünk való, beszerzünk egy doboznyi friss epret és azt majszolgatva járkálunk a standok közt. Hülye szójátékokat játszunk és bár nehéz bevallani, de kellemesen érzem magam vele. Az első napon idegesítőnek könyveltem el őt, valójában egyáltalán nem az, nagyokat nevet és hülye viccei vannak, de valahogy mégsem idegesítő, jó társaság. Nem kérdez Liamről, nem kérdez semmi olyat, amivel elronthatná a kedvem, vicces történeteket mesél a gyerekkoráról és feltűnően sokszor hozza szóba a többi bandatagot. Beszél a saját X-Factoros élményeiről, én megosztom vele a saját, kevésbé vicces sztorijaimat arról, hogyan meneteltem a döntőig, majd vesztettem el a legutolsó pillanatban a versenyt.
- Mi sem nyertük meg - vonja meg a vállát, elvesz egy szem epret és egészben veszi a szájába, ami nekem nagy falat lenne, azt ő egy pillanat alatt kettéroppantja és lenyeli. - Már nem bánom, a versenyt nem nyertük meg, viszont nyertük egymást, rajongókat és szép emlékeket. Nézd meg most hol vagyunk, oké, mostanában nem mindig csak jókat csináltunk de azért mégiscsak elértünk valamit, miért panaszkodnék? Te nem így gondolod?
- De, igazad van - mosolyodok el, azt nem teszem hozzá, hogy a sok jó, rengeteg pénz és rajongók mellett én úgy érzem, többet veszítettem ezzel az egésszel, mint nyertem. Elveszek egy gumicukrot és lustán rágni kezdem, fejemet felkapom, amikor tőlünk nem is olyan távolról kutyaugatást hallok. Harry is fülel, megragadja a karom és utat tör magunknak az emberek közt, mígnem 5 kicsi kutya előtt nem térdel, akik egy dobozban hancúroznak. Másnak talán borsos ár az, amit kérnek a egy skót juhászért, nekem viszont nem jelentene problémát. Felkapok egy kutyakölyköt és a mellkasomhoz szorítom, arcom a puha szőrbe fúrom és magamban eldöntöm, nekem szükségem van erre a csöppségre. Harry továbbra is a doboz előtt guggol és hangosan nevet azon, ahogy a szőrgombócok a kezeihez rohannak és összenyalogatják.
- Szeretnéd? - a hangra felkapom a fejem és nagyokat bólintok, ám a figyelmem nem sokáig szentelem a kissé testesebb férfinak, a kutyus pofiját vizsgálom és csak mosolygok rá.
- Harry, mennyi pénzünk maradt? - vigyorogva néz fel rám, kissé vonakodva felegyenesedik és előhúzza a zsebéből a maradék pénzt. Annyi sincs, hogy a kutyus egy lábát megvegyük.
- Bankkártyát elfogad? - pillant fel, zsebéből már húzza is elő a pénztárcáját, a válasz nemleges. Csalódottan fogom magamhoz a halkan nyafogó kutyát, egyik mancsocskájával feljebb kapaszkodik és egy óvatlan pillanatban megnyalja az arcom. Nevetésem hangos, rövid időre elfelejtek mindent és csak a pillanatnak élek.
- Gyere Mira, menjünk! - finom érintést érzek a vállamon, Harry a karóráját nézi és fejével int a sorok felé. - Mindjárt letelik az 1 óra.
A jókedvemnek annyi, csalódottan bámulok a kisállatra de képtelen vagyok elereszteni, csak fogom a mellkasomhoz és reménykedve nézek körbe. Egy szomorú, zöld pillantás válaszol, elhomályosult tekintettel teszem le a testvérei közé a kutyát és megfordulok. Ugatást hallok, majd morgást, s a kis barátom már el is felejtkezik rólam, vad játékba merül a testvéreivel.
- Jobb neki, ha itt marad, nagyra fog nőni és nem tudod magaddal vinni a turnékra - Harry a hátamat simogatva próbál vigasztalni, kissé elkeseredett mosolyra húzom a szám és átölelem magam. Gumicukorral kínál, a fejemet rázva utasítom el és csendesen ballagok mellette. A hazafelé úton szótlan vagyok, Harry sem olyan beszédes, a cukros zacskót a kezei közt gyűrögeti, válaszol Mrs. Wood kérdéseire helyettem is, én pedig csak bámulok kifelé az ablakon. Az autó zötykölődni kezd alattunk, letérünk az útról és a rendes talajon való rázkódás emlékeztet arra, tulajdonképpen semmi nem változott itt. Az udvaron 5 fiú napfürdőzik, Harry mellettem feszengeni kezd és akármennyire is próbálja titkolni, alig várja, hogy kivergődje magát mellőlem és újra a barátaival legyen. Amint Mrs. Wood lefékez meg is ezt teszi ezt, lassú léptekkel szállok ki az autóból, ő kiugrik, azonnal elbotlik és röhögve terül ki a barátai előtt. Neki legalább itt vannak a barátai, ő nincs egyedül, hiába kötöttem valami barátságféleséget már kettejükkel, én sosem fogok igazán ide tartozni, jelen pillanatban sehová sem tartozok.

9.rész Sikertelen próbálkozások

Sziasztok! :)

Nagyon sokáig azt hittem, nem fogom tudni megírni a részt, nem volt ötletem és őszintén megmondom, kedvem se az íráshoz, mégis összehoztam. Tudom, késő van, de még csütörtök, egy hosszú, fárasztó napon vagyok túl és röpke 2 óra alatt fejeztem be azt a negyed részt, amit tegnap összeküzdöttem. Nem a legjobb, mégis valami, talán a későbbiekben jobb lesz.

Nessa. xx

~Liam Payne~

Ennyit arról, hogy megpróbálok valamit elmagyarázni neki és bocsánatot kérni, felesleges volt egyáltalán megpróbálnom, tudhattam volna, hogy csak hisztizni fog. Még csak nem is hallgatott végig, egyszer akarok neki megmagyarázni valamit és akkor sem hallgat meg. Az igazság az, hogy eleinte valóban minden a fogadás miatt történt, mert állandóan azt bizonygatja, mennyire nem érdeklem sem én, sem az, amit csinálok, viszont egy idő után kizökkentem a szerepemből és valós dolgokat mondtam neki. A csókról még magamnak sem vagyok hajlandó nyilatkozni, ráfogom arra, hogy régen voltam nővel.

Louis egy ideig próbál bejutni a szobámba, s mivel az ajtók nem zárhatóak ezen a hülye helyen, nem is tudom őt távol tartani. Pólóm alá rejtett fülessel és az arcom elé emelt párnával teszek úgy, mintha figyelnék rá, valójában pedig egyáltalán nem érdekel, miről dumál nekem. Ő annyira okos, mégis annyi baromságot vitt véghez az utóbbi másfél évben, de persze Louis-t mindig végig kell hallgatni, mert ő a banda bölcse, a - szerinte - legtöbb élettapasztalattal rendelkező embert nem csak a bandában, de a világon is.

Felsóhajtok, amikor az ajtóm újra szinte kiesik a helyéből és Niall vigyorgó feje jelenik meg, a fülemben üvöltő rockdaltól nem hallom őket, és ha nem lenne ilyen elcseszett kedvem még talán nevetnék is azon, ahogy Niall mutogatva magyaráz, Louis viszont folyton folyvást csak leinti. Úgy tűnik, valami mégis történt, mert mindketten rám bámulnak és meglátom Zaynt az ajtóban toporogni, Louis kérdőn felvonja a szemöldökét, reflexből csak bólintok, mert Louis kérdéseire mindig igennel kell válaszolni. Észrevétlenül veszem lejjebb a hangerőt és a hátamra fordulva várom, hogy elhúzzanak.

- Mozdulj már meg, Payne! - kiáltja, összevont szemöldökkel emelem fel a fejem és értetlenül nézek rá. - Süket vagy?!

- Mondd még egyszer - kezdek halkan nevetni, kilököm a fülemből a pöcköket, mire Louis gyilkos pillantást vet rám.

- Harry azt akarja, nézzétek meg ahogy "lovagol" - ujjaival macskakörmöket rajzol és közben nevetgél, meglepődnék, ha lenne egy olyan nap, amikor neki nincs felhőtlenül jó kedve. 

- Mondd meg neki, hogy nem érdekel - morgom, s már épp készülnék visszadugni a fülembe a fülhallgatót, amikor Louis az ágyamra vetődik és a szó legszorosabb értelmében lerúg róla. Addig tapos a hátamba, mígnem leesek róla és a fejem kis híján a padlón koppan.

- De érdekel! - jelenti ki, majd felkászálódik és csípőre tett kezekkel bámul rám. Louis rettenetes lábszagánál bármi jobb, ezért egy erőteljes ütést mérek a bokájára majd fintorogva tornázom magam ülőhelyzetbe. 

- Fasza, hogy már döntéseket is hozol helyettem - haragosan nézek rá, felállok és lustán kiballagok az ajtón. Magamban halkan motyogva követem Niallt lefelé a lépcsőn, megvárom míg felküzdik magukra a cipőjüket, viszont amikor Mirát megpillantom nem vagyok hajlandó tovább menni, és ezt most érdekes módon senki nem erőlteti. Megállok az ajtóban és onnan figyelem a ló hátán parádézó Harryt, miközben Louis ordibálni kezd arról, hogy szálljon le róla. Ő bizonyára úgy gondolta, Harryt csak egy pónira merik felültetni, egy olyan minire.

- Hola muchacho! - kiáltja, kezét felemelve kalimpál össze-vissza, de most a legkevésbé sem vele törődök. Mira felém fordul, pillantása összeakad az enyémmel és egy ideig csak bámuljuk egymást, majd elfintorodik és előre fordul, éppen akkor, amikor a göndör a földön puffan. Ellököm magam a faltól és a többiekkel együtt én is odarohanok hozzá, arccal lefelé fekszik, Mr. Wood elkapja a rohadt lova kantárját és arrébb vezeti, mielőtt megtaposná a barátunkat.

- Harry! - kiáltja bepánikolva Zayn.

- Ne érjetek hozzá, lehet eltörte valamijét! Harry! Harry, hallasz minket?! - Louis a karjával tol minket hátrébb, a göndör lassan emeli fel a fejét, visszafojtott lélegzettel bámulunk rá, döbbent tekintete lassan megváltozik és felhangzik az a bizonyos Harry Styles féle ordítós röhögés, ami ha állva kapja el rendszerint összekucorodva dől oldalra, mint egy zsák.

- Nem a fülemre estem - nyöszörgi, felnyomja magát a kezeivel de Louis ordítva taszítja vissza a földre.

- Ne mozogj, mert lehet eltörted valamid! 

- Ha így is van, azon már nem lehet segíteni, mert te még apróbb darabokra törted - lerázza magáról Louis-t és a hátára fordulva ülőhelyzetbe tornázza magát. - Nincs semmi bajom - jelenti ki, közben mégis a mellkasát dörzsölgeti.
- Hogy estél le róla? - kérdezi Niall, mindannyian a porban ülő barátunkra bámulunk a válaszát várva. Nem éppen oda néztem, amikor ez a kis baleset történt, de azt még én is tudom, hogy a ló meg sem moccant, nem lökhette le magáról ezt a szerencsétlent.
- Megpróbáltam leszállni, és hát, nem sikerült... - motyogja, megpróbál feltápászkodni de mindannyian felé lépünk és talán pont ezért esik vissza a porba.
- Jól vagy? - Mr. Wood közénk lép és felhúzza a földről.
- Hogyne - a nadrágját kezdi porolgatni, még mindig őt bámuljuk, egy idő után felemeli a fejét és értetlenül néz ránk. - Mi van?
- Többet nem ülhetsz lóra - szólalok meg, s a kijelentésemmel mindenki egyetért. Megfordulok és elindulok befelé, jobb lett volna, hogyha bent maradok, pont nem hiányzott az, hogy Harry mindenkit halálra rémítsen a bénázásával, mi lett volna, ha tényleg eltöri valamijét? A fene se tudja, hol van a legközelebbi kórház. Egyáltalán hol van itt a legközelebbi olyan hely, ahol nem begyöpösödött emberek élnek?
Nem igazán vagyok a veszekedések embere, pont ezért nem maradok túl sokáig egy közegben Mirával, eltűnök a szobámban és úgy döntök, alszok egy kicsit. Az éjszakám hosszú volt, azon törtem a fejem, hogyan magyarázzam meg neki a tegnap történteket, de már tudom, legközelebb nem kell ilyesmi miatt aggódnom, én ugyan soha többet egy nőnek se fogok megmagyarázni semmit. Nem is értem, egyáltalán minek töröm magam még mindig ezen, hiszen ő is pont olyan, mint azok a lányok, akik egy buli kezdetével még szendék, a végére viszont már levakarhatatlanok.
Az éjszaka közepén ébredek, a szemhéjaim nehezek, aludnék tovább, de a gyomrom háborog valami kaja után. Kénytelen kelletlen mászok ki az ágyból, halkan osonok ki a folyosóra, már épp elég régóta vagyok itt ahhoz, hogy kiigazodjak a házban, így a vaksötétben is lejutok a lépcsőn és megtalálom a hűtőajtót. Kezemben egy zsömlével és egy csomag felvágottal fordulok az asztal felé, a sötétben tapogatózva indulnék az asztal felé, de hirtelen fény árasztja el a konyhát és az első dolog, amit meglátok, egy kicsi, rózsaszín pólót viseli szőke, kócos lény, akihez szinte reflexből vágom hozzá a zsömlémet. Halkan felsikkant, hátrébb ugrok és lefejelem a szekrény sarkát, majd kitör belőlem a röhögés, amikor rájövök, hogy ez a lény bizony Mira.
- Ne haragudj! - röhögök, s a délelőtti vitánkról elfelejtkezve kinyújtott kezekkel lépek felé és a kezeim közé veszem az arcát, miközben megdöbbenten bámulja a földön pihenő zsemlét.
- Normális vagy? - suttogja dühödten, majd megragadja a kezeim és ellöki az arcától. Egyszerre eszembe jut minden és hátrálok egy lépést, felkapom a zsemlét és az asztalhoz csoszogok.
- Bocsi, csak megijedtem - motyogom, felveszem az asztalra készített kést és elkezdem kettévágni a zsemlét.
- És ha kés van a kezedben akkor azt vágod hozzám? - grimaszol, a hűtőhöz lép és elővesz valami iható joghurtot, már menne el, amikor abban a reményben, hogy most nem kezdünk üvölteni egymással, megszólalok.
- Tényleg sajnálom, ami történt, Mira, csak annyit akartam ma mondani, hogy nem hazudtam, tényleg nem.
- Nem érdekel, Liam - fordul felém, kócos hajába beletúr és ez valamit megmozgat bennem, de figyelmen kívül hagyom.
- Felejtsük el a fogadást, csak hogy tudd, komolyan gondoltam. Oké?
- Fogadás nélkül is addig manipulálnál valamivel, míg meg nem tenném, amit akarsz, nemde?
Így lenne? Néhány másodpercen át zavartan bámulok rá, egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, pillantását ezúttal nem kapja el és áthatóan méreget.
- Nem tudom meddig leszünk itt, de ha hiszed, ha nem, nem azzal akarom tölteni a napjaimat, hogy egymással üvöltözünk. Mindegy, mit hiszel rólam, csak kössünk fegyverszünetet.
- Jó éjszakát, Liam!
Nem szólok semmit, fáradt vagyok ahhoz, hogy vitába szálljak vele, így hát egy ideig csak bámulok utána, csak most tűnik fel, mennyire hiányos öltözetben alszik. Jobbnak látom elfordítani a fejem, mielőtt megvádol azzal, hogy bámulom, mégis ez most annyira nehéz. A fejemet rázva fordulok a hűtő felé, ám ahelyett, hogy kinyitnám nekidöntöm a homlokom és nagyot sóhajtok. Ha nő lennék, most talán elsírnám magam azt mondogatva, hogy haza akarok menni, de férfiként csak felemelem a fejem és mély levegőt veszek. Összepakolok magam után, majd elhagyom a terepet, mintha semmi sem történt volna, mert nem is történt semmi, és valahol nagyon mélyen ezt még sajnálom is.

~Mira Hemmings~

Van egy dolog az életemben, amit mindennél jobban gyűlölök és próbálok titkolni, ez pedig a rossz látásom. Szerencsére már létezik kontaktlencse, viszont néha ez is elég nagy problémát jelent, például, amikor reggel vakon tapogatózva nyúlok utána, s mindkettő a földre esik. Összehúzott szemekkel hajolok le, tágra nyílt szemekkel veszem észre az apró darabokat, rögtön elönt a pánik és a fejemet fogva rohanok a bőröndömhöz abban a reményben, hogy van nálam másik. Ezek már a pót lencsék voltak, egyet már összetörtem, de vészhelyzet esetére mindig van nálam még. Mindig, kivéve most. 

Elkeseredve esek fenékre és az arcomat a kezeimbe temetem, megkeresem a telefonom és az időeltolódással nem törődve Luke nevére nyomok. A telefon másik oldaláról érthetetlen dünnyögés árad a fülembe.

- Luke! Kell kontaktlencse, eltörtem őket - hadarom, s a lábaimat felhúzva vetődök az ágyra, úgy érzem, a probléma meg van oldva, talán minden probléma, hiszen ha Luke idejön, hogy hozzon nekem lencséket, talán sikerül meggyőznőm arról is, hogy vigyen haza.

- Mi? - motyogja, a hangja álmoskás, de most lusta vagyok kiszámolni, otthon hány óra lehet. - Hol a szemüveged? 

Undorodva pillantok a bőrönd alján valami macskás tokban megbúvó szörnyűségre, ami állítólag "divatos" szerintem viszont gusztustalan tömegcucc. 

- Eltörtem - hazudom, holott tudom, úgyse hiszi el. - Luke, nem látok, szükségem van lencsékre.

- Nem versz át - a vonal végéről ásítás szűrődik, elhúzom a szám, Lucas Robert Hemmings nem az a fajta ember, aki bedől az ikertestvérének. - Vedd fel azt a szemüveget, Mira, most nem tudok odamenni, hogy vigyek neked lencséket.

- Az otthon heverészés bizonyára borzasztóan fárasztó - a szemeimet forgatom és levágom magam az ágyra, behisztizni és durcázni mindig is könnyebb volt, mint elfogadni a döntéseit.

- Neked sincs más dolgod. Mira, nem tudok odamenni, még 2 napot vagyok itthon és aztán Angliában folytatódik a turné, nem tudok Montana államba utazni csak mert te nem vagy hajlandó felvenni azt a szemüveget.

Szóval Montana állam, legalább már azt tudom, hol helyezkedik el a világ vége.
- Luke...
- Legközelebb a születésnapunkkor tudok elmenni oda, ha teszel érte, talán nem is maradsz ott tovább.
- De az még legalább 6 hét! - pánikolok, s a borzalmas szemüvegről elfeledkezve arra gondolok, még annyi ideig kell kibírnom ezekkel egy fedél alatt a semmi közepén.
- Majdnem 7 - tűnődik, majd a hangja felélénkül - de maradhatsz ott tovább is. Mi is volt ez a tegnapi incidens közted és Liam közt?
- Semmi - morgom, ezúttal örömmel veszem észre, hogy a vonal szakadozni kezd. Luke következő mondatából csak szavakat hallok, rossz döntés, de kinyomom. A tervem a következő, szobán belül felveszem azt az ocsmányságot, máskor nem, többek közt azért, mert akkor az elkövetkezendő hetekben, talán hónapokban hallgathatnám Liam cikizését. Eszembe jutnak az éjjel történtek, hogy ezúttal is majdnem bedőltem neki, végül mégis sikerült ellenállnom, bár biztos vagyok benne, hogy még rengeteg következménye lesz a teraszon történteknek.
Kíváncsian állok fel, amikor hangokat hallok kintről. Itt szokatlan, mégis pokolian ismerős hang, egy autó az, mely épp leparkol a ház előtt. Ha nem lenne ősrégi és nem húzna maga után egy utánfutót még örülnék is neki, így viszont hidegen hagy. Megjelenik Mr és Mrs Wood mellett Harry, szokásához hűen úgy néz ki, mint egy hippi és egy cowboy keveréke, kíváncsi tekintettel járja körbe az utánfutót, amikor kinyitják az ajtaját ő az első, aki megszemléli a tekintélyes méretű lovat, mely lassan kicammog rajta. Onnan tudom, hogy nőnemű, mármint kanca, vagy micsoda, hogy ha valaki a hatalmas hasa alá kerülne azon nyomban meg is halna. Nem egy új ló van, hanem kettő, de ez engem nem érdekel, a lovak nem tartoznak a kedvenc állataim közé.
Délután egy könyvet szorongatva fekszek az ágyamon, Niall mehetett az immár neki is kötelező ganézásra, rajta kívül meg egyáltalán nincs kedvem senkivel sem beszélni - kivétel talán még talán Harry - így hát egy könyvet választottam társaságul, bár nem igazán köt le. Zavar a vastag, fekete keret, mely alól kilátok és amúgy is alapból idegesít, hogy a megszokott lencsék helyett egy ilyen cuccot kell viselnem, mellyel csak előre tudok nézni, mert felül, alul, oldalt már nincs lencse, homályosan tudom szemlélni a világot.
- Mira? - kopognak, majd Stephen hangja szűrődik be. - Bejöhetek?
Lerántom a fejemről az ormótlan cuccot és a legkevésbé sem vigyázva rá a párnám alá dobom.
- Ja - motyogom, s arra gondolok, itt az ideje a napi harcnak azokkal retek szárnyasokkal, de nem, ennél rosszabb feladat vár rám. Tehénfejés.
Mivel gumicsizmát nem vagyok hajlandó felvenni, így az agyonkoszolódott, foszlani kezdő rózsaszín Converse cipőmben lépkedek utána. Nem egészen emlékszem rá, hol is van itt ilyen istálló, sőt, azt sem tudtam egészen idáig, hogy itt tehenek is vannak, aztán amikor az épülethez érünk és kinyitja az ajtót, már tudom, miért maradtak ki ezek a fontos dolgok az itteni életemből. Már emlékszem a körülbelül 3. itt töltött napomra, amikor körbevezettek a farmon, s ennél az épületnél sarkon fordulva kijelentettem, hogy én bizony be nem megyek. Tartanám magam ehhez, végül mégis grimaszolva, az orromat fogva lépek be majd azzal a lendülettel meg is fordulnék. Undorodva bámulok az állatra, hatalmasat ugrok, amikor elbőgi magát és toporogni kezd, miközben Stephen egy széket húz mellé és leül rá.
- Megmutatom hogyan kell, aztán segítek neked.
- Azt várhatod, hogy én leüljek egy ekkora állat mellé és még fogdossam is! - Stephen nem épp a legjobb kedvemben talál, a szájalás és hisztizés most nem áll messze tőlem, nem fog olyanra rávenni, amit nem akarok, akkor már inkább etetem a csirkéket meg felszedem a nyamvadt tojásokat.
- Nem bánt, meg sem moccan - az oldalát csapkodja, a tehén hatalmas fejét felé fordítja és perceken át bámulja mielőtt újra elbőgné magát. Nem tetszik nekem ez az állat, hamburgerben valahogy sokkal szimpatikusabbnak tartom.
- Kesztyűben vagyok hajlandó hozzáérni - jelentem ki, karjaim keresztbe teszem a mellkasom előtt és ellenségesen bámulok az állatra.
- Találsz a párkányon - látom, ahogy mély levegőt vesz és a hajába túr, de a legkevésbé sem érdekel, hogy idegessé teszem őt, ő akarta, hogy kijöjjek ide, ahol büdös van és minden tiszta mocsok, ő akarja, hogy hozzáérjek ennek az állatnak a melleihez, örüljön neki, hogy nem rúgom fel a székével meg a tehenével együtt. Az ablakhoz trappolok, némi vizsgálgatás után úgy döntök, ez a kesztyű viszonylag tiszta, hajlandó vagyok felvenni.
Egy vödröt tesz alá, majd int, hogy lépjek közelebb. Megállok mögötte, miközben azt mutogatja, hogyan fogjam meg, majd húzni kezdi a tej pedig a vödörbe spriccel. Undor ül ki az arcomra és magamban megfogadom, soha többé nem iszok tejet, habár az is lehetséges, hogy ennek az állatnak a tejét iszogattam olyan jóízűen Harry kakaójaként.
Küszködök azzal, hogy ne rohanjak ki és hagyjam itt ezt a gyereket, legszívesebben gyalog vágnék neki az útnak, ahogy egyszer már megpróbáltam, csak a telefonomra van szükségem és némi internetkapcsolatra, hogy behatároljam magam és elbaktassak a legközelebbi városig, onnan már viszonylag egyszerűen eljuthatok New Yorkba, ahol felszállhatok az első Sydneybe tartó járatra. Az elkeseredés viszont akkor ér utol, amikor Stephen feláll, hogy átadja a helyét, s a meleg tej, tehénszar és egyéb undorító cuccok szagát beszívva rájövök, semmi pénz nincs nálam, még egy bankkártya se, semmi.
- Mi a francot akarsz tőlem? - emelem fel a fejem, a sámlin ülve arra készülök, hogy a leggyorsabban felugorjak, ha ennek a tehénnek nem tetszek sem én, sem az, hogy fogdosom.
- Szükségünk van a segítségedre, Mira, hiszen azért vagy itt, hogy segíts nekünk a tojásszedés pedig nem épp az a munka amiben túl nagy hasznodat vesszük.
- Nyugodtan elbocsáthattok - bólogatok bőszen, holott tudom, nem épp így értette a dolgot csak próbálja számára kellemesebb csomagolásba vonni azt, hogy hasztalan vagyok és csak a kajájukat eszem, vizüket pocsékolom és szebbé teszem az amúgy unalmas, érdektelen napjaikat.
- Sajnos ezt nem tehetjük meg, szükségünk van a női munkaerőre - grimaszt vág, némileg büszkén nyugtázom, hogy valamit mégis tettem én,  meg az az 5 (na jó, talán csak 3 és fél) semmirekellő. Tanul a gyerek. - Csak óvatosan fogd meg.
Feljebb húzom a kesztyűket és a fejemet elfordítva érintek meg 2 olyan fityegő micsodát.
- Hát, te feleannyira se tűnsz kedvesnek, mint a Milka tehén - motyogom, a fejemet picit megrázom és nagyot nyelek, nekem ez túl sok, hamarosan elhányom magam.
Stephen mögém lép, állatszaga van, nem pedig finom arcszesz, szappan és kölni illata, mint Liamnek, akarom mondani Ashtonnak. Egyébként semmi gond nem lenne vele, csupán a városba kellene költöztetni és ráférne egy frizura valamint stílusváltás. Elképzelem őt kétoldalt felnyírt hajjal, vagy épp egy kis frufruval, szűk farmerben és fehér, v nyakú pólóban egy bőrdzsekivel, követnie kellene a nővére példáját és New Yorkba költöznie, ha megtenne néhány alapvető dolgot biztos sikere lenne a nők körében, de megérzéseim szerint ez a srác már itt ragadt. Kissé megrázom a fejem, az ujjaim igazgatja, majd mozdít a kezemen és már csak azt látom, hogy a tej a vödörbe spriccel. Öklendezve ugrok fel, felrúgom a vödröt és Stephen mellkasának ütközök de gyorsan kikerülöm őt és kirohanok az istállóból. Az állat gondolom megijedt, vagy most bosszút akar állni rajtam, amiért undorodom tőle és jön megtámadni, végül mégsem gázol át rajtam egy tehén amikor összekuporodok a fűben és a fejemet lehajtva lélegzek nagyokat.
- Hé, Mira! - a távolból Niall hangját hallom, felemelem a fejem, az arcom sápadt és még mindig rosszul érzem magam, meglátom őt a csizmájában felém baktatni de még képtelen vagyok felállni. Kicsit messzebb áll meg tőlem és leguggol elém, a csizmája koszos és a nadrágján is foltok vannak, kezét felém nyújtja és felbiccenti a fejem. - Jól vagy? - szemöldökét összehúzza, szemeivel feltérképezi az egész arcom.
- Nem - motyogom, gyűlölködő pillantást vetek az istálló és az ajtajában ácsorgó Stephen felé - nem bírom ezt, nem bírom ezeket az állatokat, haza akarok menni!
Nem firtat arról, hogy mi történt, végigsimít a fejemen és addig guggol előttem, míg eléggé össze nem szedem magam ahhoz, hogy felálljak.
- Gyere, próbáld meg még egyszer - szólal meg Stephen, biztatóan próbál mosolyogni rám de ezt a mosolyt sokkal inkább kárörvendőnek tartom mint biztatónak.
- Mit? - érdeklődik Niall, kérdő tekintetéből ítélve a választ tőlem várja.
- Tehénfejést - motyogom alig hallhatóan.
- Micsodát? - tudom, hogy hallotta elsőre is, így összeszorított szájjal, halkabban megismétlem. Néhány percig üresen pislog majd a szája mosolyra húzódik és kitör belőle a nevetés. Felháborodva bámulok rá, rá, akire eddig azt hittem, minimális mértékben talán megért engem. - Te komolyan ezt várod el Mirától?
- Nem én várom el - int, hogy kövessem, kérlelő tekintettel bámulok a mellettem ácsorgó srácra, megszán, mögöttem lépdelve követ befelé, ahol a tehén még mindig ugyanúgy áll, a döngölt padlón pedig sötét foltokban látszik, hol borult ki az a kevés tej.
Újra leülök a sámlira és Stephen igazgatni kezdi a kezem, ezúttal nem ugrok fel, lassan mozgatom azt miközben inkább Niallt bámulom ahelyett, hogy azt nézném amit csinálok. Stephen elengedi a kezem, nagyokat pislogok és lassan, óvatosan húzom a tőgyét, minden alkalommal, amikor tej spriccel a vödörbe elfog az undor. Hirtelen valami más bűzt érzek az istálló alapszaga mellett, félszemmel látom, hogy Niall is elfintorodik, nem sokkal azután a bűzt hang is követi. Tágra nyílt szemekkel hagyom abba, amit csinálok és dühödten állok fel, ezúttal nem rúgom fel a vödröt, azzal a kevés tejjel, amit én fejtem meg, a szöszi srác hangosan nevetni kezd, a tehén legyez a farkával, mintha csak felém akarná irányítani a szagot. Érzem, hogy egyre dühösebb leszek, talán ennek valami külső jele is van, mert Niall karon ragad és kifelé kezd vonszolni még mielőtt egy vasvillával leszúrnék mindenkit, aki 2 méteres távolságban megtalálható körülöttem.

8.rész Védekezés

Sziasztok! :)
Próbálkozok minden héten írni valami kis szösszenetet a részek elé, de igazából sokszor nem nagyon van mit újságolni. Most mégis lenne egy számomra nagy hír, amit nem igazán tudok magamban tartani, ugyanis jövőre ott leszek az On The Road Again turné egyik koncertjén is. Az örömöm elmondhatatlan! 
Néhányan kissé félreértelmeztétek az előző részt, főleg Liam monológját, remélem, hogy most egy kicsit "megvilágosodtok" majd. :)

U.i: Gondolom, mindenki észrevette, hogy új kinézet van. Nagyon szépen köszönöm ezt a csodás fejlécet az én drága Ria H. művésznőmnek, nagyon megleptél vele! Sosem fogom tudni eléggé megköszönni, hogy ilyen hosszú ideje gyártod nekem a szebbnél szebb fejléceket! 

Puszi: Nessa. xx 

Kerülöm őt, részben saját magam miatt, részben azért, mert már nem bírnám ki, hogy ne vágjam képen. Jobb, ha nyugalom van, mert talán minden egyes kirohanásommal hosszabbítanám az ittlétem, ezt pedig egyáltalán nem akarom.

Korábban kelek, mint ők, ezért gyorsan megreggelizek, s a napom többnyire lustálkodással tölteném, ha nem lépne ki akkor az ajtaján, amikor én épp eltűnnék a szobámban.

- Mira! - szólít, már épp bevágnám az ajtót, amikor megragadja a kezem és akármennyire is erőlködök, kifeszíti az ajtót és az akaratom ellenére lép be a szobámba, majd az csapódik mögötte.

- Tűnj el, ha nem akarod, hogy hisztit rendezzek! - sziszegem, karomat kirántom az övéből és szélesre tárnám az ajtót, mire lazán benyomja az egyik kezével, s akármennyire rángatom, meg sem mozdul.

- Meghallgatsz? - pillantását az enyémbe fúrva ragadja meg a kezem, mellyel már a karját püfölöm. - Állítsd már le magad, az Isten szerelmére!

Magam mellé rántom a kezeim és tágra nyílt szemekkel bámulok rá, nem tűröm, ha valaki felemeli a hangját velem szemben, pláne nem, ha ő teszi ezt. Beletúr a hajába és egy pillanatra elkapja a pillantásom, de nem veszem be ezt a megrugdalt kölyökkutya pofát.

- Szívódj fel! - parancsolom, s habár a hangom halk, úgy hiszem, ezzel a hangnemmel bárkit elküldhetnék a pokolba úgy, hogy nem szólna többé hozzám. - Viszket a tenyerem, Payne.

Egy pillanatra mindent kiszorít belőlem, amikor a hátam találkozik a kemény fával, kezeim a testem mellé szorítja és a mellkasával présel az ajtóhoz.

- Aha, akkor most nagyon figyelj rám, mert nem vagyok hajlandó még egyszer megismételni! - az arca túl közel van az enyémhez és egy egészen rövid pillanatra valami egészen mást képzelek ebbe a helyzetbe. A hangja túlságosan türelmes, nem tetszik, ahogy mormolja ezeket a szavakat, felbosszantottam. - Amit tegnap éjjel mondtam, mindent komolyan gondoltam, nem csak azért, hogy megnyerjem azt a hülye fogadást. Az elején próbálkoztam, aztán már csak beszéltem és megmutattam neked azt, aki tényleg vagyok...

- Te most engem etetsz, vagy saját magad? - nem a legjobb ötlet most közbeszólni, de nem éppen az a típus vagyok, aki képes befogni a megfelelő pillanatokban száját. Szemöldököm úgy vonom fel, ahogy ő szokta, szembesítem azzal, amiről az állítja, hogy valójában nem olyan, unott fejjel bámulok rá, miközben elengedi a kezem és ellöki magát tőlem. - Megcsókolsz, aztán meg közlöd, hogy nyertél, és most azt állítod, hogy nem direkt csináltad? Hol van ebben a logika?

- Sehol, ha nem hallgatsz végig! - rázza a fejét, de nem mozdul, így én továbbra is a lehető legunottabb, kárörvendőbb arccal bámulok rá.

- Nem bírlak, a szomorú, bűnbánós történeteid ellenére is annyira utállak, amennyire csak lehetséges! - halál nyugodtan jelentem ezt ki, szemeimbe próbálok valami kis együttérzést csempészni, hogy jobban játsszam a szerepem. A saját módszerét fordítom ellene.

- El sem tudom képzelni, szerencsétlen Ashton hogy bírt elviselni téged - ajkaim összeszorítom, ő is vált, kiesik abból a szerepből, amit tegnap éjjel tökéletesen alakított és a szemöldöke felfelé húzódik - Luke lefizette? Istenemre mondom, nincs az a pénz, amiért összejönnék valaki olyannal, mint te!

Mivel már nem fogja le a kezeim és nem igazán vagyok tisztában a gondolataimmal, a jobb kezem lendül és hatalmasat csattan az arcán, majd néhány perc csönd következik. Meglepődés csillan a barna szemekben, melyek tegnap annyira őszintén tudtak csillogni, majd ajkait makacsul összezárja, ahogy mindkét öklét szorosan a teste mellé szorítja, mielőtt egymást túlkiabálva kezdenénk ordítani. Legszívesebben nekiugranék és csak püfölném, de ahogy tegnap már megbeszéltük, van némi különbség az erőviszonyok közt.

Észre sem veszem, amikor valaki szinte berúgja az ajtót, kezemmel hadonászok magam körül, miközben arról kiabálok, miért nem lennék én az ő barátnője, közben ő még mindig Ashtonról hadovál. Louis megragadja hátulról, kitépem magam Zayn karjai közül és akaratlanul is erőset csapok a srác mellkasára, de az nem enged.

- Zayn! - Niall fejti le rólam a tetovált karokat, gyűlölettel teli pillantást vetek a szőke srácra és az ajtóhoz trappolok.

- Megértem, hogy az előző barátnőd kidobott, mert téged lehetetlen elviselni! Nincs az a nő, aki eltűrne egy olyan akaratos, manipulátor, öntelt, idióta...

- Mira! - szőke "barátom" nem tágít, egyik kezével megragad a csípőmnél fogva, míg a másikat a számra tapasztja és kissé megemelve elvisz az ajtótól. Csapkodok, de nem enged el, leül az ágyra és a fejemet a mellkasára vonja, hevesen lélegzek, még volna mit mondanom, nagyon sok mindent maradt bennem, de a kezét nem veszi el a szám elől. - Jól van, semmi baj - motyogja, s egy mély sóhajtással a kezét elveszi az arcom elől.

Pillantásom megtalálja a szoba közepén egyik lábáról a másikra nehezedő Zaynt, az ajtóhoz ballag és lassan becsukja azt, aminek örülök, mert így legalább nem hallom Louis heves magyarázását és Harry értetlenkedő kérdéseit arról, miért estünk egymásnak. 

- Totál félreértett valamit, de nem hajlandó végighallgatni, mert ő a világ hercegnője, akinek mindig igaza van, akinek minden kívánságát teljesíteni kell, mert ha nem, akkor nyavalyog, hisztizik, utál mindenkit, és...

Letépem magamról Niall kezeit, fürgébb vagyok nála és Zayn egy kicsit még döbbent, pont ezért érek el az ajtóig és a folyosóra csörtetve újra vitatkozni kezdek.

- Hogyan lehet azt félreérteni, hogy kicsalsz belőlem egy fogadást, amibe tudod, hogy belemegyek, mert gyűlöllek, aztán elpanaszolod a szarságaid, azt állítod, hogy tudod, min megyek keresztül, majd lesmárolsz, és amikor jön Zayn, akkor a képembe vágod, hogy nyertél, most pedig jössz magyarázkodni?! Azt hiszed, hogy megint beveszem ezt a sok marhaságot?! Azt hiszed...

- Azt hiszem, hogy egy kibírhatatlan, idióta liba vagy, aki túl sokat képzel magáról! - hitetlenkedőn nevetve túr a hajába, és egyet előre lép, de mind a 4 srác az irányába mozdul. Hazugság lehetett, amit tegnap mondott, hogy nem erőszakos, hiszen akkor nem állnának ennyire készenlétben a többiek.

- Liam - Harry hangja egészen halk, a haja kócos és csak egy kinyúlt mackónadrágot visel, ami alig marad fönn a csípőjén, látszik rajta, hogy csupán most ébredt - húzz el a közeléből! 

- Ha tehetném, soha, soha a rohadt életben többször még csak a közeledbe se lépnék, tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi, nem akarom, hogy bárki is megtudja, megcsókoltam egy ilyen lányt! - kezével megvetően int felém, majd hátrébb lép és abban a pillanatban Louis megragadja a vállát, de lerázza magáról a kezét és úgy bevágja a szobájának ajtaját, hogy a szemközti ablak megremeg,

Az egész testem remeg és a düh könnyei marják a szememet, a lépcsőnél megpillantom a vendéglátóinkat, akik kissé döbbenten méregetnek. Hátat fordítok, belerohanok Louis mellkasába, a srác egy pillanatra megragadja mindkét vállam, az érintése más, mint amilyet vártam, gyengédebb, de nem elmélkedek ezen túl sokat. Mielőtt én is olyan igazán hisztisen bevágnám az ajtót, még hallom Niall értetlen kérdését:

- Milyen csók?

Jobb kezemben megfeszülnek az izmok, teljes erőből vágom be az ajtót és mérek rá egy ütést meztelen talpammal, mielőtt lerogynék az ágyra. Nem tudok bezárkózni, ugyanis a Wood család szabályainak egyike, hogy ebben a házban nincsenek bezárt ajtók, akárcsak otthon...

Az arcomhoz emelem az egyik párnát, legszívesebben sikoltoznék, mégsem teszem, és nem is sírok, mert tudom, ez a gyökér egyáltalán nem érdemli azt, hogy sírjak, még akkor sem, ha csak dühtől teszem azt. Egy gondolat befészkeli magát az agyamba, gondolat... inkább emlék. Mindig is nehezen lehetett olyan igazán kihozni engem a sodromból, Luke viszont soha nem robbant fel úgy igazán, ahogy én. Mégis, az egyik nap bántották őt a suliban, már nem is emlékszek miért, mert nem voltam ott. Ikrek vagyunk, és habár vegyültünk, mindkettőnknek voltak saját barátai, nem töltöttük egymással a napunk minden percét. Amolyan "iker dolog" az, hogy tudjuk, mikor van valami gond a másikkal, megbeszéltük ezeket, Luke elmondott mindent arról, hogy néhány idősebb srác piszkálja, de ő mindig is olyan volt, hogy csak megvonta a vállát és mondott valamit, ami az ellentéte volt annak, amit ő kapott. Talán pont ezért, az egyik nap egy monoklival a szeme alatt távoztunk az épületből, otthon mégis én tomboltam, ő pedig elém tartott egy párnát, amit üthettem, míg megnyugodtam. Most nagyon szükségem lenne arra, hogy Luke tartson egy párnát, míg kiélem magam. Életemben talán ez a 3. alkalom, hogy ennyire kiakadok.

Egyenletesen veszem a levegőt, elveszem az arcomtól a kissé kilapult párnát és a mellkasomhoz ölelem, úgy érzem, muszáj beszélnem valakivel, de egyszerre nem számít az a több, mint 300 név a telefonomban, mert mindössze talán 6 olyan ember van, akire igazán számíthatok közülük. Az öcsémet kizárom, ahogy Ashtont is, mert nem épp ő a legmegfelelőbb ember arra, hogy beszámoljak neki erről, a másik 2 5SOS tagot is kizárom, mivel ők a barátai Liamnek. Nem marad más, csak anya és apa, viszont már csak makacsságból sem hívom őket, megakadályozhatták volna Luke idióta ötletét, akkor most nem lennék itt, ez az egész nem történt volna meg, de nem tették. Hosszú percek telnek el, mígnem kopogást hallok. A fejemet gyanakodva emelem fel és reménykedek abban, hogy nem Liam az egy újabb "bocsánatkéréssel". Nem mondok semmit, az illető újra kopog, majd halkan megszólal.
- Mira, bemehetek? - Niall, hát persze, hogy ő az. Válaszul épp olyan hangosan dünnyögök, hogy meghallja a hangom, majd visszazuhanok az ágyra és magamra húzom a kényelmesen összegyűrődött takarót. Nem számít, hallotta-e a dünnyögésem vagy nem, mert benyit és kissé félve dugja be a fejét, mintha attól félne, hogy egy baltával a kezemben állok a fal mögött. Beslisszol, a takarót az orrom hegyéig húzom és az ágyból pislogok rá.
- Mi van? - morgom, a telefonom az éjjeliszekrényre ejtem és a hátamra fordulva bámulom a plafont. Ez nem az én szobám, csak egy hely, ahol néha egyedül maradhatok, itt korábban sosem bámultam Ashton miatt a falakat, annál többet tettem ezt Liam Payne baromságain elmélkedve.
- Minden oké? - egy ideig előre-hátra hintázik a lábán, majd gondol egyet és leül az ágy szélére. Megvonom a vállam, nincs kedvem Niallel beszélgetni, egyáltalán senkivel sincs kedvem beszélgetni, kivéve talán vele. - Elmondanád, min vesztetek össze ennyire?
- Gondolom, az már elmondta - közlöm undokul, a telefon újra a kezemben van és Ashton névjegyikonját bámulom, azon a képen megpróbált szexisen nézni, végül pedig elnevette magát, azzal a tipikus, teliszájú Ash röhögéssel.
- Kíváncsi lennék a te verziódra is - alig fejezi be a mondatot, én már beszélni is kezdek és rázúdítok mindent a tegnap estéről és a ma reggelről, hadarok, végig az arcát nézem és talán ezért bólogat folyamatosan, vagy épp hümmög, horkant. Amikor a csókhoz érek elkerekedett szemekkel néz rám, hevesen hadonászok és hadarok, majd egy dühös sóhajtással fejezem be a kis történetem, mely azzal ér véget, hogy a kezem az arcán csattant. - Hű - köhint, zavartan dörzsölgeti az arcát mielőtt rám pillantana - hát, az ő verziója másabb volt.
- De az enyém a valós! Téged is bizonyára csak megpróbált manipulálni!
- Mira, nagyon régóta ismerem őt, velem nem olyan, mint veled - magyarázza, az arcán némi vívódást látok - nem mondott sokkal másabbat, mint te, csak ő a saját szemszögéből adta elő.
- A saját szemszögéből - motyogom bosszúsan, a hajamba túrok és kisöpröm a szemembe lógó szőke tincseket.
- Figyelj, én nem tudom, mi történt tegnap, csak nagyjából össze tudom rakni, de én nem állok egyikőtök pártjára sem, csak próbáljátok meg elviselni egymást, aztán ha hazamentünk nem kell többet látnod.
- Próbálkozom - nézek a szemébe - nem is akartam vele erről beszélni, mert tudtam, hogy ez lesz a vége. Ő jött ide és ő borított ki a szarságaival...
- Oké - szól közbe, kezét védekezően emeli fel és ezzel lezárja köztünk a témát. Szó szerint belém fojtja a szót, mert tudja, hogy talán ismét csak felhúznám magam.
Fogalmam sincs, végül hogyan kötünk ki egymás mellett, mindketten a plafont bámuljuk és csak beszélgetünk. Egyenletesen lélegzek és amíg őt hallgatom, ahogy a saját tehetségkutatós élményeiről beszél egyáltalán nem gondolok a reggeli incidensre, sem Ashtonra.
- Ugye tudod, hogy még mindig nem vagyunk legjobb barátok? - felkönyökölve nagyokat pislogok rá és tűnődve pöckölök el egy rakoncátlan tincset a homlokából.
- Leszünk valaha is azok? - felvonja az egyik szemöldökét, de ez a mozdulat feltűnően különbözik attól, amit egy bandatársa elég gyakran csinál. - Ez egy érdekbarátság, ha leléptünk innen hallani sem akarok rólad - jelenti ki flegmán, majd elneveti magát. - Azért barátok vagyunk?
- Valami olyasmi - húzom fel magam és átölelem a térdeim, kissé hunyorogva néz rám majd ő is felül és tétovázva átöleli a vállam.
- Teljesen más vagy, mint amilyennek mutatod magad - tűnődik - miért?
Niall a kérdések embere, ha tudni akar valamiről általában megkérdezi, ezt már tudom róla.
Megvonom a vállam és bágyadt mosolyra húzom a szám.
- Nem tudom, megszokás - válaszolok, s közben lehúzom a csuklómról az egyetlen hajgumit, ami nálam van és egy rendezetlen kontyba kötöm a hajam. - Talán védekezés, hogy elbújjak saját magam elől.
- Értem - motyogja, majd mutatóujjával szórakozottan piszkálni kezd egy kontyomból kilógó tincset. - Nagyon hasonlítotok, mármint Luke és te.
- Aha - nevetek halkan - egypetéjű ikrek vagyunk, csak ő fiú, vagy legalábbis valami olyasmi.
- Mindig is akartam egy ikertestvért, úgy minden viccesebb lett volna - nem néz rám, kifelé bámul az ablakon és én azokat a furán tiszta kék szemeit bámulom oldalról. - Milyen volt? Sokat vitatkoztatok?
- Nem - kissé meghökkenve nézek rá, majd rájövök, talán azért kérdezi, mert most nem épp vagyunk egy példamutató testvérpár - nem, mi nagyon jó testvérek voltunk. Mindent megbeszéltünk, megvédtük egymást és sok közös programunk volt, aztán megváltozott minden - megvonom a vállam, elgondolkozva gyűrögetem a takarót és kissé elkeseredetten húzom el a szám.
- Miért hiszed, hogy miattunk? Azt mondod, haragszol ránk, mert miattunk nincs veled.
- Valakire kell haragudnom - hazug mosolyt villantok rá, de csak az arcomat fürkészi azzal a lélekbe látó szempárral. - A hibás egyedül én vagyok, de könnyebb valaki másra fogni.
- Ne vedd sértésnek, de szerintem azért nem jössz ki jól Liammel, mert túl sok közös van bennetek.
- A vicces az, hogy tegnap ő is ezt a szarságot mondta - utálatos grimaszt vágok és egy haragos pillantást vetek az ajtó irányába.
- Csak egy észrevétel - vonja meg a vállát. Néhány pillanatig még ülünk egymás mellett, aztán lábait sóhajtva helyezi a földre - A mai munkám az, hogy Harryvel megetetem a csirkéket, úgyhogy nekem mennem kell, de ha akarsz, jöhetsz velünk.
- Talán később - a telefon visszakerül a kezembe, ezúttal viszont Luke névjegyikonját bámulom. Régi kép van beállítva, amin az öcsém és én kinyújtott nyelvvel pózolunk.
Az ajtó felé csörtet, viszont mielőtt kilépne visszafordul és megölel, egy pillanatra megdermedek, nem igazán vagyok olyan lány, akit sűrűn ölelgetnek, viszont ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem megölelni az embereket. Nehéz ezt belátnom, de Niall egy szeretnivaló fiú, talán pont ezért adok magamnak néhány másodpercet és átölelem, ami őt is épp ugyanúgy meglepi, mint engem. Nyom egy puszit a homlokomra és mosolyogva lép ki a szobámból.
Egy ideig azon vívódok, vajon felhívjam-e az öcsémet, végül nem teszem, senkit nem hívok fel, csupán el-vissza lapozgatok a képek közt, mígnem rászánom magam arra, hogy rendesen felöltözzek. Sötétkék rövidnadrágot húzok egy rózsaszín atlétával, felrángatom a lábamra a fekete Converse cipőm és félve lesek ki az ajtón, majd gyorsan lépdelve közelítem meg a lépcsőt, melyen lerobogok, s már épp eltűnnék, amikor egy női hang szólít. Egyetlen nő van rajtam kívül a házban, csakis Mrs. Wood lehet az.
- Mira, beszélhetnénk? - vonakodva fordulok meg, próbálok nem grimaszolni míg karba tett kezekkel dőlök a falnak. - Mi történt reggel?
- Semmi - motyogom sértetten - majd Liam elmondja.
- Én a te változatodra lennék kíváncsi - úgy néz rám, ahogy én teszem, karjait összefonja a mellkasa előtt és oldalra dönti a fejét.
- Hosszú - a kilincsért nyúlok, de mielőtt kiléphetnék újra beszélni kezd.
- Nem baj, itt bőven van időd elmesélni, nagylány!
Összehúzott szemöldökkel fordulok meg, szigorúan néz rám, ez pedig kiakaszt, túl sok volt nekem már ma ebből.
- Maga nem az anyám, még csak nem is ismerem magát, mi köze hozzá, hogy mi történt? - a fejemet rázom, nem várom meg a válaszát, futva indulok a csirkeól irányába, még csak a közelében se vagyok, amikor már hallom a két srác hangos nevetését, majd egy felettébb férfias kiáltást, mely Harry hangján jön.
Elhúzom az ajtót, Harry a helyes kis gumicsizmájában áll egy csapat madár közt, mert körbeszórta magát a magvakkal és most az összes csirke körülötte csoportosul, Niall pedig az egyik sarokban gubbasztva nevet.
- Szia! - vigyorog rám, egyik lábát felemelve próbál arrébb lökni egy csirkét, de az rikoltozva dúr magának helyet előrébb, a göndör hajú pedig valószínűleg rálép egy másik lábára, mert még nagyobb zavarodás tör ki. - Tűnjetek már innen!
Karjaival gyerekesen csapkod maga körül, a segítségére sietek és megragadom az egyik kezét, ez az első alkalom, hogy testi kapcsolatba kerülök vele, óvatosan kimászik a csirkék közül és haragos pillantást vet a sarokban könnyeit törölgető szöszire.
- Kösz a rengeteg segítséget, haver! - vágja hozzá, majd hátat fordít neki és duzzogva kezdi az ajtót bámulni.
- De te nem vagy normális, mert nem a földre kellett volna szórni, hanem az etetőbe! - egyenesedik fel, kipirult arccal vigyorog rám és rosszallóan rázza a fejét.
- Nem mindegy, hol eszik meg? - orrát kissé felhúzva pofákat vág, felkapja az egyik kisebb zsákot és maga után rángatja az etetőhöz, belemarkol a magvakba és elkezdi az etetőbe szórni. - Csirkék, csirkék! Ide gyertek, itt van a fincsi... csirkekaja! Csirkék! - kántálja, miközben ritmusosan szórja a magvakat.
- Oké, elég lesz! - Niall megragadja a zsákot és a helyére emeli - Menjünk innen, olyan büdös van - fintorogva megragadja a barátja karját és kifelé húzza, követem őket és nagyot lélegzek, amikor friss, tiszta levegő áramlik az orromba.
- Szerintetek takarításon meg etetésen kívül mit lehet még itt csinálni? - tűnődik, és izgatottan néz körbe.
- Neked semmit, mert téged már kisfiúként is lefejelt egy ló - hangosan felnevetek, amikor Niall ezt kijelenti, Harry összehúzott szemekkel néz rá. - Azért vagy most ilyen zakkant.
- Téged nem fejelt le egy ló, akkor mégis mi a magyarázat a te agykárosodásodra? - vág vissza.
Niall csak megvonja a vállát és az egyik karját átdobja a vállamon, a másik fiú pillantása egy kicsit tovább időzik rajtunk, majd elmosolyodik.
- Csináljunk már valamit - nyafog, és megáll. - Nem is nagyon láttam még lovakat, mióta itt vagyunk! Szerintetek felülhetek egyre?
- Bizonyára - bólogat, majd nekem szenteli a pillantását. - Mira? Minden oké?
- Aha - húzom kedvtelen mosolyra a szám - elkönyvelhetem, hogy 2 hónapnál tovább maradok itt, Mrs. Wood beszélni akart velem de fogalmazzunk úgy, hogy leráztam...
Harry zsebre vágja a kezeit és érdeklődve néz rám, végül nem kérdez semmit.
- Liam miatt nekünk is maradni kell - közli, és egy halvány mosollyal próbál jobb kedvre deríteni.
- Most járjak örömtáncot? Ne érts félre, téged elvisellek, ezt még kedvelem is - bököm meg Niallt, mire halkan nevetve megrázkódik - de őt nem bírom.
- Komolyan mondod? Mármint rólam? - tátog, úgy tűnik, neki ennyi maradt meg. Megvonom a vállam, s abból, ahogy tesz egy hatalmas lépést felém és a karjaiba zár már tudom, ez nem volt jó döntés. - Annyira örülök neki! Az elején olyan fura voltál, de én tudtam, hogy igazából nem vagy ilyen... - kezd hadarni.
- Aha - mosolygok rá, kissé ügyetlenül megveregetem a vállát és kibontakozok az öleléséből, melyben szinte eltűnök.
Nem tartom jó ötletnek, hogy én most rajtuk kívül bárkivel is találkozzak, végül mégis követem őket a lovak lakhelye felé, ahol Mr. Wood épp tartózkodik, s Harry kiharcolja magának, hogy felülhessen az egyik lóra.
- Hű! - tágra nyílt szemekkel lép hátrébb, végül összeszedi a bátorságát és kinyújtja felé a kezét. - Ezt látniuk kell a többieknek is!
A telefonját kezdi nyomkodni, majd csalódottan veszi észre, hogy nincs térerő. Persze, miért is lenne, a semmi közepén ki akar telefonálgatni?
Nevetve kapaszkodunk össze Niallel, amikor Harry magát katonásan kihúzva, kissé rémült arccal szorítja a bőrszíjat annak ellenére, hogy Mr. Wood vezeti a lovat a ház felé.
- Csinálj egy fényképet! - követeli, még jobban kihúzza magát és a kalapját kissé a homlokába húzza, oldalt rakoncátlanul táncolnak a göndör tincsei. Egy dolgot eddig mindenképp megtanultam már az ittlétem alatt, mégpedig azt, hogy ne ítéljek meg úgy embereket, hogy nem ismerem őket, mert kettejükben kellemeset csalódtam. A két srác egymásra nevet, majd Niall a fejét rázva indul el a ház felé, hogy szóljon a többieknek Harry parádéjáról.
Tartom a tisztes távolságot, nem nagyon tetszenek nekem ezek a hatalmas állatok, de a göndör fiú annál jobban élvezi a helyzetet, kezeivel állandóan meg-megveregeti a paripája nyakát, bár egyszer gyerekesen felordít, mert a ló lehajol legelészni.
- Nem fogsz leesni róla - biztosítja Mr. Wood.
- Szaladhatok vele? - nyitja nagyra kérlelően a szemeit.
- Egyelőre nem, de ha szeretnél akkor lovagolhatsz minden nap, miután elmentek a gyerekek.
- Oké! - lelkesedik, halkan nevetni kezdek rajta, fejét felém kapja és izgatott mosolyt villant rám. - Akkor nem mehetek, amikor vannak itt gyerekek?
- Éppenséggel kijöhetsz, de ez nem a legjobb ötlet, mert ha megtudják a sajtósok, hogy itt vagytok, bizonyára megrohanják a farmot. A gyerekek nem tudnak titkot tartani, legalábbis nem ilyesmiről.
Ez az a mondat, mely egy remek ötletet születését idézi elő, viszont mielőtt elmélyedhetnék a gondolataimban vitatkozás foszlányait fújja felém a szél, majd Niall kocog felém.
- Hola Muchacho! - kalimpál Harry a ló hátáról.
- Harold! Azonnal szálljál le arról az állatról még mielőtt leesel róla! - Louis az ajtóból üvöltözik, majd nagy léptekben indul felénk és összehúzott szemekkel méregeti a lovat. Lassan Zayn is kisomfordál, kritikus szemekkel néz a szinte teljesen fekete lóra, majd óvatosan közelebb lép és megpaskolja a nyakát.
Kíváncsian nézek körbe, az ajtóban megpillantom  a legnagyobb ellenségem - azt hiszem, a mai naptól fogva nyugodtan hívhatom így - pillantásunk egy időre összeakad, haragosan meredek rá, majd egyszerre fordítunk hátat egymásnak. Azt hiszem, a fogadás megnyerése nélkül is elértem, hogy többet ne szóljon hozzám. csak nem értem, hogy ennek most mi az Istenért nem tudok örülni...